Ma 45 éve jelent meg, 1981 szeptember 7-én jelent meg a Depeche Mode egyik legnagyobb slágere, Vince Clarke legsikeresebb alkotása, a JUST CAN'T GET ENOUGH! Vince egy jókedvű, fiatalos, bizakodó, szerelmes dalt készített, nagyjából a Boys Say Go! stílusában. A szám stílusa fényes, pattogó, optimista, táncolható, vegytiszta szintipop, de a szerkezete nagyon közvetlenül építkezik a diszkó és az elektronikus tánczene elemeiből. A legzseniálisabb rész az a bizonyos egyszerű, de nagyszerű, azonnal felismerhető szintetizátorfutam, valamint a dal végi "óóóó" rész, ami aztán az 1998-as és az azutáni koncerteken lett fő attrakció.
Jonathan Miller: Stripped című könyve megemlíti, hogy „Deb Danahay szerint a dal arról szól, hogy Vince messziről belezúgott egy különösen feltűnő fiatal hölgybe, akit akkoriban gyakran láttak Basildon környékén – nem mintha a visszafogott dalszerző valaha is tudatta volna érzéseit a szóban forgó lánnyal.”
Dave 2017-ben az Entertainment Weeklynek adott interjújában is beszélt a Just Can’t Get Enough-ról és a hozzá készült klipről:
„Talán 18 vagy 19 lehettem. A punk történet épp akkor ért véget, de még mindig volt néhány ember, akik a londoni klubokban lógtak és megpróbáltak olyan zenét játszani, amire egy kicsit jobban lehet táncolni és ami nem volt annyira erőszakos – na és a Just Can’t Get Enough pont ilyen volt. Volt akkoriban egy baráti társaságunk, akik különböző klubokba jártak és ugyanolyan bőrcuccokba öltöztek, mint a klipben. (…) Azt hiszem, ez volt az első klipünk. A lányok közül az egyik Budgie barátnője volt a Siouxsie and the Banshees-ből, aztán ott volt még egy pár modell, egy kicsit idősebbek voltak nálunk, szóval elég izgalmas volt, hogy körülöttünk táncolnak. A videó elég sok kívánnivalót hagy maga után… Amikor megnézem, azt mondom, hogy „Ó, Istenem!”. De akkoriban ilyenek voltak a videók – elég alacsony költségvetésűek. És egyébként a kis performansz részek elég királyak. A színészi részek persze szörnyűek (nevet).”
– Mit éreztél, amikor a Gap a 90-es évek végén felhasználta a dalt a reklámhoz?
– A helyzet az, hogy a dalt Vince Clarke írta, aki vagy öt percig volt a zenekarban, majd később a Yaz és az Erasure tagja lett. De az az album (a Speak & Spell) nagyon is Vince Clarke-album volt, és természetesen az ő a fő jogbirtokosa a dalnak, így rengeteg reklámban szerepelt és bukkan fel. Emlékszem, elmentünk az akkori kiadójához, ahol leültettek minket, és azt mondták: „Tudod, Vince, te egy Rolls Royce-t fogsz vezetni, amikor ezek még mindig tandemen fognak ülni”, rám és [a bandatársakra] Martinra [Gore] és Fletchre [Andy Fletcher] mutatva. És ez valószínűleg igaz is volt! Azt hiszem, ez a dal sok éven alatt jó sok pénzt hozott Vince konyhájára!”
Nézzük tehát a klipet, előtte pedig idézzük fel a videóról a HDMFC honlapjáról Martin, Andy és Dave véleményét, amelyek a 2016-os Video Singles Collection audio kommentárjai között hangzottak el!
Martin: „Érdekes, izgalmas dolog volt az első klipforgatás. Táncos lányok, bőr cuccok – ki ne lenne izgatott, haha. A lányokat nem ismertük, Clive Richardson, a rendező hozta őket. Clive amúgy Daniel (Miller) egyik barátja volt. Megmondom őszintén, nem emlékszem arra sem hogy nézett ki. Iszonyú régen volt. A bőr cuccok nagyon népszerűek voltak 1981-ben azokban az úgynevezett ‘futurisztikus’ klubokban, ahol játszottunk. Hogy miért vetettük le azokat, és felejtettük el őket jó pár évre, ki tudja megmondani. A ’80-as évek elején történt pár megmagyarázhatatlan divat irányzat. 1981 és mondjuk 1986 között sok érdekes dolog történt. Elég buzisan néztünk ki itt, a gay-bőr cuccokban, haha. Valahol London külvárosában forgattunk, de már nem emlékszel hol. A klip tulajdonképpen a nemzetközi piacra készült. Akkoriban nem voltak a dolgok olyan direktek és azonnaliak, mint ma. Előfordult, hogy valamelyik dalból sláger lett Angliában, majd két hónap múlva valamelyik másik országban, és 6 hónap kellett ahhoz, hogy eljusson Ausztráliába. Sokáig utaztak, haha. A ‘Just Can’t Get Enough’ a harmadik kislemezes dalunk, a második slágerünk, illetve az első videóklipes számunk volt. A klip ehhez mérten, igen egyszerű és lényegre törő. Amikor a klip készült épphogy 20 évesek lettünk, vagy 19. Örültünk, hogy megtörténik velünk, az emberek hallgatják a számainkat, és valaki még klipet is készít nekünk. Talán még az ostoba játék trombiták sem zavartak bennünket, haha. Bár, ha őszinte akarok lenni, voltak korszakok, amikor kifejezetten zavart bennünket, hogy a videókban hülyén nézünk ki.”
Fletch: „Ez a klip csak azután készült, hogy a dal már sláger lett. Azért készítettünk videóklipet hozzá, hogy be tudjunk vele törni a nemzetközi piacra. Ez volt az első lépés. Ha nincs videód, hiába minden. Ha van, akkor van esély arra, hogy felfedeznek. A klip viszonylag egyszerű, de nagyszerű. Szolgálta a célt; a három táncos lánnyal, illetve a bőr szerkókkal operáltunk. Mondhatni az öltözködéssel beelőztünk saját magunkat. A klipet egyébként felkapták, először Svédországban kezdték játszani. A videóban szereplő lányokat nem igazán ismertük, bár nagyon jól együttműködtünk a forgatáson. Egyik másikkal össze is futottunk időnként Londonban, a rá következő pár évben. A klip annyiban volt számunkra új, hogy azt megelőzően csak TV fellépéseken (Top Of The Pops) és koncert színpadon játszottunk. A videóban ezzel szemben szerepelni kellett. Itt például egy bárban filmeztünk. Azt hiszem, az öltöny a következő klipek valamelyikéhez innen jött. Vince amúgy álszakállat viselt, valamiért öregebbnek akart látszani, haha. Valamiért a ‘Just Can’t Get Enough’ lett az egyik leghíresebb dalunk, szerte a világon. Mai napig felismerik – a szimpla pop melódia titka. Akkoriban monofonikus szintetizátorokat használtunk. Daniel (Miller), illetve a Mute Records készítette a videót, így vélhetően Clive Richardsont, a rendezőt is ők hozták. Ez lehetett a Mute legelső nagy rotációban forgó, nemzetközi klipje. Ha jól emlékszem, 1981 vége felé készült, és talán így DVD formátumon eddig nem jelent meg. És azt kell mondjam, első videóklipnek nem is rossz. Készültek ennél sokkal rosszabbak később. Egyszerű, szimpla klip; működik.”
Dave: „Az első klip; ‘Just Can’t Get Enough’. A korábbi kislmezes dalokhoz, a ‘New Life’ és ‘Dreaming Of Me’ single kiadványokhoz még nem készült videóklip. Így tulajdonképpen ez volt az első igazi videóklip. Ha jól emlékszem, Clive Richardson rendezte. Az egyik lány az ő barátnője volt, míg a másik lányok más barátainké. Amolyan boy-band-es lett a klip. Van benne némi south-end beütés a korabeli Londonból. Ez a sok fekete bőr és S&M cucc egyértelműen onnan jön, jóllehet nem igazán passzolt a dalhoz. Bár ez végül nem zavart senkit. Azt hiszem, összefoglalva annyit mondhatok, tinédzserek voltunk, alig 19 vagy 20 évesek. Ez az egész amúgy pedig nagyon Vince (Clarke). Az ő dala, az ő imázsa, az ő világa, az ő együttese. Aztán jól beleunt, és lelépett. Gyakorlatilag rögvest a klip megjelenés után. Azon nyomban új együttest alapított, a Yazoo-t. Borzalmas videóklip. Egyszerűen katasztrófa. A dalt nem utálom annyira. Sőt, koncerteken játszani nem is olyan rossz. A legutóbbi két turnén játszottuk, és azt kell mondjam, a rajongók igazán kedvelték. Valahogy a ‘Just Can’t Get Enough’-tól nem tudtunk 35 év alatt megszabadulni. A mai napig van olyan, aki ezzel azonosít bennünket. Még New York-ban is. Pedig ennél azért messze többet tettünk le az asztalra azóta. Ezzel együtt, fontos dal volt az életünkben, sok ajtót megnyitott anno. Szín tiszta pop zene. Ezt látta meg bennünk Daniel (Miller) a legelején. Gyors, szintetikus, pop zene. Élőben még hatásosabb. Szintik, és dob gép. A dob gépet én kezeltem, és biztosra veheted, hogy gyors ütemet diktáltam, haha. 30 perc, 10 szám, showcase live. Daniel számára mi voltunk a szintetikus Beach Boys, keresztezve a Ramones-sel. A pop és a rock & roll ötvözete. Igazi electro-pop. Persze ez mind Vince víziója volt, ő volt a zenekar vezetője. Először ‘Composition Of Sound’ néven zenéltek a srácok. Amikor engem is bevetettek, onnantól vettük fel a Depeche Mode nevet. Mondhatom, jó választás volt, messze szebb karriert futottunk be ezzel a névvel, haha. A nevet amúgy egy divat magazintól loptam, amit a középiskolában olvasgattam. Művészeti suliba jártam Sounthendben. Gyors döntésre volt szükség, kellett az új név egy koncert plakátra. A telefonon lógtam, amikor a szervezőnek szüksége volt a névre, az újságra pillantottam, és bemondtam neki. Nyilván nem érette, kétszer le kellett betűznöm neki. Aztán végül is rajtunk maradt. Van, aki a mai napig nem tudja rendesen kimondani. Na, ezért is én vagyok a hibás, haha.”
A Just Can’t Get Enough kislemez B-oldalán a Depeche Mode történelmének első kiadványon megjelent instrumentális alkotása található, ez az ANY SECOND NOW! A dal később eltérő változatban került fel a Speak And Spell nagylemezre – ez volt az első dal, amelyet Martin énekelt (noha a dalszöveget Vince írta rá). A dal jellegzetes, „egyujjas” szintijével kezdődik, amire aztán szépen egymás után további két, hasonlóan egyszerű szintidallam épül rá, ám mire ráfeküdnénk a harmóniára, meglepően indusztriális hangok érkeznek és egy meglehetősen agresszív dob érkezik a dalba, sztereó hatású zörejekkel (amelyekkel aztán 5 évvel később Alan Wilder 1+2-je kezdődött). A basszus is megérkezik, kerekebbé téve az összhatást, majd jönnek újra az „agresszív” dobok, aztán egy rövid, szépséges, „harangszerű” levezetés. Rövid, bájos kis alkotás, de nem a DM csúcspontja.
A 12” Just Can’t Get Enough kislemezen a dal és a B-oldalas párjának a hosszú verziói találhatóak meg. A JUST CAN’T GET ENOUGH (SCHIZO MIX) ciccegéssel és finoman elinduló ütősökkel kezdődik, majd jön a basszus, és máris az első versszakba zúdulunk. A dal jellegzetes dallama így csak az első versszak után következik. A második versszak után az instrumentális kiteljesedés (azaz a műfúvósok) csúcsán váratlanul egy visszafogott zenei betét jön, majd minden átmenet nélkül újra visszatérünk az eredeti dalhoz. Ám aztán a kiteljesedés helyett ismét visszajön az instrumentális betét, és egy sejtelmes, új szintidallam, amit kis jóindulattal lehet „félelmetesnek” nevezni. Nem titkolom, hogy nem szeretem ezt a mixet. Valaki a DM menedzsmentben viszont más véleményen lehet, mert a dalt teljesen indokolatlanul felpakolták 1998-ban a The Singles 81-85 újrakiadásra, utolsó számként; rákerült a rendkívül limitált The Remixes 81-85 négyszámos válogatásra is, majd 6 évvel később a Depeche Mode első remixlemezére, a Remixes 81-04-re is.
A Just Can’t Get Enough B-oldalasának hosszú verziója az ANY SECOND NOW (ALTERED) névre hallgat. A Recoil 1+2-t nyitó sztereó effekttel kezdődik, majd újabb zajok után bejön a basszus, ami egyfajta kompaktabb formát ad az alkotásnak, majd a csipogó fődallam előtt is pár érdekes hang beszűrődik még. Így is kissé darabos marad az alkotás, nem teljesen áll össze a harmónia, bár ennek a dalnak valahogy jól áll a hosszabb kidolgozottság. Az eredeti dalt záró harangok itt nem az alkotás végét jelzik, utána folytatódik a dal. Egy bátortalan egyujjak szintidallam zenei aláfestését halljuk: kissé jószívűen a korai Kraftwerk-instrumentálisok modorában. Az eredeti változat szinte túl agresszív dobja azért itt is jelen van. Újabb, hosszabb „harangjáték” után ér véget az alkotás.
