Most pedig nézzük a ma 45 éves Just Can't Get Enough koncertfelvételeit! Elsőként mindjárt itt egy 1980-as felvétel, ahol a dal még teljesen máshogy szól, mint ahogy megismerhettük: már-már darkos kezdés után indul csak el a jól ismert dalszerkezet. Igaz, a Stripped könyv tanulsága szerint Dave ezt nyilatkozta a dal megszületéséről: „Nem tudtunk a felvételre koncentrálni, és a Just Can’t Get Enough első változata borzalmas lett. Mindent kidobtunk, amit addig készítettünk, és újabb számokat vettünk fel. Rengeteg időbe telt felvenni, mert még mindig a New Life hangzása volt a fejünkben”
Borzalmasnak nem mondanám, de itt még tényleg nehéz elképzelni, hogy később stadionnyi tömegeket fog énekeltetni Dave ezzel a dallal
1981-ben hasonlóan kezdődött a dal, viszont a szám eleji szintihangok nem mentek fel a szokott magasságra. Az első pár másodpercben hallható a változtatás:
1981 év vége felé a Speak And Spell Touron természetesen szerepelt a Just Can't Get Enough, noha csak a koncertek kb. kétharmadánál játszották el. A szinti valahogy gyengécske benne, a dobok viszont meglepően hangsúlyosak. Az „i just can’t get enough” ismételgetés előtt még hiányzik az átvezető rész.
Az 1981 végi, meghatározott setlisttel rendelkező koncerteknek – lehet már ezt bátran Speak And Spell Tour-nak nevezni – az ANY SECOND NOW volt az intrója! Természetesen a kislemezen található instrumentális változattal kezdődött minden egyes fellépés 1981 végén. Képfelvétel hiányában nehéz eldönteni, hogy élőben játszanak-e a fiúk, vagy szalagról megy a zene – mindenesetre aki jól fülel, hallhat pár plusz szintit a gazdagabb hangzás érdekében! A végén Dave bátortalan beköszönése hozzáadott érték!
1982 elején, a See You Touron így játszották a Just Can't Get Enough-ot: a közepe (a harmadik versszak előtti rész) elkezdett egyre hosszabb lenni. Ez a hosszabbodó tendencia aztán 1982-ben tovább folytatódott... A dal végén Dave rappelése külön pluszpont! 1982, február, Glasgow:
1982-ben az A Broken Frame Tour-on elfoglalta a Just Can't Get Enough az őt megillető helyet, ugyanis az első ráadás első dalaként csendült fel a dal. És hosszabban játszották: a dal végébe beleillesztették a Schizo Mix végét, így máris több, mint 2 perccel több Just Can’t Get Enough-t kaptunk. A belénkégett felvételen Dave biztatja is a tömeget: „gyerünk, ne álljatok meg, ez a 12” változat! nincs még vége!” És hogy honnan éghetett belénk? Természetesen egyrészt a jól ismert Hammersmith Odeonos felvételről, másrészről pedig a Love, In Itself maxiról, amelynek a limitált kiadásán megtalálható volt ez a koncertfelvétel.
A Construction Time Again Touron már az első ráadás második dalaként (a koncert utolsó előttiként elhangzott számaként) játszották a Just Can’t Get Enough-ot. Ez hasonló verzió, mint az 1982-es, ugyanúgy belejátsszák a Schizo mix végét, de a szinti hangszíne sokkal jobb, mint 1982-ben. A közönség pedig nem sokat gondolkodik rajta, hogy megőrüljön-e, vagy sem!
A Some Great Reward Touron volt először utolsó, koncertet záró dal a Just Can’t Get Enough. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból nekem EZ, az 1984-es a kedvenc Just Can’t Get Enough-verzióm: a „when I’m with you baby I go out my head” résznél (és utána is a versszakok elején) egy árnyalattal hangsúlyosabb a szinti a háttérben, ami nekem nagyon-nagyon tetszik. Dave sűrű „jee-jeee”-zése is hozzáad az élményhez. A Schizo Mix betét itt is jelen van. Természetesen a The World We Live In And Live In Hamburg zárásaként nézhetjük meg ezt a Just Can’t Get Enough verziót (aki pedig jobb minőségben, kevésbé torz mikrofonnal akarja hallani ezt a verziót, annak – mint mindig – az 1984 bázeli koncertfelvételt javaslom).
A gyászos (?), koncepciózus Black Celebration Tour sem maradhatott el Just Can’t Get Enough nélkül: ismét utolsó előttiként, a ráadás második dalaként játszották. Az 1986-os verzió érdekessége, hogy dobták a Schizo Mixes betétet, ez ismét nagyjából az albumverzió. A londoni, Wembley-fellépésről nézzük meg a dalt:
„Ez egy örökös vitatéma a zenekarban. Minden alkalommal, amikor turnézni megyünk, azon gondolkodunk, hogy játsszuk-e a ‘Just Can’t Get Enough’-t. Mivel ez egy Vince Clarke-dal – aki már nincs a zenekarban – és nagyon különbözik már attól, amit most csinálunk, mindig hezitálunk vele kapcsolatban. De ugyanakkor ez volt a legelső slágerünk, és a közönség csalódott lenne, ha nem játszanánk el. Nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy semmibe veszem, mert ez egy jó popdal, de be kell vallanom, hogy már nem igazán izgat, hogy énekeljem”. – nyilatkozta Dave a nyolcvanas évek végén, és bizony, a Music For The Masses Tour úgy indult, hogy – a DM története során első ízben – nem szerepelt a setlistben a Just Can’t Get Enough. Aztán cseredalként fel-felbukkant (1987-ben csak kétszer, aztán 1988-ban Budapesten csak a második este volt), majd egyre gyakrabban tűnt fel a dallistában, hogy aztán az észak-amerikai turnészakasztól már kirobbanthatatlan legyen onnan! És így természetesen szerepelt a 101 filmben – őrület, ahogy táncolnak rá a lányok a nézőtéren, és persze mindezt az első sorból láthatjuk, hiszen Dave egy csibészes mosollyal maga mellé hívja DA Pennebaker-t, a rendezőt, így láthatjuk, ahogy több tízezer amerikai megőrül a pasadenai éjszakában… Így búcsúzott 10 évre a DM koncertek repertoárjából a dal.
A lázas pasadenai éjszaka aztán hosszú ideig hattyúdalt is jelentett a Just Can't Get Enough-nak: sokáig úgy tűnt, hogy a dal a People Are People-lel, és a Blasphemous Rumours-szal a nyolcvanas években marad, és nem fogják játszani a 101 után. Nem játszották sem a World Violation, sem a Devotional, sem az Exotic Touron – főleg ez utóbbi két turnén hangzott volna nagyon furcsán... Teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem fogják játszani a The Singles 86-98 Touron sem, mivel 1981-es, egyértelmű volt, hogy inkább a Strangelove meg a Behind The Wheel lesz helyette. De a Depeche Mode mindig meglepi a rajongóit: elképesztő meglepetésre – például a Strangelove és a Behind The Wheel helyett – 1998-ban utolsó dalként minden egyes alkalommal eljátszotta a Just Can’t Get Enough-ot! Néhány rajongónak egyébként ezt nehezen vette be a gyomra… A dal nagyjából a 101-verzió volt, de néhány helyen már volt némi közönségénekeltetés is a végén… Nézzük most a brüsszeli koncert felvételét!
A Just Can’t Get Enough aztán nem volt az Exciter Touron sem – naná, hiszen ott alig volt sláger, de főleg nem volt 1986 előtti dal, leszámítva néhány kósza Somebody-prezentálást a turné utolsó néhány koncertjén – aztán némi meglepetésre Dave „rocker-turnéján”, a Paper Monsters Touron Dave belefűzte Vince slágerét az „utcazenészesen” előadott Enjoy The Silence közepébe. Egyszerre furcsa és kissé nehezen megemészthető húzás, és egyszerre működik baromi jól a közönségnél, akik boldogan éneklik a dalokat (az Enjoy The Silence-et is) Dave helyett :)
A Touring The Angel rehabilitálta az összes régi slágert; csoda-e, hogy a Just Can’t Get Enough is visszakerült a setlistbe? A dalt a turné első kétharmadán a ráadás első dalában játszották, majd a nyári (Live Here Now kiadványokon megjelent) szabadtéri turnészakaszon a Photographic csereszámának minősült vissza; ekkor már csak néhányszor játszották, utolsó előttiként. A Live In Milan DVD-re is rákerült a dal; Dave alig-alig énekli a dalt, és itt először hallható a dal végén az azóta népszokássá váló közönségénekeltetés, miközben a közönség tagjai láthatóak a kivetítőn. Tetszetős gesztus!
„Kell játszanunk a Just Can’t Get Enough-ot? Nem tudom, tényleg kell?” kérdezte Dave az Electronic Beats magazinban a Delta Machine Tour előtt – és hát kellett játszani! Állítólag Fletch mindig beszavazza ezt a dalt, így valószínűleg Martinon múlik, hogy mikor juttatna egy kis jogdíjat Vince barátjának :) Egy turné kimaradás után (a Tour Of The Universe-ön nem volt Just Can’t Get Enough) a Delta Machine Tour minden egyes állomásán volt a dal, az ötszámos ráadás közepén. Kicsit furán jött ki a gyászosan előadott Halo és a rocker I Feel You között, de ez is a Delta Machine Tour sokszínűségét mutatta... Természetesen jókora közönségénekeltetéssel zárult a dal – sokkal hosszabbal, mint két turnéval korábban... Austinból mutatom a dalt:
„Ezen a turnén egy kikötésem van, nem szeretném játszani a Just Can’t Get Enough-ot” – jelentette ki 2017-ben Dave, a Global Spirit Tour elején. Hát, 2018 nyarára azért csak visszakerült a setlistbe :) először utolsó előttiként, majd első ízben Sopronban, a Volt Fesztiválon utolsóként játszották el a dalt. Ezúttal is az előző turné stílusában (már annál talán kissé „vékonyabban”) játszották, hatalmas, hosszú közönségénekeltetéssel a végén. Dave az elején, a dal felkonferálásában időutazásra invitálja a rajongókat…
Ezzel a dallal zárult az a 2018 júliusi kánikulai este Berlinben, a Waldbühnéban, a Global Spirit Tour utolsó fellépésén. Sokáig úgy tűnt, hogy ez a dal, és Dave kedélyes „That’s all, folks!” elköszönése a Depeche Mode végső búcsúját jelentette a rajongóitól. Aztán nem így lett…
Nem ért véget a Global Spirit Touron a Just Can't Get Enough koncertkarrierje: a Memento Mori Touron már „kérdés nélkül” újra volt a Just Can’t Get Enough: ezzel a dallal indult – az intim, akusztikus Waiting For The Night vagy Condemnation után harsány ellenpéldaként – a koncerteket záró hármas slágerparádé (Just Can’t Get Enough, Never Let Me Down Again, Personal Jesus). Minden elemében ugyanaz a verzió, mint az előző turnén, talán a közönségénekeltetés rövidebb – Dave az MVM Dome-ban a végén ki is szól egy kissé igazságtalan „ébresztő, ébresztő Budapest!”-et.
Elsőként itt a Swap Shopos fellépésük! Nem túl gyakran láthatjuk Dave-et nyakkendőtűt viselni…
Íme a kettőből az első Top Of The Pops fellépés a Just Can’t Get Enough-ot prezentálva. Igen, azok ott kis műanyag trombiták a kezükben...
Egy igen zavarbaejtő Amanda Lear-interjú, utána pedig a Just Can't Get Enough:
Ez pedig már a második Top Of The Pops fellépés 1981-ben, a Just Can’t Get Enough-ot előadva. Ez egyben Vince Clarke utolsó fellépése a zenekarral. Talán már fogalmazódik az újsághirdetés, amely felkelti Alan Wilder figyelmét…
Ez pedig már egy 1982-es fellépés, dobolós játéknyuszival, öltönyös zenekarral, ikszlábú szintiállványokkal és az önfeledten dribliző Alan Wilder-rel
Applauso: Spanyol TV fellépés, szintén 1982-ből:
Az első német fellépés 1982 márciusából:
Még egy 1982-es fellépés:
Countdown fellépés, állítólag már 1983-ból, mindenesetre Alant leszámítva még mindenki az "A Broken Frame-korszak" erdészöltözetében van:
Dave McElroy gondolatait fordítottam le a kiváló Almost Predictable Almost blogról. A téma természetesen a ma 45 éve megjelent Just Can’t Get Enough kislemez.
” – Melyik bandát is szereted?
– Depeche Mode
– Ó igen, emlékszem rájuk. (énekelni kezd): „I just can’t get enough…” az egy remek dal volt. Mi történt velük aztán?
– Még mindig léteznek
– Tényleg? Azt hittem, már ezer éve feloszlottak. „I just can’t get enough, I just can’t get enough…” Imádom a 80-as évek zenéjét
(ütések hangja)
Oké, ez talán egy szélsőséges reakció, és talán nem így kellene befejezni a fenti, valószínűleg nem túl gyakran előforduló beszélgetést, de a Just Can’t Get Enough – tetszik vagy sem – a zenekar egyik leghíresebb dala. Alig hiszem, hogy reprezentálja azt a Depeche Mode-ot, amit szeretünk, de lássuk be, ez egy rohadt jó dal, és egy újabb bizonyíték popdalszerzői szuperképességeire. 1981-ben is hatalmas sláger volt, mint ahogy azt hamarosan látni fogjuk.
A Just Can’t Get Enough 1981. szeptember 7-én jelent meg, és tizenkét nappal később a 44. helyen lépett be a slágerlistákra. A következő héten már emelkedni kezdett, és a 24. helyig jutott, mielőtt a szeptember 23-i Top Of The Pops szereplés a 12. helyre repítette a dalt. Vajon be tudták-e törni a Top 10-et? Nem azonnal nem, mivel a következő héten a kislemez a New Life-ot követve a 11. helyig jutott. Október 7-én azonban a Depeche először törte át a Top 10-et a Just Can’t Get Enough című dallal, a dal a 8. helyen landolt. A szeptember 23-i Top Of The Pops szereplést aztán október 8-án megismételték a műsorban. Biztos, hogy a kislemez feljebb fog kerülni? Talán a top 5-be? Nem: a 12. helyig esett vissza, majd a 17., 22., 33. és 46. helyeken csúszott ki a slágerlistáról.
A kislemez kritikái nem voltak túl jók. A Smash Hits szerint ez egy „kevésbé emlékezetes, de zeneileg hasonló folytatása a New Life-nak”, hozzátéve, hogy „jó rá táncolni”. A Record Mirror a hét kislemezének válaszotta a dalt, kijelentve, hogy „roppant élvezetes, ugrálós és popos, és nagyon közel van az irritálóhoz”. Az NME szerint a kislemez „néhány kedves részletet” tartalmaz, hozzátéve, hogy „Ez egy lagymatagabb, de azért emlékezetes dal”, ami elég barátságtalan kritikának tűnik, míg a Melody Maker a maga okoskodó módján kijelentette, a dal címére utalva: „Elegünk lesz majd, meglátjátok.”
Amint a szeptember 23-i Top Of The Popsban láthattuk, a közönséget kezdetben elbűvölhette ez a csapat furcsán – vagy Martin esetében alig – felöltözött fickó, akik mind játéktrombitával voltak felfegyverkezve. Dave úgy néz ki, mintha épp most fejezte volna be a műszakját egy helyi olasz étteremben, Fletch egyértelműen furcsa, Vince úgy néz ki, mint aki inkább a rádióhoz, mint a tévéhez öltözött volna, Martin pedig, nos, Martin valahogy talált időt arra, hogy kalapot válasszon, de inget nem. Már innen is tudhattuk előre, hogy Mr. Gore érdekes öltözködéséről is híres lesz… A közönség hamar megunta Martin és társai kinézetét, hiszen a TOTP ismételt előadásán a dal kiesett a Top 10-ből. Nem baj. A Just Can’t Get Enough egy jó kis sláger volt, és megérdemelte a Top10-es helyezést.
Ha a tiszta, hamisítatlan popzsenialitás példáját keresed, a Just Can’t Get Enough pont ez. Az előző két kislemezhez hasonlóan itt is sokkal több rejlik a dalban, mint ami elsőre látszik. A látszólag egyszerű szöveg és dallam mögött rengeteg szintetizátoros okosság rejlik, és ez a részletekre való odafigyelés az, ami ezt a dalt és sok más Speak & Spell-korszakbeli számot kiemel társai közül. Végső soron azonban mondhatok bármennyit Vince, Daniel és Eric Radcliffe szintijeiről, de a lényeg ez: a Just Can’t Get Enough korának egyik, ha nem a legjobb szintipop dala.
Annak ellenére, hogy ezután a Depeche Mode nagyobb lélegzetű és sötétebb dolgok felé haladt, soha nem sikerült igazán elengedniük ezt a dalt. A Speak & Spelltől a Music For The Masses-ig minden turnén játszották élőben, és csak a World Violation és a Devotional/Exotic/USA94 turnék alatt esett ki a pixisből, hogy aztán csak az 1998-as The Singles Tourra térjen vissza. Elképzelhető a 101 nélküle? Nem lenne ugyanaz. A felvétel, amikor D. A. Pennebakert felviszi Dave a rámpára, hogy a legjobb helyről lássa a tömeget, a film egyik ikonikus pillanata. A dal 1994-ben biztosan nem illett a setlistbe, vagy legalábbis teljesen őrültnek hangzott volna azzal a torzított gitárszólóval, amit Martin talált ki hozzá, de akár tetszik, akár nem, a Just Can’t Get Enough a Depeche koncertek nagy slágere. Erről árulkodik az a tény, hogy 613 alkalommal játszották élőben. (azóta már többször - a ford.)
Legutóbb a 2018-as Global Spirit Tour utolsó koncertjein bukkant fel, és mindenkinek (engem is beleértve) elnyerte a tetszését. Végső soron egy ez egy igazán jó dal, bármennyire is úgy gondolod, hogy a Rushnak vagy a Blasphemous Rumoursnak stb. stb. stb. kellene elhangzania helyette a koncerteken. (azóta már volt a Memento Mori Touron is - a ford.)
A B-oldalas dal, az Any Second Now egy egészen csodálatos instrumentális szerzemény, tele azokkal a csodálatos szintihangokkal, amiket az instrumentális alkotások akkortájt tartalmaztak. A dal természetesen a Speak & Spell albumon is szerepel majd Any Second Now (Voices) néven, és abban szerepel ének is. Frappáns kis dal.
Ez volt az első alkalom, hogy a Depeche Mode videoklipet forgatott. Ez egy furcsa klip, valahogy átváltozik egy bizarr bőrbe öltözött, táncoslányokkal tarkított „élő” rész, és egy koktélivó verseny között, ahol a zenekar megdöbbentően öltözködik, és a táncoslányokat borzasztóan kinéző italokkal kényezteti. Mindenki talál időt arra, hogy műanyag trombitákat fújva lépegessen le a lépcsőkön, majd egy kínos befejezés következik, ahol mindenki a szöveggel együtt szájal, úgy téve, mintha valójában a „Just Can’t Get Enough”-t mondanák egymásnak, mint négy kém, akik kétségbeesetten mondogatnak egy kódszót újra és újra, abban a reményben, hogy a SAWT csapat végül betör és kiszabadítja őket.
Ez egy videó – olyan, amilyen. Jó ez a videó? Nem, nyilvánvalóan nem. A Depeche Mode a Shake The Disease-ig nem csinált jó videókat, de inkább legyen egy rossz videó és egy jó dal, mint egy értelmetlen videó egy förtelmes és elgondolkodtatóan túlértékelt dalhoz, nem igaz? Most konkrétan a Rio-ra gondolok a Duran Duran-tól, de bármelyik számot mondhatnám. „
Ma 45 éve jelent meg, 1981 szeptember 7-én jelent meg a Depeche Mode egyik legnagyobb slágere, Vince Clarke legsikeresebb alkotása, a JUST CAN'T GET ENOUGH! Vince egy jókedvű, fiatalos, bizakodó, szerelmes dalt készített, nagyjából a Boys Say Go! stílusában. A szám stílusa fényes, pattogó, optimista, táncolható, vegytiszta szintipop, de a szerkezete nagyon közvetlenül építkezik a diszkó és az elektronikus tánczene elemeiből. A legzseniálisabb rész az a bizonyos egyszerű, de nagyszerű, azonnal felismerhető szintetizátorfutam, valamint a dal végi "óóóó" rész, ami aztán az 1998-as és az azutáni koncerteken lett fő attrakció.
Jonathan Miller: Stripped című könyve megemlíti, hogy „Deb Danahay szerint a dal arról szól, hogy Vince messziről belezúgott egy különösen feltűnő fiatal hölgybe, akit akkoriban gyakran láttak Basildon környékén – nem mintha a visszafogott dalszerző valaha is tudatta volna érzéseit a szóban forgó lánnyal.”
Dave 2017-ben az Entertainment Weeklynek adott interjújában is beszélt a Just Can’t Get Enough-ról és a hozzá készült klipről:
„Talán 18 vagy 19 lehettem. A punk történet épp akkor ért véget, de még mindig volt néhány ember, akik a londoni klubokban lógtak és megpróbáltak olyan zenét játszani, amire egy kicsit jobban lehet táncolni és ami nem volt annyira erőszakos – na és a Just Can’t Get Enough pont ilyen volt. Volt akkoriban egy baráti társaságunk, akik különböző klubokba jártak és ugyanolyan bőrcuccokba öltöztek, mint a klipben. (…) Azt hiszem, ez volt az első klipünk. A lányok közül az egyik Budgie barátnője volt a Siouxsie and the Banshees-ből, aztán ott volt még egy pár modell, egy kicsit idősebbek voltak nálunk, szóval elég izgalmas volt, hogy körülöttünk táncolnak. A videó elég sok kívánnivalót hagy maga után… Amikor megnézem, azt mondom, hogy „Ó, Istenem!”. De akkoriban ilyenek voltak a videók – elég alacsony költségvetésűek. És egyébként a kis performansz részek elég királyak. A színészi részek persze szörnyűek (nevet).”
– Mit éreztél, amikor a Gap a 90-es évek végén felhasználta a dalt a reklámhoz?
– A helyzet az, hogy a dalt Vince Clarke írta, aki vagy öt percig volt a zenekarban, majd később a Yaz és az Erasure tagja lett. De az az album (a Speak & Spell) nagyon is Vince Clarke-album volt, és természetesen az ő a fő jogbirtokosa a dalnak, így rengeteg reklámban szerepelt és bukkan fel. Emlékszem, elmentünk az akkori kiadójához, ahol leültettek minket, és azt mondták: „Tudod, Vince, te egy Rolls Royce-t fogsz vezetni, amikor ezek még mindig tandemen fognak ülni”, rám és [a bandatársakra] Martinra [Gore] és Fletchre [Andy Fletcher] mutatva. És ez valószínűleg igaz is volt! Azt hiszem, ez a dal sok éven alatt jó sok pénzt hozott Vince konyhájára!”
Nézzük tehát a klipet, előtte pedig idézzük fel a videóról a HDMFC honlapjáról Martin, Andy és Dave véleményét, amelyek a 2016-os Video Singles Collection audio kommentárjai között hangzottak el!
Martin: „Érdekes, izgalmas dolog volt az első klipforgatás. Táncos lányok, bőr cuccok – ki ne lenne izgatott, haha. A lányokat nem ismertük, Clive Richardson, a rendező hozta őket. Clive amúgy Daniel (Miller) egyik barátja volt. Megmondom őszintén, nem emlékszem arra sem hogy nézett ki. Iszonyú régen volt. A bőr cuccok nagyon népszerűek voltak 1981-ben azokban az úgynevezett ‘futurisztikus’ klubokban, ahol játszottunk. Hogy miért vetettük le azokat, és felejtettük el őket jó pár évre, ki tudja megmondani. A ’80-as évek elején történt pár megmagyarázhatatlan divat irányzat. 1981 és mondjuk 1986 között sok érdekes dolog történt. Elég buzisan néztünk ki itt, a gay-bőr cuccokban, haha. Valahol London külvárosában forgattunk, de már nem emlékszel hol. A klip tulajdonképpen a nemzetközi piacra készült. Akkoriban nem voltak a dolgok olyan direktek és azonnaliak, mint ma. Előfordult, hogy valamelyik dalból sláger lett Angliában, majd két hónap múlva valamelyik másik országban, és 6 hónap kellett ahhoz, hogy eljusson Ausztráliába. Sokáig utaztak, haha. A ‘Just Can’t Get Enough’ a harmadik kislemezes dalunk, a második slágerünk, illetve az első videóklipes számunk volt. A klip ehhez mérten, igen egyszerű és lényegre törő. Amikor a klip készült épphogy 20 évesek lettünk, vagy 19. Örültünk, hogy megtörténik velünk, az emberek hallgatják a számainkat, és valaki még klipet is készít nekünk. Talán még az ostoba játék trombiták sem zavartak bennünket, haha. Bár, ha őszinte akarok lenni, voltak korszakok, amikor kifejezetten zavart bennünket, hogy a videókban hülyén nézünk ki.”
Fletch: „Ez a klip csak azután készült, hogy a dal már sláger lett. Azért készítettünk videóklipet hozzá, hogy be tudjunk vele törni a nemzetközi piacra. Ez volt az első lépés. Ha nincs videód, hiába minden. Ha van, akkor van esély arra, hogy felfedeznek. A klip viszonylag egyszerű, de nagyszerű. Szolgálta a célt; a három táncos lánnyal, illetve a bőr szerkókkal operáltunk. Mondhatni az öltözködéssel beelőztünk saját magunkat. A klipet egyébként felkapták, először Svédországban kezdték játszani. A videóban szereplő lányokat nem igazán ismertük, bár nagyon jól együttműködtünk a forgatáson. Egyik másikkal össze is futottunk időnként Londonban, a rá következő pár évben. A klip annyiban volt számunkra új, hogy azt megelőzően csak TV fellépéseken (Top Of The Pops) és koncert színpadon játszottunk. A videóban ezzel szemben szerepelni kellett. Itt például egy bárban filmeztünk. Azt hiszem, az öltöny a következő klipek valamelyikéhez innen jött. Vince amúgy álszakállat viselt, valamiért öregebbnek akart látszani, haha. Valamiért a ‘Just Can’t Get Enough’ lett az egyik leghíresebb dalunk, szerte a világon. Mai napig felismerik – a szimpla pop melódia titka. Akkoriban monofonikus szintetizátorokat használtunk. Daniel (Miller), illetve a Mute Records készítette a videót, így vélhetően Clive Richardsont, a rendezőt is ők hozták. Ez lehetett a Mute legelső nagy rotációban forgó, nemzetközi klipje. Ha jól emlékszem, 1981 vége felé készült, és talán így DVD formátumon eddig nem jelent meg. És azt kell mondjam, első videóklipnek nem is rossz. Készültek ennél sokkal rosszabbak később. Egyszerű, szimpla klip; működik.”
Dave: „Az első klip; ‘Just Can’t Get Enough’. A korábbi kislmezes dalokhoz, a ‘New Life’ és ‘Dreaming Of Me’ single kiadványokhoz még nem készült videóklip. Így tulajdonképpen ez volt az első igazi videóklip. Ha jól emlékszem, Clive Richardson rendezte. Az egyik lány az ő barátnője volt, míg a másik lányok más barátainké. Amolyan boy-band-es lett a klip. Van benne némi south-end beütés a korabeli Londonból. Ez a sok fekete bőr és S&M cucc egyértelműen onnan jön, jóllehet nem igazán passzolt a dalhoz. Bár ez végül nem zavart senkit. Azt hiszem, összefoglalva annyit mondhatok, tinédzserek voltunk, alig 19 vagy 20 évesek. Ez az egész amúgy pedig nagyon Vince (Clarke). Az ő dala, az ő imázsa, az ő világa, az ő együttese. Aztán jól beleunt, és lelépett. Gyakorlatilag rögvest a klip megjelenés után. Azon nyomban új együttest alapított, a Yazoo-t. Borzalmas videóklip. Egyszerűen katasztrófa. A dalt nem utálom annyira. Sőt, koncerteken játszani nem is olyan rossz. A legutóbbi két turnén játszottuk, és azt kell mondjam, a rajongók igazán kedvelték. Valahogy a ‘Just Can’t Get Enough’-tól nem tudtunk 35 év alatt megszabadulni. A mai napig van olyan, aki ezzel azonosít bennünket. Még New York-ban is. Pedig ennél azért messze többet tettünk le az asztalra azóta. Ezzel együtt, fontos dal volt az életünkben, sok ajtót megnyitott anno. Szín tiszta pop zene. Ezt látta meg bennünk Daniel (Miller) a legelején. Gyors, szintetikus, pop zene. Élőben még hatásosabb. Szintik, és dob gép. A dob gépet én kezeltem, és biztosra veheted, hogy gyors ütemet diktáltam, haha. 30 perc, 10 szám, showcase live. Daniel számára mi voltunk a szintetikus Beach Boys, keresztezve a Ramones-sel. A pop és a rock & roll ötvözete. Igazi electro-pop. Persze ez mind Vince víziója volt, ő volt a zenekar vezetője. Először ‘Composition Of Sound’ néven zenéltek a srácok. Amikor engem is bevetettek, onnantól vettük fel a Depeche Mode nevet. Mondhatom, jó választás volt, messze szebb karriert futottunk be ezzel a névvel, haha. A nevet amúgy egy divat magazintól loptam, amit a középiskolában olvasgattam. Művészeti suliba jártam Sounthendben. Gyors döntésre volt szükség, kellett az új név egy koncert plakátra. A telefonon lógtam, amikor a szervezőnek szüksége volt a névre, az újságra pillantottam, és bemondtam neki. Nyilván nem érette, kétszer le kellett betűznöm neki. Aztán végül is rajtunk maradt. Van, aki a mai napig nem tudja rendesen kimondani. Na, ezért is én vagyok a hibás, haha.”
A Just Can’t Get Enough kislemez B-oldalán a Depeche Mode történelmének első kiadványon megjelent instrumentális alkotása található, ez az ANY SECOND NOW! A dal később eltérő változatban került fel a Speak And Spell nagylemezre – ez volt az első dal, amelyet Martin énekelt (noha a dalszöveget Vince írta rá). A dal jellegzetes, „egyujjas” szintijével kezdődik, amire aztán szépen egymás után további két, hasonlóan egyszerű szintidallam épül rá, ám mire ráfeküdnénk a harmóniára, meglepően indusztriális hangok érkeznek és egy meglehetősen agresszív dob érkezik a dalba, sztereó hatású zörejekkel (amelyekkel aztán 5 évvel később Alan Wilder 1+2-je kezdődött). A basszus is megérkezik, kerekebbé téve az összhatást, majd jönnek újra az „agresszív” dobok, aztán egy rövid, szépséges, „harangszerű” levezetés. Rövid, bájos kis alkotás, de nem a DM csúcspontja.
A 12” Just Can’t Get Enough kislemezen a dal és a B-oldalas párjának a hosszú verziói találhatóak meg. A JUST CAN’T GET ENOUGH (SCHIZO MIX) ciccegéssel és finoman elinduló ütősökkel kezdődik, majd jön a basszus, és máris az első versszakba zúdulunk. A dal jellegzetes dallama így csak az első versszak után következik. A második versszak után az instrumentális kiteljesedés (azaz a műfúvósok) csúcsán váratlanul egy visszafogott zenei betét jön, majd minden átmenet nélkül újra visszatérünk az eredeti dalhoz. Ám aztán a kiteljesedés helyett ismét visszajön az instrumentális betét, és egy sejtelmes, új szintidallam, amit kis jóindulattal lehet „félelmetesnek” nevezni. Nem titkolom, hogy nem szeretem ezt a mixet. Valaki a DM menedzsmentben viszont más véleményen lehet, mert a dalt teljesen indokolatlanul felpakolták 1998-ban a The Singles 81-85 újrakiadásra, utolsó számként; rákerült a rendkívül limitált The Remixes 81-85 négyszámos válogatásra is, majd 6 évvel később a Depeche Mode első remixlemezére, a Remixes 81-04-re is.
A Just Can’t Get Enough B-oldalasának hosszú verziója az ANY SECOND NOW (ALTERED) névre hallgat. A Recoil 1+2-t nyitó sztereó effekttel kezdődik, majd újabb zajok után bejön a basszus, ami egyfajta kompaktabb formát ad az alkotásnak, majd a csipogó fődallam előtt is pár érdekes hang beszűrődik még. Így is kissé darabos marad az alkotás, nem teljesen áll össze a harmónia, bár ennek a dalnak valahogy jól áll a hosszabb kidolgozottság. Az eredeti dalt záró harangok itt nem az alkotás végét jelzik, utána folytatódik a dal. Egy bátortalan egyujjak szintidallam zenei aláfestését halljuk: kissé jószívűen a korai Kraftwerk-instrumentálisok modorában. Az eredeti változat szinte túl agresszív dobja azért itt is jelen van. Újabb, hosszabb „harangjáték” után ér véget az alkotás.
Ma 25 éve volt az Exciter Tour második fellépése Berlinben, a Waldbühnében. A banda a Sister Of Night és a Condemnation cseredalokat játszotta az ekkortájt megszokott, ma már eléggé meglepőnek ható Surrender és Clean helyett. A DM Live Wiki megfigyelései szerint Dave belebakizott az I Feel Loved harmadik versszakába (ekkor még senki nem gondolta volna, hogy ezután már csak egyszer fogják játszani a dalt...), és kicsit későn kezdte el a Black Celebration közepén a "to celebrate the fact" részt is. Martin németül, "Ruhe, bitte!" (kb. "Csendet kérek!") kiszólással aratott nagy tetszést a Breathe előtt. A tömeg lelkesedésével Dave is nagyon elégedett volt, az Enjoy The Silence legelején meg is jegyezte (vélhetően a Freelove közönségénekeltetésére célozva), hogy "sokkal jobb, mint előző este".
A turnéblog lelkes szerzője, Nichelle Carlson eközben a német történelemre csodálkozott rá. Nézzük:
"A berlini koncertek lenyűgözőek voltak, talán az eddigi legjobb közönséggel. Olyan hangosan énekelték a dalokat, hogy alig lehetett hallani Davidet!
A helyszín gyönyörű, és komoly történelem áll mögötte. Az erdő közepén található meg, és anno a hatalma csúcsán álló Hitler itt szokott beszédeket tartani. A színpadhoz pedig egy földalatti alagúton keresztül lehetett eljutni, ami folyamatosan kanyarodott a színpad felé tartva. Hitler ugyanezek között a falak között sétált, így amikor mi sétálunk át rajta, kísérteties érzésünk támad - vagy inkább hátborzongató! Azt mondták, hogy az alagút azért kanyarodik, mert így senki nem tud elbújni semmi mögé, és nem tud egyenesen Hitlerre lőni. Emiatt a kanyargósság miatt a testőrei mindent jól beláthattak, és meggyőződhettek róla, hogy Hitler biztonságban van. Őrület!
A helyszín azért is elképesztő, mert a helyszín meredeken emelkedik egy dombra. Így a színpadról MINDENKIT láthatsz, nem csak a közönség első részén található rajongókat. A "Never Let Me Down Again" alatt el sem tudom mondani, hogy milyen jól nézett ki a tömeg!. Ez a dal mindig hihetetlenül jó, de ezen a koncerthelyszínen tényleg elképesztően jól nézett ki."
Itt pedig a teljes koncertfelvétel:
Ez pedig egy korabeli TV-riport és részletek a koncert első 2 dalából (The Dead Of Night, The Sweetest Condition):
Ma 29 éve jelent meg a DREAM HOME HEARTACHES... (REMAKING / REMODELING ROXY MUSIC) című válogatás, amelyet John Taylor, a Duran Duran basszusgitárosa hozott létre és executive producerként is jegyez. A lemezen a negyedik szám David (sic!) Gahan Song For Europe című feldolgozása. Érdekesség, hogy Dave a dalt már Victor Indrizzoval vette fel, aki aztán az Ultra lemez stúdiófelvételein is feltűnt két dal ütőhangszereinél (Barrel Of A Gun, It's No Good), később pedig a Dave Gahan Band-ban is a dobos szerepét töltötte be.
14 éve jelent meg a Spirit Of Talk Talk, amelynek zenei producere Alan Wilder volt, sőt, két feldolgozást is készített a lemezre. Következzék most a Spirit Of Eden című legendás Talk Talk album fantasztikus átdolgozása: INHERITANCE!
Ma a 25 évvel ezelőtti varsói Exciter Tour fellépést idézzük fel. Elsőként itt van a DM érkezése a repülőtérre, a kissé megszeppentnek tűnő Dave-vel, az ekkortájt kisebb megfázással küzdő Martinnal, Andyval, Jonathan Kesslerrel és az 1993-as budapesti őrületet idéző lengyel rajongókkal, akik ekkor 16 éve, 1985 óta vártak már kedvenc zenekarukra. Érdekes, hogy a zenekar elvileg augusztus 31-en, közvetlenül a vilniusi koncert után érkezett a lengyel fővárosba - ez volt az a koncert, ahol Dave és Andy állítólag összeverekedett a színpadon. A zenekar tagjainak a látszólagos feszültésge talán erre (is) vezethető vissza.
Korabeli lengyel TV riport a DM 25 évvel ezelőtti varsói fellépéséről. Riporternő jellegzetesen kilencvenes évek végi sminkben, repülőtér, rajongás, eső természetesen, és két dalból részlet (The Dead Of Night, The Sweetest Condition)
Még egy korabeli lengyel TV-riport a 25 évvel ezelőtti varsói koncertről:
Andy próbál lazítani 25 éve a varsói koncert előtt. Pihenését előbb egy kintornás, később pedig az autogramra vadászó rajongók hada nehezíti meg.
Videó a 25 évvel ezelőtti varsói koncert előtti eseményekről. Komoly készültség, feszült, rohanós beengedés és persze eső, eső, eső.
Még mindig a 25 évvel ezelőtti varsói fellépés: baromi hangulatos képek a koncert előttről, a koncertről és a koncert utánról. Mindehhez pedig valami felpimpelt I Feel Loved szól:
Még az előzenekarról is van videó a 25 évvel ezelőtti varsói koncertről. Itt debütált a Technique nevű formáció, ami aztán pár évvel később Client néven aratott sikereket.
A DM Live Wiki szerint Sarah Blackwood így mesélte el a zenekar megalakulását: "2001 augusztusában felhívott Kate Holmes, és megkérdezte, nem szeretnék-e csatlakozni a Technique nevű zenekarához egy Depeche Mode-turnéra, mivel az énekesnőjük, Xan úgy döntött, hogy szólókarriert szeretne kipróbálni. Rögtön megragadtam a lehetőséget, mivel a Dubstar éppen feloszlott, én pedig mély depresszióban voltam, és egy üveg száraz fehérbor mellett töprengtem a jövőmön, ami egyáltalán nem festett jól. Egy hetem volt arra, hogy összeszedjem magam, elkezdjek próbálni és megtanuljam az új dalokat. Fantasztikusan éreztük magunkat. A Depeche Mode fiúk nagyon barátságosak voltak, a koncert előtt behívtak minket az öltözőjükbe egy-két pohár száraz fehérborra, végül pedig elvittek minket arra a magánrepülőgépre, amelynek a farokrésze kifejezetten feketére volt festve. Hihetetlenül elbűvölő élmény volt leszállni egy repülőtéren, és rendőri kísérettel eljutni abba a városba, ahol aznap felléptünk. Nem tudtunk nem áradozni azon a rajongói odaadáson és elkötelezettségen, amellyel a rajongók koncertről koncertre utaztak, nem törődve sem az időjárással, sem a költségekkel. Ez inspirált minket, és elkezdtünk együtt dalokat írni a turné szabadnapjain, eleinte mások számára, majd miután láttuk a lipcsei esőben álló, skandáló rajongókat és az öltözőnket őrző hölgy egyenruháját, úgy gondoltuk, ez jó előjel, és úgy döntöttünk, hogy belevágunk Client néven, és magunk adjuk elő a dalokat... abban az egyenruhában, amely eredetileg praktikus okokból született, arra az esetre, ha valaki valami csúnyát dobna felénk.”
És akkor itt a teljes koncert is: a 25 évvel ezelőtti varsói Exciter Tour-fellépésre emlékeztünk ma!