Ma egy nap erejéig megszakítom a Violator-visszaemlékezéseket, mivel ma 25 éve jelent meg a Recoiltól a STRANGE HOURS kislemez: ma ennek a kiadványnak a négy alkotásáról fogok írni.
A gyönyörű (és egyben feltűnő) borítójú, citromsárga színű kiadvány első kislemez létére kissé szokatlan módon az album megjelenése után jelent meg, de a tartalom abszolút gazdag, mind hanganyag, mint multimédiás szekció tekintetében. A kislemezhez két B-oldalas is tartozik - szigorúan véve az összes Recoil B-oldalas ezen a kiadványon található, hiszen a többi kislemezen csak különböző mixek és verziók találhatók. A Strange Hours papírtokos kiadványában - kislemezek esetében kissé szokatlan módon - szerepel a két B-oldalas dalszövege is - ezt akkor pillanthatjuk meg, amikor kivesszük a helyéről CD-t.
Vegyük először a Strange Hours-t, amelynek egy remekül megvágott Edit változata szerepel a kiadványon (ugyanez a változat került fel a Selected című best of lemezre, első dalként). A Strange Hours ezen rövidebb verziója cigisercenéssel, és máris a kemény alapütemmel kezdődik, a közepén is van egy vágás, a végén pedig a "he kept strange hours" részt ismételgetve halkul le, azaz teljesen mellőzi az albumverzió álmodozó kezdését és a kaotikus lezárását.
A kissé megfoghatatlan hangulatú (és Alan elmondása szerint igencsak drága) klipről Alan ezt nyilatkozta: "A 'Strange Hours'-hoz készített videóklip is tulajdonképpen arra szolgál, hogy reprezentálja magát az albumot. Tele van különböző tárgyakkal, tárgyakkal amelyek a jég fogságába estek... A szám alapja igen blues-os. És ez az alap van feldúsítva egy kemény ütemmel. A klip tulajdonképpen egy emberről szól, aki elveszít valamit. Valamit, amelynek hiányában bizony gyötrelmes órákat [strange hours] él át és közben furcsa dolgokat művel... Michael Williams [Intro] rendezte a klipet. A filmen megjelenik egy kislány, mintegy a férfi képlékeny memóriájának szülöttje... a férfi által meggyilkolt kislány emlékképe ez." (a fordítás a HDMFC honlapjáról származik).
A Strange Hours kislemez második dala egy remix, mégpedig a JEZEBEL (FILTHY DOG MIX). A "mocskos kutya" jelző alapján talán azt gondolhatjuk, hogy a dal bluesos jellegét emelték ki, de nem erről van szó: egy jungle alapú, elég egzaltált, és szerintem indokolatlanul hosszú változatot hallhatunk. Megkockáztatom, hogy nem ez a Recoil munkásságának a csúcspontja (pedig a kislemezen nincs feltüntetve a remix készítője, ami azt jelenti, hogy Alan maga készítette a remixet), ám Alan más véleményen volt, és 10 évvel később érdemesnek tartotta szerepeltetni a Selected Remixed remixválogatáson - ott egy rövidebb, megeditált változatott hallhatunk.
Ha esetleg úgy éreztük, hogy a Liquid kicsit túl steril, és hiányoltuk Unsound Methods "világ körüli útra repítő" hangulatát, akkor a Strange Hours kislemezen ebből is kaphattunk ízelítőt! A Strange Hours B-oldalasai közül az első, a NEW YORK NIGHTS briliáns alkotás, nekem örök Top 5 a Recoil listámon. Samantha Coerbell tér vissza, de ezúttal nem olyan távoli, nehezen átérezhető sztorival jön, mint a Last Call For Liquid Courage vagy a Supreme esetében, hanem egy forró, zajos, nyugtalan, New Yorkban töltött éjszakát fest le nekünk. A mániákusan ismétlődő kifejezések ("agyzsibbasztó, mentálisan összetörő, membránt fárasztó zaj"), a monotonon ismétlődő dobloop és a kérlelhetetlenül ismétlődő dupla basszus is egyre mélyebbre visz minket a bűnös manhattani éjszakába... A hangulatfestő dalszövegbe azért most is belefér egy kevésbé érdekes sztori egy olasz fagyiárusról, majd 3:40 után meglepetésre egy igencsak Higher Love-ra emlékeztető dallam töri meg a dal monotóniáját, és enged be egy kis levegőt - de aztán újra jön a fullasztó rész, légy repülésének zajával, a Rush suhogó, fémes hangjával és suttogó Samanthával, aki az 'A' hangot próbálja altatódalnak használni, és soha nem hitt a new yorki éjszakákban, pedig korábban még soha nem is aludt Manhattanben... Aztán amikor azt hisszük, hogy vége, váratlanul egy fúvósokkal (?!) tarkított rész után visszajön a kíméletlen dobloop, és Manhattan idegesítő zajai, fékcsikorgásokkal, dudálásokkal, ami felett Samantha suttogja tovább a nyomasztó, inszomniás sztoriját... Ekkor jön még egy Higher Love-os dallam, majd véget ér a dal, de Samantha még egyszer elsuttogja a refrént - itt érdekesség, hogy egy olyan villamos? metró? hang jön, ami teljesen a mi Tátra villamosaink hangját idézi fel (ez a rész egyébként bekerült a hosszú, emlékezetes Intróba a Selected Touron). Szenzációs szerzemény a New York Nights!
A Strange Hours kislemez másik B-oldalas dala (és egyben utolsó száma) a DON'T LOOK BACK BACK. Ebben a dalban a dalszöveg és az ének egy, a Liquid-en nem szereplő énekesnő, Sonya Madan műve. Sonya a legendás, kilencvenes években viszonylag népszerű Echobelly énekesnője. A dal mintha a Macskák musical vokáljával indulna, ám aztán a vonósok megjelenése jelzi, hogy komolyabb és komorabb alkotással lesz dolgunk - ráadásul a Liquid-korszaktól teljesen szokatlanul nem beszélt, hanem énekelt dalról van szó. Az énekelt felvezető után bejön egy igencsak súlyos basszus, ami innentől uralja a dalt, noha különböző dolgok (zongora, rövid kacagások) színesítik az összképet. Az ének mellett szokatlan még a viszonylag kevés dalszöveg, és amikor nem a súlyos trip-hopos basszus viszi a dalt, akkor elég érdekes, már-már Bloodline-ra emlékeztető hangok is megjelennek az alkotásban. A dal vége felé egy férfihang is feltűnik a háttérben, nagy kérdés, hogy ő ki lehet... A vége felé kissé szétfolyóssá váló dal aztán hirtelen ér véget (talán lejön, hogy ezt a dalt messze nem szeretem annyira, mint a New York Nights-ot) Ezzel zárul tehát a Strange Hours kislemez-megemlékezésünk, de annyit még hozzá kell tenni, hogy a kislemez multimédiás szekciójába - ami egy komplett program volt, dizájnnal, aláfestő zenével - régi adósságát törlesztette Alan, ugyanis az összes addig leforgatott videóját feltette: szerepelt tehát a Faith Healer, a Drifting, a Stalker és a Strange Hours videója is.
Lassú építkezés, visszafojtott, vésztjósló hangulat, majd csodálatos kiteljesedés, "triphopos" dobok, vonósokkal, filmzenei hangulat - minden, ami Alan Wilder! Ma 14 éve jelent meg a Sonoio Red című lemeze, amelyen a Minutes című dalhoz Alan is készített egy remixet. Sonoio pedig nem más, mind Alessandro Cortini a Nine Inch Nails-ből, akivel a 2010 augusztus 15-ei Austin városában rendezett Recoil-fellépésen találkozott Alan, és valószínűleg ezután beszélték meg az együttműködés részleteit. Cortini azóta készített két DM remixet is (Before We Drown, People Are Good) - ezek nem igazán váltották meg a világot. Ez a Minutes viszont egészen kiemelkedő remix!
Egy 1990. február 17-i NME interjúban Martin így nyilatkozott
„Aztán ott van még a Blue Dress - ez a perverz dal! Az ötlet, hogy nézzük, ahogy egy lány öltözködik, és rájövünk, hogy ez az, amitől 'forog a világ'”.”
Ez igazából mindent elmond. A Blue Dress egyértelműen Martin máig be nem vallott sorozatgyilkos múltjának második része. Ebben a saját bevallása szerint „perverz” dalban, ne feledjük, Martin végignézi, ahogy valaki felvesz egy ruhát, ésszerűen feltételezhetően a meztelenség kezdeti állapotából. Ez egy furcsa téma egy dalhoz, de, talán nem meglepő módon, működik. A Blue Dress egy remek dal.
Alan persze nem ért egyet, de persze pont Alan értene egyet?. Amikor a Blue Dressről kérdezték az egyik Shunt kérdés-feleletben, azt mondta:
„Nem tartozik a kedvenceim közé - ezért az LP utolsó előtti száma (töltelék pozíció). Ugyanabba a zsákba tenném, mint a Get Right With Me-t a SOFAD-on”.
Keményen fogalmazott Alan. Én semmiképpen sem mondanám, hogy a Blue Dress töltelékszám lenne. Lehetetlen elképzelni a Violator-t nélküle, és biztosan nem lehet épeszű érvet felhozni amellett, hogy bármelyik B-oldal a helyére kerüljön. Ugyanez nem mondható el a Get Right With Me-ről, hogy Alan hasonlatát használjam. A pedantéria kedvéért meg kell jegyeznem, hogy a Get Right With Me sem a SOFAD utolsó előtti száma. Próbáltam elkerülni, hogy ezt írjam, de úgy éreztem, hogy anélkül nem tudok továbblépni.
Alan ambivalens hozzáállása a Blue Dresshez tükrözte a zenekar hozzáállását a World Violation turné setlistjében is. Csak kétszer játszották el, mindkétszer Martin akusztikus szettjében. A San Diego-i Sportarénában játszotta 1990. július 31-én, és a párizsi Bercyben ugyanezen év október 23-án.
A World Violation után a dalt továbbra is hanyagolták, amíg Martin fel nem támasztotta a Touring The Angel (két fellépés) és a Delta Machine turné (13 fellépés, köztük a fenti, 2014. március 7-i moszkvai fellépés) akusztikus blokkjába. Mindig meleg fogadtatásban részesült (legalábbis általam), ennek ellenére a Blue Dress úgy tűnik, hogy örökre ritkaság marad.
Erről 5 éve részletesen írtam - talán annyit egészítenék ki, hogy azóta Billy a Rock And Roll Hall Of Fame beiktatáson is hosszasan méltatta a zenekart. Valamint itt egy teljes koncertfelvétel az 1985-ös houstoni koncertről: