Zenefórum

Cseppek.hu

B-oldal blog:

Népszabadság:

Magyar Demokrata:

A Remixes 2: 81-11 időszaka a digitális kiadványok és exkluzív bónusz trackek aranykora volt: a legkülönfélébb lemezboltok, letöltős-és streaming szolgáltatók a legkülönfélébb extra kiadványokkal próbálták magukhoz csábítani a vásárlókat. Mivel azonban a kiadványok tartalmai elaprózódtak és szigorúan elszeparálódtak (azaz pl. az iTunes 2 bónusz trackjét csak az iTunes-használók érhették el, a Spotify 3 bónuszdalát csak a Spotify-előfizetők, stb.), így ez a marketingmódszer végül csak a kalózkodást segítette elő: egyszerűbb volt gyorsan illegális forrásból beszerezni az összes mixet, mint előfizetni minden létező platformra (és elmenni minden lemezboltba).

Az iTunes-t használók két bónusz tracket kaptak. A MASTER AND SERVANT (RSS MIX) semmi extra: a Reverend Soundsystem egy sima house mixet kreált a Some Great Reward klasszikusából, amin szinte végig csak az "it's a lot it's a lot" rész megy végig, igencsak idegesítő négynegyeddel kísérve, és még az acides agykaparó mormogás (amit amúgy nagyon szeretek) sem segít az alkotáson.

A Remixes 2: 81-11 másik iTunes bónusz alkotása viszont újra egy olyan alkotás, amitől mind a tíz ujjunkat megnyaljuk! Az IN CHAINS (MYER VS WILDER DECONSTRUCTION) Daniel Myer, a Haujobb és a nagyszerű Architect zenei agya, valamint Alan Wilder készítette. Szerintem van olyan jó ez a mix is, mint az "eredeti" Wilder mix: hűvös, elegáns, mégis pumpálós, és a Wilder-re jellemző atmoszférateremtés ugyanúgy benne van, mint a másik Wilder remixben. Alan elmondása szerint nem találkozott fizikailag Myer-rel a mix készítése során, de lenyűgözte, hogy Myer mennyire gyorsan dolgozik és mennyire kreatív (létezik egyébként Myer dubmix is, ami ennek a mixnek egy változata). Alan bevallása szerint egy régi Architect dal hangmintáját is beleszerkesztette ebbe a kiváló alkotásba. A korszak legjobb digitális kiadványon elérhető mixe!

Azok, akik az Amazonon vásárolták meg a lemezt, két bónusz dalt kaptak "ajándékba". Az egyik a SISTER OF NIGHT (IDA ENGBERG'S GIVING VOICE TO THE FLAME REMIX), amely egy csinos svéd DJ hölgy, Ida Engberg munkája. Ida olyan DM-hez (is) kötődő nevekkel dolgozott már együtt, mint Roger Sánchez, vagy Eric Prydz. Ez a remix nem írja be magát a Depeche Mode aranykönyvébe: korrekt klubmix, semmi egyéb.

A ma 15 éve megjelent REMIXES 2: 81-11 remixválogatás zászlóvivője és egyetlen "új klipes" dala a PERSONAL JESUS (STARGATE REMIX). A producerteam korábban már olyan nevekkel dolgozott együtt, mint Michael Jackson, Britney Spears, Rihanna, vagy éppen Wiz Khalifa. Nem okoz csalódást a Personal Jesus remixük sem: egy tömör, ütős verziót készítettek a Violator első kislemezéből. Készült egy meglepően feelinges klip is az új változathoz, bár nem egyértelmű, hogy mi köze van a dalhoz, valamint fájóan hiányoznak belőle a Depeche Mode tagjai.

A Remixes 2: 81-11 válogatás egyrészt - érthetően - a 2005-2011 közötti időszakra koncentrált, azaz időben minél kevesebb "lefedést" keresett a DM előző remixlemezével, a Remixes 81-04-gyel; másrészt némiképp kevésbé kereste a "nagy nevek" kegyeit (a 81-04-en a legnagyobb nevek szerepeltek, a Remixes 2 81-11-en pedig sok kevésbé híres remixelő is helyet kapott. Összességében szigorúbbnak, keményebbnek érzem a második válogatást - és persze a harmadik lemez meglepetései bearanyozták a 2011-es évet :) Ez volt egyébként az a lemez, ami lezárta az EMI időszakot; ez lehet a magyarázata, hogy azóta "elállt" a kiadványbőség (különös módon nemcsak fizikai, hanem digitális platformon is - habár a vinyl front erősödése meg inkább már a tizes évek eseményei közé tartozik).

Az "új mixek" a harmadik lemezre kerültek (ha a három lemezes verziót vesszük alapul), kettő kivételével: a már említett Personal Jesus Stargate-féle átdolgozása mellett itt szerepelt az IN CHAINS (TIGERSKIN NO SLEEP REMIX) is (érdekesség, hogy az egylemezes kiadványon egy editált, fél perccel rövidebb verzió volt megtalálható). A Tigerskin elnevezés egy német producert, Alexander Krüger-t takarja, a remix pedig nem tartozik a korszak legemlékezetesebb alkotásai közé. Húzós négynegyed, egy People Are People hangmintával, Dave és Martin emlékezetes együtténekei - még természetesen így is jobb a mix, mint a tegnap John The Revelator/Lilian mixek kétharmada :)

A Remixes 2 81-11 kiadvány egy külön kedves "figyelmessége", hogy különleges, korábban nehezen hozzáférhető alkotásokból is csemegézik. Ennek egyik legfőbb példája a korábban csak vinylen megtalálható, csodálatos THE DARKEST STAR (THE MONOLAKE REMIX), amely most büszkén díszeleg a második lemez közepén :)

A GHOST (LE WEEKEND MIX) eredetileg a németországi Saturn-ban vásárolt Sounds Of The Universe kiadványok mellé járó voucherrel volt letölthető, ebben az időszakban ugyanis azt gondolták a kiadók, hogy egy-egy ilyen voucher növeli a márkahűséget a különböző vásárlóhelyek vagy platformok iránt (a valóságban a kalózkodást segítette elő, hiszen az emberek szerették egyben beszerezni a remixeket, és ebben különböző fórumok és letöltő oldalak jó segítséget nyújtottak). ). A kiváló Ghost című dalhoz Ernest Saint Laurent, valamint az ekkortájt DM körül bábáskodó hangmérnök, Sie-Medway Smith készített remixet, Le Weekend néven (az ő nevéhez fűződik a Remixes 2: 81-11 kiadvány remek Personal Jesus remixe és a DM U2 feldolgozása, a So Cruel is). A Ghost (Le Weekend Mix) kissé hosszú, de így is kitűnő - kár lett volna elfelejteni valami rejtett exkluzív digitális kiadványként! Szerencsére a DM/Daniel Miller/EMI nem hagyta veszni ezt a kiváló remixet, és beválogatta a ma 15 éve megjelent Remixes 2: 81-11 remixlemezre, mégpedig a második CD utolsó dalaként.

A ma 15 éves Remixes 2: 81-11 harmadik CD-jét a Personal Jesus 2011 maxiról idemásolt PERSONAL JESUS (ALEX METRIC REMIX EDIT), amely a Grammy-díjas brit DJ és producer remixének rövidített változata.. A döngetős, kemény, kissé németes hatású remix leginkább figyelemre méltó része a kiállás majd a felpörgetés kb. a háromnegyed résznél. Korrekt remix, semmi több.

 Eric Prydz már a Personal Jesus 2011 kislemezre is készített egy remixet, ám végül a Remixes 2: 81-11 lemezre a NEVER LET ME DOWN AGAIN-hez készült mixe került fel. Húzós klubsláger-hangulat, pumpáló basszusok; DM rajongóként viszont van egy olyan érzetünk, mintha "soha nem akarna beindulni a mix", hiszen csak az eredeti alkotás legelső hangjait használja fel Eric. Diszkókba soha rosszabbat! :) és a táncos fanvideóért külön pluszpont!

A ma 15 éves Remixes 2: 81-11 kiadványt böngészve megállapítatjuk, hogy a 7 évvel korábbi Remixes 81-04-hez képest sokkal kevesebb a „nagy név”, sokkal inkább az ínyenceknek válogattak a remixkészítők között. Ha a dalokat nézzük, feltűnő a Personal Jesus túlsúlya: a Violator nagy slágere háromszor is feltűnik a válogatáson, ugyanakkor meglepetésre teljesen hiányzik az Enjoy The Silence, és a Precious – ez utóbbi hiánya annál is meglepőbb, mert a két válogatás közti időszakból (2004-2011) a Playing The Angel nagy slágerét leszámítva bőven válogattak a remixlemezre. A slágerek mellett olyan rejtett gyöngyszemek is előkerültek a válogatáson, mint a Happiest Girl, a Corrupt, a The Darkest Star, a Slowblow, a Fly On The Windscreen, a Ghost, a Freestate, a When The Body Speaks vagy éppen az I Want It All.

A 3 lemezes remixlemez mindjárt alaposan bekezd, egymás után 9 mix következik a kétezres évekből. A Dream On (Bushwacka Tough Guy Remix) máris megadja a válogatás klubos megközelítésű alaphangulatát. Érdekesség, hogy az egylemezes CD változatra egy több, mint fél perccel rövidebb változat került, a 3 CD-s verzióra és a vinylre pedig az eredeti bő 6 perces verzió. A Suffer Well M83-féle elvágyódó megközelítése után máris egy újabb Playing The Angel dal következik, mégpedig a John The Revelator enyhén filmszerű UNKLE-féle változata. Egy új remix tűnik fel itt az első lemezen, mégpedig az In Chains szikár Tigerskin-féle átirata – erről később részletesebben is írok. Egy újabb Sounds Of The Universe-dal, a Peace nyugodt Sixtoes féle átirata után máris visszatérünk a Playing The Angel albumra a Lilian Chab féle újraértelmezésével, majd a Never Let Me Down Again 2006-os Digitalism-féle merénylete következik. A Sounds Of The Universe bónuszlemezéről idemásolt minimalista Corrupt Efdemin változata után egy újabb 2006-os remix következik, az Everything Counts ragyogó Oliver Huntemann és Stephan Bodzin által átdolgozott verziója. Két régi remix következik – kicsit azért már itt volt az idejük – a Happiest Girl Orb-féle kiváló átirata, valamint a Spirit Feel korrekt Walking In My Shoes remixe (Anandamidic). Egy új változat, a lemez beharangozó kislemeze, a Personal Jesus vérbő Stargate remixe után némi meglepetésre az instrumentális Slowblow nagyon nyugodt Darren Price verziója zárja az első lemezt.

A második lemez a Wrong harsány Trentemoeller féle verziójával kezdődik, majd a World In My Eyes szikár Dub In My Eyes mixe jön. Pont jókor jön a játékos-fütyülős Fragile Tension (Peter Bjorn And John Remix), majd a Strangelove „közepesen ritkaságnak számító” Tim Simenon/Mark Saunders (vagy ha úgy tetszik, Highjack vagy Hijack) remixe. Ismét két Playing The Angel dal jön, két híres remixelőtől: az A Pain That I’m Used To Stuart Price-féle Jacques LuCont remixe ezután kezdett önálló életet élni a Depeche Mode 2013 óta tartó koncertkarrierjében (kirobbanthatatlan a dal ezen remixének koncertváltozata a setlistből), a The Darkest Star Monolake-féle csodálatosan atmoszférikus minimalista változata pedig 2011-ben ritkaságnak számított, így nagyon kellemes meglepetés volt a feltűnése. Szinte szokatlan módon 5 régebbi, jól ismert remix következik: az I Feel You-ból ezúttal a Mark Stent-féle Helmet At The Helm verzió került sorra (a Spotify-on tévesen jegyzik a Renegade Soundwave-nek ezt a verziót), majd pedig a Higher Love rémesen üres és unalmas Francois Kevorkian remixe, az Adrenaline mix Edit következik. Egy kellemesen régi Fly On The Windscreen (Death Mix) után jön a második lemez nyugvópontja, az Only When I Lose Myself fennkölt Dan The Automator-féle változata. A második lemezt aztán egy újrafelfedezett 2009-es remix, a Ghost (Le Weekend Mix) zárja, amelyről ma még részletesen is fogok írni.

A harmadik lemezen kizárólag új dalok szerepelnek, de ezeket – akárcsak a bőséges digitális remixtermést, ami örvendetesen szinte kizárólag új, vagy a fizikai formátumtól eltérő remixeket takart - külön posztokban fogom tárgyalni. Azért röviden most is megemlítem őket: a Personal Jesus 2011 kislemezről származó Alex Metrix Edit nyitja a lemezt, majd jön a Never Let Me Down Again soha be nem induló, de azért elég ütős Eric Prydz-féle újraértelmezése. Az első nagy visszatérő, Vince Clarke egy meglepően szikár, húzós house-dallá alakította át a Behind The Wheel-t, majd a Leave In Silence tündéri, ellebegő Claro Intelecto változata következik. A második nagy visszatérő Alan Wilder, aki egy könnyfakasztóan jó, igazi Recoilos változatot készített az In Chains című dalhoz. A When The Body Speaks és a Tora! Tora! Tora! dalokhoz is Karlsson és Winnberg készített remixet: az első nem szakad el a mesevilágtól, a második viszont igazi hidegháborús dülöngélős élményt hoz. A fenti két dal között található a Röyksopp jókedvtől kicsattanó Puppets-változata. A Freestate széteső Clark remixe után jön három szigorú, sötét mixszel zárul a kiadvány: az I Want It All című dalhoz Daniel Miller kedvenc DJ-je, Roland M. Dill készített egy remek, komor átiratot, a Hole To Feed mixeknél már bemutatkozott Joebot az A Question Of Time erejét veszi el némiképp, a válogatást pedig a Personal Jesus 2011-ről idemásolt ragyogó Sie-Medway Smith remix zárja le.

Itt a teljes playlist!

N. Astrada, R. Paquette:

Komor Kommando:

Black Nail Cabaret:

Technolorgy:

Asturia Quartet:

Her Own World: 

A John The Revelator-t 4 turnén is játszották, bár nem folyamatosan. A Touring The Angel koncertsorozat első kétharmadában minden alkalommal másodikként adták elő, aztán a nyári turnészakaszra (az „LHN-korszakra” a setlist közepébe került, ám néha ki is maradt onnan – különös módon, hiszen pont ekkor jelent meg a kislemez, pont ekkor kellett volna promótálni…). Nem meglepő módon a szikár, demószerű hangszerelésű, ám húzós dalból koncerteken egy bővérő, rockos dal lett.

A John The Revelator-t 2013-ban is előszedték: négy alkalommal is felcsendült a Delta Machine Tour során (egyszer a koncert közepi Martin blokk után, háromszor előtte.). Nézzük meg most a dal bővérű előadását Londonból:

A John The Revelator a 2021-es Dave szólóturné, az Imposter Tour nagy meglepetése volt: ez volt az egyik a 2 DM dalból, amit eljátszottak ezen a turnén (a másik a Personal Jesus volt). Ez egy igen bővérő, hamisítatlanul amerikai ízű rockabilly verzió: 

Az Imposter Tour után meglepetésre a Memento Mori Touron is a setlist tagja maradt a John The Revelator, sőt, az utolsó 11 koncertet leszámítva mindig játszották, ráadásul előkelő helyen, a főprogram utolsó előtti dalaként. Kapott egy külön „közönségénekeltetős” betétet a vége felé. Teljesen jó kis változat!

A Playing The Angel negyedik és egyben utolsó kislemeze egyben a Depeche Mode második dupla A-oldalas kislemezének megjelenését jelentette. A Blasphemous Rumours-t 1984-ben a Somebody-val párosították, hogy elkerüljék az Isten és humorérzéke körüli vitákat, és bár a John The Revelator vallási felhanggal bír, nem valószínű, hogy a zenekar rossz sajtótól tartott volna. Lilian hozzáadása dupla A-oldalas kislemezként kissé furcsának tűnik, de hogy jövök én ahhoz, hogy kritizáljak?

Kaptunk egy videót, amelyben vagány élő felvételek láthatók, egy újabb DVD-t és néhány helyesírás-ellenes remix címet. Íme John The Revelator története.

Ó, és Liliané is.

A kislemez

A John The Revelator/Lilian, BONG38 2006. június 5-én jelent meg, pár hónappal azelőtt, hogy a Touring The Angel véget ért. Őszintén szólva nem igazán volt szükség egy kislemezre, de mégis kaptunk egyet.

A kislemezt 2006. június 2-án recenzálta a Manchester Evening News (köszönet a Depeche Mode Press File-nak):

„Összeadjuk Dave Gahan nyilvánvaló cinizmusát a vallással – és különösen a kereszténységgel – kapcsolatban, és Son House gospel klasszikusának, a John The Revelator-nak egy részleges újraértelmezését, és mit kapunk? Nos, valójában csak a Depeche Mode-ot, amely az elektronikus rock jellegzetes stílusát képviseli, amit mindannyian elvárunk az elektro zene oszlopos tagjaitól. Van itt néhány bip és egy-két plip, amelyek fokozzák a digitalizált hangzást, és Gahan énekhangja önmagában is elég magas pontszámot érdemel, de a dallam valószínűleg nem fog újabb rajongókat szerezni a Mode-nak. Az AA-oldalon található Lilian zeneileg a DM 1981-es, szövegileg pedig valahol 1989-es hangulatát idézi, ami egy furcsa keveréket eredményez, ami nem igazán találja el a célját.”

Ésszerű kritika, bár Dave kicsit több elismerést kap a dalírásért, mint amennyit megérdemel (ezen felnevettem - a ford.) A Playing The Angel albumról írt kritikájában az Observer így fogalmazott:

„A Depeche Mode legkielégítőbb dalai általában a legközvetlenebbek. Ezek közé tartozik a „John the Revelator” sötét gótikus swingje is. Nem egy egyszerű feldolgozás a country-blues klasszikusról, de olyan módon tép, ahogy mások nem.”

A Q magazin szerint a dal „a Personal Jesus-ban általuk kitalált gothabilly vonalat” folytatja. A Guardian így írt:

„Van egy (Nick) Cave-féle pillanat abban a döntésükben, hogy feldolgozzák a 1930-as évekbeli blues dalt, a John the Revelator-t; azonban a szokásos formájukhoz híven, ahelyett, hogy minimalista maradnának, egy gospel kórussal emelik ki, ami arra készteti az embert, hogy a levegőbe bokszoljon. Ez ellentmond a célnak? Nem tudom. De jó."

A Lilianról Graeme Thompson az Observer Music Monthly-ban úgy vélte, hogy „klasszikus Mode”, annak ellenére, hogy két L-lel írják.

A zenekar természetesen semmit sem tett a dal népszerűsítéséért, mert élvezték, hogy Európa nagy szabadtéri színpadain játszottak. Ez a lelkesedés hiánya azonban nem akadályozta meg abban, hogy a dal a brit Top 20-as listára kerüljön. A 18. helyről indult, majd a 58. és 82. helyre esett vissza, mielőtt végleg eltűnt a listáról.

A John The Revelator egy jó dal, amelyről a zenekar sokat beszélt a Playing The Angel megjelenésekor, főleg azért, mert egy újszerű koncepciót valósított meg: a dalt a stúdióban írták, miközben a zenekar az albumot vette fel. Más zenekarok számára ez normálisnak tűnhet, de nem a mi fiúink számára, akik éppen megpróbálták újraindítani a Mode anyahajót, miközben igyekeztek figyelmen kívül hagyni mindazt, amit Dave a Paper Monsters promóciója során mondott.

A dal 118 alkalommal szerepelt a Touring The Angel turnén, majd további négyszer a Delta Machine turnén, főleg ott, ahol két vagy több éjszaka is játszottak egy helyen. (azóta volt Soulsavers-turnén és a Memento Mori Touron is - a ford.)

A Lilian, amely az album leggyengébb száma a értelmetlen I Want It All mellett, soha nem került előadásra élőben. Valójában nem is kellett volna szerepelnie az albumon, mert úgy tűnik, hogy a zenekar túlságosan erőlteti a szintipop stílust. A Newborn vagy a Free sokkal jobb lett volna.

A videó

A Touring The Angel nagyon jó dolog volt. Vagány setlist, nagyon furcsa, de furcsa módon élvezetes színpadi díszletek, nagy űrhajószerű billentyűsállványok, Martin kalapja és néhány nagyszerű meglepetésdal. A turné után megjelent DVD azonban abszolút szörnyű, mivel a legértelmetlenebb módon forgatták. Csak mutassák meg a bandát, ahogy a rohadt dalokat játssza.

A John The Revelator's a koncertfelvételeket használja, de mivel Blue Leach, a DVD kreatív „zsenije” rendezte, a felvételeket elrontják a vacak effektek.

Természetesen nagyszerű látni a zenekart élőben, és az akkori koncertek energiája is jól átjön, de végülis inkább egy élő videóra vagy egy normál videóra vágyik az ember, nem pedig erre az értelmetlen hibridre. Még a Hole To Feed is megpróbált videó lenni, bár nem igazán sikerült.

Ez tényleg csak bosszantó.

Bár a Lilian még klipet sem kapott. Szegény Lilian."

A cikk eredetije formátumelemzésekkel itt található.