Örök hálánk mindkettőjüknek!
Íme a rendkívül informatív interjú első része, teljes hosszúságában: (az eredeti angol nyelvű verzió megtalálható itt)I
"Rob Bell: Üdv mindenkinek, köszöntöm önöket a RobCast új adásában! Ami azt illeti, ezúttal kiszálltunk a helyszínre és háromfős közönségünk is van. Itt van velem Martin Gore, isten hozott!
Martin Gore: Szia, Rob, köszönöm, örülök, hogy itt lehetek.
Rob: Nagyszerű ez az egész: annyi mindent csináltál már az életben, de most először szerepelsz a RobCastban.
Martin: Most először a RobCastban, de talán egyáltalán podcastban is.
Rob: Tényleg?
Martin: Nem emlékszem, hogy szerepeltem volna kimondottan podcastban, amiben ülök és dumálok.
Rob: Csak ennyi? "Ülök és dumálok"?
Martin: Ja, hát úgy értem, zenés podcastok voltak már, tudod, raktam már össze zenét podcastba. [ld. az angol nyelvű átirat 1. lábjegyzetét a linkekért]
Rob: Igen, de most magad is szerepelsz egy ilyenben. Nem kis pillanat ez. És ugye Kristen Bell [Rob felesége] is itt van velünk, és a szomszédasszony, Susan?... Úgy fogunk hívni, hogy a szomszéd Susan. És még Kerrilee. Szóval, te és én... a szépasszonyok a kanapén, itt vagyunk... ez itt a stúdiód.
Martin: Ez az, igen.
Rob: Ide jársz mindennap, és gyártod azt a gyönyörűséges zajt.
Martin: Igen, mindennap bejövök ide, és mindennap csinálok itt valamit, akár ténylegesen elkészíteni egy számot, akár megkonstruálni egy hangot, vagy csak babrálni egy kütyüvel.
Rob: Van úgy, hogy késő délután kilépsz innen, és azt mondod magadban: ma nem csináltam semmit, ami érdekes lett volna?
Martin: Igen, megesik az ilyen, hát persze.
Rob: És van úgy, hogy azzal lépsz ki az ajtón: ez, amit ma csináltam, bizony igen-igen jó lett?
Martin: Azt hiszem, mindig jó érzés nekem, ha sikerül rögzíteni valamit, akármi ötletet egy dal számára. Az az ember egész hangulatát megváltoztatja. Nem tudom, hogy... említetted Kerrilee-t itt a kanapén, ő a feleségem, Kerrilee... nem tudom, vajon észreveszi-e azokat a napokat, amikor kilépek innen és arra gondolok, ma két fűszálat sem tettem itt keresztbe. A különbséget az ilyen napok közt, meg azok közt a napok közt, amikor befejeztem egy dalt. De az biztos, hogy én különbözöm. (nevet)
Rob: (Kerrilee-nek) Nem, tényleg? [Kerrilee] határozottan ingatja a fejét. Meg tudod mondani, ha olyasmit írt, ami tetszik neki?
Kerrilee: Igen, abszolút.
Rob: Szóval meg tudod mondani. Hát nem elképesztő? Ezt is érdekesnek találom, hogy mindenkinek, akit ismerek, hogy olyasmin dolgozik, amiben örömét leli, van olyan napja, hogy: hát, nem sokat haladtam ma. De annak érdekében, hogy az ember ne csak ezt, mást is csináljon, valahogy ez is a dolgok velejárója.
Martin: Igen. Úgy értem, nem gondolnám, hogy egyáltalán bárki is elvárhatja, hogy képes lesz nap mint nap kreatívnak lenni. Lesznek olyan időszakok, amikor egyszerűen csak megtörténik a csoda, és olyanok is, amikor az ember teljesen tanácstalan.
Rob: Pontosan. Írtam egy könyvet, és másfél évig tartott, mindennap, egész nap, megírni, és időnként olyan nehéz dolgom volt, mondjuk egy hétig ültem egy bekezdés fölött, vagy egy álló napig egy mondat fölött, és a nap végén kitöröltem azt a mondatot. És emlékszem, hogy az egyetlen, ami segített átverekedni magamat, az egyetlen módja, hogy az ember képes legyen megcsinálni, az az, hogy meg kell tartani mindent, ami... Olyan ez, mint azt keresni, mindazt kutatni, aminek nincs helye a könyvben. És így, ennek a folyamatnak a végére valami módon bizonyosan elég anyagot törlök ki ahhoz, hogy maradjon is majd valami. Ez meg valahogy pont az ellenkezője az egésznek. Szóval, kezdjük Ádámnál, Évánál: mi volt az első zenei... mi volt az első zene, aminél azt vetted észre, hogy élvezed, megérted, értékeled vagy éppen hogy te zenélsz?
Martin: Az első zenével kapcsolatos élményem a rock'n'roll felfedezése volt, és akkor úgy tízéves voltam. Rábukkantam egy lemezekkel teli műanyag szatyorra az anyukám szekrényében. Volt egy lemezjátszónk otthon, szóval teljesen megbabonázott a technika, hogy az ember csak fölteszi ezt az izét, leszáll a kar, és... De egyszerűen maga a hang, ami a hangszórókból jött, és akkoriban még nem értettem, mi ez, mi vonz benne. Azt hiszem, valami kimondottan rejtélyes volt benne, de még azt is ki merem mondani, hogy nem értettem a szexualitást, vagy a... ugye nyilván még csak tízéves voltam. (Rob nevet) De a rock'n'roll lemezeket hallgatva, volt azokban valami, amit talán nem értettem, de meg akartam érteni.
Rob: Igen, mintha ráéreztél volna benne valamire, amit nem tudtál volna megfogalmazni vagy egyáltalán felfogni, de attól még a dolog ott van, létezik.
Martin: Igen.
Rob: És az a valami valahogyan tovább rezeg, itt belül. Miféle lemezek voltak azok?
Martin: Jó részük Elvis volt, jó pár Elvis kislemez. Főleg kislemezek.
Rob: Édesanyád nem hallgatta őket? Miért voltak egy műanyag szatyorban?
Martin: Na, most akkor még egy sztorit el kell mondanom. (nevet) Mert, nyilván ugye odavoltam ezekért a lemezekért, és rongyosra hallgattam őket, és asszem, úgy tizenöt éves koromban hazajövök egy nap... vagy talán idősebb voltam már, inkább tizennyolc, tizenkilenc, és csináltam, amit csináltam, a bandával. Szóval hazajövök, és ezeket a régi rock'n'roll lemezeket akartam hallgatni, mert már egy ideje nem hallottam őket, és kerestem. Megkérdeztem: "Anya, hol vannak a lemezek? A te régi rock'n'roll lemezeid?" Anyukám válasza: "Ó, hát régiek voltak, kidobtam." (nevet)
Rob: Nem is tudta, hogy azokat hallgattad?
Martin: De igen, csak akkor talán már úgy pár éve nem hallgattam, mert addigra dolgoztam és kerestem némi pénzt, de minden fillért, amit megkerestem, lemezekre költöttem.
Rob: És mikor kezdtél zenét játszani vagy írni?
Martin: Volt egy haverom [Phil Burdett], aki gitározott, és megtanított pár akkordra tizenhárom éves koromban. És azt hiszem, arra is ő tanított meg, hogyan kell gitártabulatúrát olvasni. Szóval vettem magamnak egy gitártabulatúrás könyvet, és megtanultam magamtól a többi akkordot. Aztán ott volt még ez a fajta papír folyóirat, azt hiszem, hetilap volt, vagy talán havilap, az volt a címe, hogy "Disco 45". Ebben az összes slágerlistás számnak a dalszövege benne volt. Akkoriban ültem a hálószobámban, és próbáltam rájönni, hogyan kell eljátszani a számokat. Nyilván akadt, amit nem tudtam, mert túl bonyolult volt. De éveket töltöttem ezzel, és azt hiszem, ennél nagyobb szívességet kevésszer tettem magamnak, mert hiszen ott ülni fölötte, próbálni rájönni a szám akkordjaira, hogyan épül fel az akkordok szerkezete, előbb a verze, aztán a bridge, aztán a refrén, és ismételni újra és újra: valószínűleg nagyszerű kiképzés egy dalszerzőnek.
Rob: Igen. És amikor először ráébred az ember, hogy van 1, 4, 5 meg a moll ["relative minor", a zeneelmélethez nem értek, aki igen, legyen szíves, javítson! - a ford.], és hogy majdnem minden lekottázható ennyivel, "te jó ég, hát emögött kész matek van, vagy mi". Elképesztő, hányan mondják, hogy: ó, hát tíz évet ültem a hálószobámban egy gitárral, érted, hogy mondom?
Martin: Igen.
Rob: Ráfordítottam azt a bizonyos tízezer órát, vagy hogy szokták mondani.
Martin: Igen, így volt. Persze, úgy értem, soha nem lett belőlem igazán jó gitáros, de azt hiszem, inkább a dalszerzést jelentette ez.
Rob: Várjunk csak. (A nőknek:) Nem hagyom, hogy ennyivel megússza!
Martin: (nevet)
Rob: "Soha nem lett belőlem jó gitáros", már elnézést kérek, ebben a podcastban barátok közt vagy, de én azért ellent mondhatok neked ebben a kérdésben. (mindketten nevetnek)
Martin: Nem, azt hiszem, soha, de soha nem akartam megtanulni gitárszólózni.
Rob: Hm, jó.
Martin: Soha nem akartam a gitár hőse lenni, ez eszembe sem jutott.
Rob: A gitár csak a nagyobb eszme, "A Dal" szolgálatában áll.
Martin: Igen.
Rob: Szemben azzal, hogy: "(elektromos gitár hangját imitálja), ide süssetek!"
Martin: Ja, ja. Az igazat megvallva, azoknak az éveknek a nagyobbik felében kábé csak egy műanyaghúros akusztikus gitáron játszottam a hálószobámban. Azon amúgysem hatottak volna a vonyító gitárszólók.
Rob: Vicces! Tudod, eszembe jutott az egyetemi szobatársam, Ian Eskelin, aki úgy be lesz majd sózva, hogy mi most itt beszélgetünk. Emlékszem, egyszer azt mondja nekem, úgy 1990-ben: "Az az érdekes a Depeche Mode számokban, hogy el lehet játszani őket egy gitáron." Állandóan azt mondogatta: "Lefogadom, hogy az egész mögött, valahol rejtőzik valami ősrégi, ütött-kopott akusztikus (gitár/verzió), ami a Martin Gore-é." Akkoriban, ugye, ahogy az ember az egyetemen a kedvenc albumait hallgatja, akkoriban megvolt ez a teóriája, hogy: "Hát ezért olyan nagyszerűek! Az ember lecsupaszíthatja a számról az összes különböző réteget, és valahol, az egésznek a mélyén, egy szál gitárral is működik a dal."
Martin: Hát, régebben mindig egy gitáron komponáltam, vagy zongorán, ilyesmi, vagy egy billentyűzeten, csak hogy az akkordszerkezetet, a szavakat összehozzam, és úgy éreztem: ha a dal működik abban a környezetben, akkor működni fog úgy is, ha ritmust teszünk alá vagy bevonjuk az elektronikus hangszereket. És most fogok magamnak keresztbe tenni, mert akkoriban mindig azt mondtam, hogy ha az ember az elektronikus hangszereken kezdi, akkor azt hazudhatja magának, hogy a munkája eredménye jobb, mint amilyen valójában, mert könnyen elragadtathatja magát attól a szuper hangzástól, amit megcsinált - de közben meg valahogy elfelejtett dolgozni a szavakon, az akkordokon is. De ahogy telt-múlt az idő, inspirációnak már csak gondolkodom - néha még mindig gitáron és zongorán írok dalt, de - mostanában néha tulajdonképpen úgy kezdek bele, hogy... tudod, lehet, hogy csinálok egy loopot a moduláris szintiken, dobok, basszus, aztán lehet, hogy onnan kapok egy ötletet a dalhoz.
Rob: Ja. Szóval, mennyi is vagy, tizenhárom, tizennégy, tizenöt, gitározol, csak gitározol... Mikor kezdesz el játszani... mikor merül fel az is, hogy: alapítsunk bandát?
Martin: Hát, volt egy haverom, akinek volt egy szintetizátora, és kölcsönadta nekem két hétre. És egyszerűen csak jó volt csinálni. Annak idején nagy Kraftwerk fan voltam, és kezdett kivirágozni az elektronikus zenei szcéna, és olyan bandák voltak, mint a Human League, amelyiknek a korai zenéit igazán szerettem. Az sokkal, sokkal kísérletezőbb volt, mint az a fajta Human League, amit itt, a USA-ben népszerű, a "Dare"-, "Don't You Want Me"-féle. De az első pár albumuk rendesen kísérletező volt, és még azelőtt kijött egy EP-jük, a "The Dignity of Labour", amit igazán szerettem. Na mindegy, ott volt a kivirágzó elektronikus szcéna, szóval ez után a két hetes szintikölcsönzés után úgy döntöttem, veszek egyet. És történetesen Vince és Andy éppen megalapította a bandáját.
Rob: A Nor, izé, Norman?
Martin: Nem, az az én bandám volt, mi nem voltunk elektronikus banda. Nem, akkoriban őket úgy hívták, hogy "No Romance in China". (nevet)
Rob: Ó, mikor is volt ez, hetvenes évek közepe?
Martin: 1980 kellett legyen, azt hiszem. Lehet, hogy 1979 vége, 1980 eleje volt.
Rob: '80, "No Romance in China". Ez a legjobb név egy nyolcvanas évekbeli bandának, amit valaha kitaláltak! Ráfér egyáltalán egy poszterre? Frenetikus!
Martin: (nevet) Szóval akkor még csak Vince és Andy volt, és amennyire én tudom, nem is koncerteztek még, de valahogy kiszagolták, hogy venni fogok egy olcsó szintetizátort, szóval ennyi, már benne is voltam a bandában. Azt hiszem, el is kísértek. Feljöttek velem a vonaton Londonba, hogy szó szerint elmenjünk egy zeneboltba, és megvettem az első szintetizátoromat, egy Yamaha CS5-öst. Amolyan kicsi, olcsó monofónikus szerkentyű volt.
Rob: Bírom, hogy hány banda története kezdődik azzal, hogy: ikszipszilonnak volt hangszere, szóval bevettük. Kábé így: neked van dobkészleted, beveszünk!
Martin: Ja. (nevet)
Rob: Szóval zenélsz, és mikor is jön a Depeche Mode a képbe? Már egy ideje zenéltél együtt velük, Vince Clarke, Andy Fletcher, együtt zenélsz velük. Haladtok előre gőzerővel, jók vagytok vagy csapnivalóak? Vannak grandiózus álmaitok vagy csak úgy vagytok vele, hogy ezzel tudtok csajozni? Mit jelent a dolog számotokra ezen a ponton?
Martin: Nem vettem valami komolyan. Azt hiszem, Vince rettenetesen motivált volt, iszonyú fiatalon, és ezért csak dicsérni tudom. De amiről akkoriban beszélgettünk - ez még azelőtt volt, hogy egyáltalán találkoztunk volna Dave-vel, szóval - az első, ami ezután történt, annyira lenyűgözte őket a szintetizátorom...
Rob: (nevet) ...és szintetizátornak hívták?
Martin: (meglepetten) Igen, szintetizátor, igen! ...hogy úgy döntöttek, ők is vesznek olcsó, monofónikus szintiket, és teljesen elektronikus banda leszünk. Szóval, így is tettünk.
Rob: És a bandákban más kamaszok is ezt csinálták akkoriban?
Martin: Angliában, mint mondtam, ott volt ez a szcéna, ami akkor volt friss. De a városban nekünk nem volt senki, aki ugyanezt csinálta volna. Még mindig elég ritka volt a dolog.
Rob: Ja. Szuper. De valahogy csak eszetekbe jutott, hogy: csináljuk így? Szóval így csináltátok?
Martin: Hát igen, rajtunk kívül az egyetlen ember a haverom volt, rendes nevén Rob Allen, de a Rob Marlow művésznevet használta. (nevet) Ő adta nekem kölcsön a szintetizátort, volt is saját bandája, de én is a bandájában voltam, szóval ezért volt neki elektronikusnak nevezhető bandája, mert én mind a két bandában benne voltam.
Rob: És klubokban játszottatok?
Martin: Szóval, ugyancsak vacak nevünk volt, amikor csatlakoztam Andy-hez és Vince-hez. Illesse ezért is Vince-t a dicséret. Ő találta ki a "Composition of Sound" nevet, ami rettenetes.
Rob: Ó, ez a második legjobb nyolcvanas évekbeli (bandanév)!
Martin: Nem, csak rettenetes! Főleg, ha rövidítették CoS-ra, ami tudtommal egy salátaféle. (nevet) [?? én csak a görög szigetről tudok, de lehet, hogy Martin a "kale"-lel keveri - a ford.]
Rob: (nevet) "Composition of Sound". Ó, faramuci és ugyanakkor nagyszerű is!
Martin: Szóval, hetente egyszer próbáltunk egy ifjúsági központban, így hívták azokat a helyeket. És Dave valamiért eljött az egyik próbánkra. És azt hiszem, Vince biztosan megkérdezte, hogy nem szeretne-e bandába lépni. Rögtönzött meghallgatást tartottunk, és ő tulajdonképpen azt csinálta, hogy elénekelte a "Heroes"-t David Bowie-tól. [Martint megcsalta az emlékezete, ld. az angol nyelvű átirat 4. lábjegyzetét]
Rob: Hmm, jó választás!
Martin: Hát igen, de nem tudom, mi hogyan játszottuk el, mert azon a ponton még biztos, hogy nem volt meg az a szintű zenei hozzáértésünk, de valahogy biztosan csak összeügyetlenkedtük a végén.
Rob: És akkor már tudott énekelni?
Martin: Tudott, igen.
Rob: Hány éves volt?
Martin: Mindig is egy évvel fiatalabb volt, mint mi... ja igen, még mindig az... szóval azt hiszem, mi voltunk... Vince volt 20, én úgy 19, akkor Dave valószínűleg 18.
Rob: És hogy voltatok vele? "A fiúnak van hangja"?
Martin: Aha.
Rob: Ha mozifilm lenne, volt egy, hogy is mondjam, bűvös pillanat, amikor valamelyikőtök a homlokára csapott: "Megvan, ami kell, most már meg sem állunk"? Vagy csak annyi volt, hogy: "Nahát, ez érdekes, talán kipróbálhatnánk valami mást is"?
Martin: Nem, ebben a fázisban még csak azon gondolkodtunk: jó, akkor vagyunk négyen, bandának lehet minket nevezni, akkor le kéne szervezni fellépéseket.
Rob: Ebben az életkorban az emberek néha úgy vannak vele, hogy ó, erre születtünk, irány a csúcs! De nektek nem így volt? Végül is, angolok vagytok...
Martin: (nevet)
Rob: Szóval van még ez a részlet... Eddie Izzardnek van ez a jó poénja egy angol kamaszról. "A Holdra akarok menni!" "Öcsi, angol vagy." "Cipőbolti eladó akarok lenni." "Na, így már stimmel." Egy egész kabarészáma van arról, hogy...
Martin: (még mindig nevet) Hát igen. Nos, Vince ugyancsak motivált volt, mint mondtam, szóval...
Rob: Szóval küzd, nyomul.
Martin: Szóval mihelyt elkezdtünk fellépni, volt pár fellépésünk, és kezdett egy kisebb helyi táborunk lenni, azt hiszem, akkor stúdióba vonultunk, és felvettünk talán három vagy négy számot. [Summer 1980 Demo Tape] Aztán pedig Vince és Dave feljárt Londonba, találkozókat bonyolítottak le a lemezkiadó vállalatokkal, majd farkat behúzva ki is oldalogtak az ajtón. De nem adták fel, folytatták egy darabig, de ettől még nem jutottunk egyről a kettőre, szóval...
Rob: És rendes, hétköznapi munkába jártatok? Vagy iskolába? Mit csináltatok, amikor nem a Composition of Soundban zenéltetek?
Martin: Ja igen, szóval abban a pillanatban, hogy Dave csatlakozott, meg is változtattuk a nevünket Depeche Mode-ra.
Rob: Ó, már értem.
Martin: Szóval nem is vagyok benne biztos, hogy tulajdonképpen volt-e fellépésünk - biztos talán egy vagy valami ilyesmi - a Composition of Sound néven. Ha most azt mondom, hogy nem volt, valaki közli majd velem, hogy: "de, igen, volt!" [Ismét megcsalta a memóriája, ld. az angol átirat 7. lábjegyzetét a 9 koncert linkjéért.]
Rob: "Még egy bootlegem is van róla!" [az angol átirat 8. lábjegyzete szerint jelenleg nem tudni ilyenről]
Martin: Igen.
Rob: És Vince szerzett sok dalt.
Martin: Vince szerezte ugyancsak az összes dalt a kezdet kezdetén.
Rob: És aztán megcsináltátok az első albumot.
Martin: Igen, hát szóval két dalt már én írtam az első albumon.
Rob: Aztán, az első album után, ő lelép és te kezdesz írni, te veszed át a munka oroszlánrészét, a dalszerzést.
Martin: Igen. Az volt benne a bizarr, hogy már akkor megmondta nekünk, hogy el fog menni, mielőtt még az első album a piacra került volna.
Rob: És volt pánik? Vagy úgy voltatok vele, hogy "semmi baj, jól elleszünk"?
Martin: Azt hiszem, a döbbenet és az ifjonti naivitásunk tette, hogy nem pánikoltunk egyáltalán.
Rob: Elképesztő.
Martin: Rátaláltunk egy amolyan mentorra. Még mindig tényleg jó barátságban vagyunk az ipsével, úgy hívják, hogy Daniel Miller, aki a Mute Records élén állt, és a független lemezkiadói szcéna egyik korifeusa volt, szóval övé volt ez a Mute nevű független kiadó. Mi 1980-ban találkoztunk vele, amikor az ő egyik előadójának, Fad Gadgetnek az előzenekara voltunk.
Rob: Fad?
Martin: Igen, Fad Gadget.
Rob: Még kimondani is vicces. Fad Gadget! El sem hiszem. ["fad" angolul mulandó divathóbortot jelent, "gadget" pedig kütyüt - a ford.]
Martin: (nevet) Szóval igen, Fad Gadget előzenekara voltunk ebben a Bridge House nevű londoni kocsmában, ami egy kissé zártosztály volt, már ami az angol kocsmákat illeti. Úgy értem, tán csak százötven ember fért be. De mi már felléptünk ott korábban egyedül is, és először csak olyan tíz, tizenöt ember jött el. De aznap este, amikor Fad Gadgettel együtt léptünk fel, nyilván neki nagy tábora volt, szóval volt hangulat. És Daniel megnézett minket, aztán pedig hátrajött és megkérdezett minket: "Benne volnátok egy egyszeri kislemezkiadásban?" Szóval, mi persze igent mondtunk. Úgy értem, nemcsak az volt szédítő, hogy valaki hátrajött és egyszeri kislemezkiadást ajánlott fel nekünk, hanem hogy az a valaki Daniel Miller volt meg a Mute Records. És valószínűleg ő volt akkor Angliában az egyetlen színelektronikus kiadó. És mi nagy fanjai voltunk az olyanoknak, mint a DAF, a Deutsche Amerikanische Freundschaft, akiket ő adott ki, és neki is volt saját zenéje, a The Normal, a "Warm Leatherette" eredetijének az alkotója.
Rob: Szóval, ti így vagy úgy csodáltátok mindezt, felnéztetek erre az egész szcénára, őrá, a művekre, amiket kiad, és akkor jön ő és veletek szeretne csinálni valamit.
Martin: Igen, és csak egy egyszeri kislemez volt, és nem is tudom, hogy valaha is beszéltem-e már erről, de voltak más vicces dolgok is, amik - tudod, mi az a Doctor Who?
Rob: Aha.
Martin: Mi voltunk a házi banda egy Croc's nevű helyen, Rayleigh-ben, Basildontól nem messze, ahol felnőttünk. És ott futottunk össze ezzel a fickóval, akinek az volt az ideája, hogy elvinne minket Afrikába Doctor Who feldolgozásokat játszani vagy valami ilyesmi. Vagyis, nem, Doctor Who jelmezekről volt szó. Ez az, Doctor Who jelmezek, ez volt az! Nem tudom, hogy hogy a fenébe gondolhatta... De hát tudod, ha fiatal az ember, az egész úgy hangzott: "Ó, nahát, ebben lehet valami. Lehet, hogy meglátott valamit." Hálistennek, hála az istennek, hogy Daniel ott volt, amikor! (nevet) Afrikában, Doctor Who jelmezekben játszó banda is lehetett volna belőlünk. Nekem ugyan gőzöm sincs, mi vonzót találhattak volna az afrikaiak egy angol bandában, akik Doctor Who jelmezekben játszanak elektronikus zenét. (nevet)
Rob: Micsoda sztori, éspedig több okból is! Az emberek, ha látnak valakit, aki csinál valamit és jól megy neki, van közönsége, megy a szekér vagy valami, annyian mondanak olyasmiket, hogy ó, hát biztosan nekikezdett, aztán biztosan nagyszerűen haladt, és biztosan... Holott titeket, hogy úgy mondjam, egy lépés, egy beszélgetés választott csak el Afrikától meg a Doctor Who-tól. Ugye, hogy máshogy is elsülhetett volna a dolog, de nem úgy történt. Szerintem ez az egész... egyszerűen csak egy szép nagy rejtélynek találom.
Martin: Hát, a másik rejtély meg az, hogy tényleg a Mute Records mellett tettük le a voksunkat. Bár nagyon tetszettek nekünk ők meg az egész esztétikuma, amivel bírtak, az érme elektronikus oldala, ott volt még az érme független oldala is, vagyis, hogy egyik nagy kiadónak sem voltak a beosztottjai. Hát persze, hogy semmi pénzük nem volt. Szóval nem is ajánlottak nekünk semmit. Ugyanakkor pedig nagy kiadók is udvaroltak nekünk, ugye, ott volt akkoriban a Polydor [erről ld. a linkért az angol átirat 9. lábjegyzetét], és nem emlékszem mindre, amelyek ránk hajtottak, de volt belőlük kettő vagy három. És ezek akkoriban száz-százötvenezer fonttal kínáltak meg minket.
Rob: Biztosan irreális summának tűnhetett nektek.
Martin: Igen, számunkra azon a ponton irreális összeg volt. És azt mondtuk, hogy nem, maradunk Danielnél, mert megbíztunk benne. És azt hiszem, ez a csodával határos döntés volt, mert ugye például a Wham! - amúgy azt hiszem, ez ugyanaz a fickó volt, mint aki utánunk is járt, azt hiszem, a Polydor volt az - azt hiszem, a végén teljesen megkopasztották őket, nem kerestek egy fillért se az első pár, nem is tudom, hány évben.
