Vannak a zenetörténetben meg nem énekelt figurák, akiknek korszakos szerepe megkérdőjelezhetetlen. Erre tökéletes példa Vince Clarke is, akinek nevére kevesen kapnák fel a fejüket, mégis, a nyolcvanas évek legfontosabb dalszerzői közé tartozik. A korszak olyan zenekarainak volt alapító tagja, mint a Depeche Mode vagy az Erasure. Slágerei a mai napig működnek, és ez, annak ellenére, hogy mennyire „nyolcvanas évek”, tiszteletreméltó. (Bár, ahogy egy barátom mondta: semmi sem lehet elég „nyolcvanas évek”, így ez az érv nem lehet releváns.)
Az 56 éves Vince Clarke Londonból származik. Gyerekkorában a folk zene állt hozzá legközelebb, de egy OMD dal mindent megváltoztatott. Iskolatársa, Andy Fletcher, akivel először egy No Romance in China nevű együttesben zenéltek közösen, majd Martin Gore érkezésével megalapítják a Depeche Mode elődjét, Composition of Sound néven. Dave Gahan - akinek a zenekari névváltoztatást is köszönhetjük - érkezéséig az énekesi szerepeket Clarke látta el. Érdekesség, hogy ekkortájt születik meg a Vince Clarke művésznév is (eredeti neve: Vincent John Martin), mivel munkanélküli segélyből élő személyként nem akarta magára vonni a hivatalok figyelmét.
A Depeche Mode 1981-es debütáló lemezén, ami a Speak&Spell címet viseli, annyira aktív szerepet vállal, hogy két szám kivételével, minden dalnak ő a szerzője. Neki köszönhetjük a Depeche első igazi nagy slágerét. A Just Can't Get Enough az a dal, ami számomra teljesen kiemelkedik a Depeche-életműből. Gyerekként nem is értettem, hogy mit keres egy ilyen dal egy ilyen együttes repertoárjában. Clarke dalaiban mindig is éreztem egyfajta kettősséget, ami itt is tetten érhető: egyszerre tud fenékrázós rágógumi pop lenni, és egy robot által megkomponált, jégkorszakot idéző, elektronikus zene.
Clarke az első lemez megjelenése utána nem sokkal kivált az együttesből. A kiválással kapcsolatban több elmélet is létezik. A legnépszerűbb teória az, hogy a Depeche sötétebb irányvonalával nem tudott azonosulni, így jobbnak látta a kiválást. Bár ezt maga Clarke tagadta, és a távozást inkább a gyors sikerhez kapcsolódó rossz érzésnek tulajdonítja. Szerencsés szituáció, és a popzene történetében ritka is az, amikor a kiválás után mind a zenekar, mind a lelépő zenész megtalálja a saját útját, de ebben az esetben a kiválásnak köszönhetően előtérbe került Martin Gore, és a Depeche Mode-ból lassan, de biztosan a stadionos szintipop műfaj alapegyüttese lett.
Clarke is haladt tovább a maga sajátos útján. A legenda szerint egy újsághirdetésnek köszönhetően ismerkedik meg egy fiatal angol énekesnővel. Valóban volt egy Melody Maker-hirdetés, amiben Alison Moyet zenészeket keresett magának, de már korábbról is ismerték egymást, így Clarke az énekesnő szülein keresztül vette fel a kapcsolatot az énekesnővel. Sürgősen elő kellett állnia valamivel, hogy ne veszítse el a szerződését a kiadóval, így demó gyanánt megírta a következő nagy slágerét, az Only You-t. Alison Moyet hangja minden volt, csak nem szintipop kompatibilis. Csodálatos, mélyebb hangja inkább a blueshoz állt közel, de ennek ellenére tökéletesen illeszkedett a Clarke által kitalált témákhoz. 1981 és 1983 között két lemezt adtak ki. Mindkét lemez tízből tízes, tele slágerekkel, de Clarke és Moyet viszonya fagyos volt, mivel a zenélésen kívül nem találták meg a közös hangot, így, a sikerek ellenére, a befejezés mellett döntöttek. Alison Moyet a kommersz pop felé vette az irányt, kisebb-nagyobb sikerekkel. Moyet szerint a Yazoo volt a két házasság (Depeche Mode és Erasure) közötti átmeneti kapcsolat.
Clarke következő állomása a The Assembly volt. Hihetetlen, hogy egy ilyen rövidéletű formációval is sikerült sikert elérnie. Személyes megjegyzés: a Never Never abszolút életműcsúcs, amit mindenkinek hallania kell, akit kicsit is érdekel a popzene.
Egy újabb Melody Maker-hirdetésnek köszönhetően Andy Bell-el megalakul az Erasure 1985-ben. Kijelenthetjük, hogy Vince Clarke révbe ért, amihez fura mód egy olyan harsány ember kellett, mint a nyíltan meleg és ezt titkolni egyáltalán nem akaró Bell. A mai napig működő formáció alapja ez a kettőség, amit a tagok képviselnek. Milyen fura az élet, Clarke korábbi formációival szemben, itt nem jöttek be az első próbálkozások, de cserébe a mai napig léteznek.
Első lemezük, a Wonderland inkább a kontinensen szerepelt jól. Az Oh L’amour például Franciaországban lett hatalmas sláger, igaz, ezt a sikert azóta sem sikerült megismételniük ott. 1986-ban kijött a The Circus nagylemez, amivel végre sikerült meghódítaniuk az Egyesült Királyságot is. Az 1988-as The Innocents albummal Amerikát is kipipálták. Természetesen sokat szerepeltek az MTV-n. Koncertjeiken teljesen elborult képi világot alkalmaztak. Az I Say I Say I Say lemez 1994-es megjelenésig a csúcson voltak. Az utolsó igazi slágerük az Always volt erről a lemezről, ami furcsa mód akkor lett sláger, amikor minden az alternatív gitárpoptól volt hangos. Még mindig aktívak, sorra adják ki a lemezeket, igaz, kisebb figyelmet kapnak, bár a 2005-es kislemezes daluk, a Breathe szintén slágerlistás lett.
Az Erasure mellett Vince Clarke-nak vannak még mellékprojektjei, melyek közül kiemelkedik az egykori zenésztárs, Martin Gore-ral való közös minimál technolemeze, ami VCMG néven adtak ki. 2008-ban ismét színpadra állt a Yazoo egy turné erejéig, bár Moyet beszámolója alapján Clarke először elzárkózott az ötlettől, mivel ezt árulásnak érezte volna Bell-el szemben, de miután Bell amúgy is szünetet akart kérni, végül beadta a derekát. Hűségét jól jelzi, hogy szinten minden lemeze a Mute Records gondozásában került kiadásra.
Egyike a legjobb dalszerzőknek, nem hiába kapta meg 2009-ben az Ivor Novello-díjat harmincéves zeneszerzői tevékenységéért. Emellett az elmúlt évtizedekben sikerült a szintipop műfaj meghatározó figurájává válni, aki egyszerre hűvös és rideg, de legbelül egy romantikus vesztes.
Idén nyáron Robbie Williams előzenekara lesz az Erasure és bár az egykori Take That-tag a 2000-es évek egyik legjobb mainstream pop előadója volt, csak a két szintipop zenész miatt mennék el, akiknél a színpadi kép már nem olyan harsány (Clarke konkrétan egy laptop mögött áll), de a dalaik még mindig rohadt jók.
