A ma 15 éve megjelent, mindmáig utolsó Recoil kislemez, a Prey/Allelujah második dala - kissé ötlettelenül - a Prey albumváltozata. Az élvezetes alkotásról a Subhuman megjelenésének 15. évfordulóján már írtam: alig hallható fémes hangokkal kezdődik, majd lassan erősödő hangok után jön Joe Richardson hangja, és máris a louisianai mocsár legmélyén kóborlunk… Az első két sor mögött viharhangok (dörgés) hallható, majd megjönnek a finom ütősök, egy kasztanyetta, aztán egyre inkább erősödik a jellegzetes Recoilos „hangszőnyeg”, azaz a triphopos dobokból és gondosan összegyűjtött hangokból szőtt zenei kavalkád. A basszusgitár(-szerű) ismétlődő ritmus és a torzított gitár is telít a beszippantó, bluesos hangzáson. A dal igazi pompájában a második versszak utáni, élő hatású dobbal kísért részben bontakozik ki. Majd jön a kiállás, pingponglabda-szerű hangokkal, három lövéssel, egy gúnyos Richardson kacajjal és féket csikorgató autóval, de megjönnek a korábbi Recoil dalok olyan jellegzetes effektjei is, mint sztereó hatású „suhintó effekt”, vagy a telefonba beszélő női hang. A hosszúra nyúlt kiállás után (amelyben egy férfikórus a „you’d better pray boy pray, ’cause you’re prey boy prey” részt ismételgeti) jön a dal kiteljesedése, Higher Love/New York Nights-szerű gitárjátékkal, fejleszakító dobokkal és a már említett falszerű Recoilos hangzással. A hosszú, bluesos levezetés az albumon átvezet minket a következő dalba, ami ezen a lemezen az Allelujah egy különleges változata...
