Ma egy nap erejéig megszakítom a Violator-visszaemlékezéseket, mivel ma 25 éve jelent meg a Recoiltól a STRANGE HOURS kislemez: ma ennek a kiadványnak a négy alkotásáról fogok írni.
A gyönyörű (és egyben feltűnő) borítójú, citromsárga színű kiadvány első kislemez létére kissé szokatlan módon az album megjelenése után jelent meg, de a tartalom abszolút gazdag, mind hanganyag, mint multimédiás szekció tekintetében. A kislemezhez két B-oldalas is tartozik - szigorúan véve az összes Recoil B-oldalas ezen a kiadványon található, hiszen a többi kislemezen csak különböző mixek és verziók találhatók. A Strange Hours papírtokos kiadványában - kislemezek esetében kissé szokatlan módon - szerepel a két B-oldalas dalszövege is - ezt akkor pillanthatjuk meg, amikor kivesszük a helyéről CD-t.
Vegyük először a Strange Hours-t, amelynek egy remekül megvágott Edit változata szerepel a kiadványon (ugyanez a változat került fel a Selected című best of lemezre, első dalként). A Strange Hours ezen rövidebb verziója cigisercenéssel, és máris a kemény alapütemmel kezdődik, a közepén is van egy vágás, a végén pedig a "he kept strange hours" részt ismételgetve halkul le, azaz teljesen mellőzi az albumverzió álmodozó kezdését és a kaotikus lezárását.
A kissé megfoghatatlan hangulatú (és Alan elmondása szerint igencsak drága) klipről Alan ezt nyilatkozta: "A 'Strange Hours'-hoz készített videóklip is tulajdonképpen arra szolgál, hogy reprezentálja magát az albumot. Tele van különböző tárgyakkal, tárgyakkal amelyek a jég fogságába estek... A szám alapja igen blues-os. És ez az alap van feldúsítva egy kemény ütemmel. A klip tulajdonképpen egy emberről szól, aki elveszít valamit. Valamit, amelynek hiányában bizony gyötrelmes órákat [strange hours] él át és közben furcsa dolgokat művel... Michael Williams [Intro] rendezte a klipet. A filmen megjelenik egy kislány, mintegy a férfi képlékeny memóriájának szülöttje... a férfi által meggyilkolt kislány emlékképe ez." (a fordítás a HDMFC honlapjáról származik).
A Strange Hours kislemez második dala egy remix, mégpedig a JEZEBEL (FILTHY DOG MIX). A "mocskos kutya" jelző alapján talán azt gondolhatjuk, hogy a dal bluesos jellegét emelték ki, de nem erről van szó: egy jungle alapú, elég egzaltált, és szerintem indokolatlanul hosszú változatot hallhatunk. Megkockáztatom, hogy nem ez a Recoil munkásságának a csúcspontja (pedig a kislemezen nincs feltüntetve a remix készítője, ami azt jelenti, hogy Alan maga készítette a remixet), ám Alan más véleményen volt, és 10 évvel később érdemesnek tartotta szerepeltetni a Selected Remixed remixválogatáson - ott egy rövidebb, megeditált változatott hallhatunk.
Ha esetleg úgy éreztük, hogy a Liquid kicsit túl steril, és hiányoltuk Unsound Methods "világ körüli útra repítő" hangulatát, akkor a Strange Hours kislemezen ebből is kaphattunk ízelítőt! A Strange Hours B-oldalasai közül az első, a NEW YORK NIGHTS briliáns alkotás, nekem örök Top 5 a Recoil listámon. Samantha Coerbell tér vissza, de ezúttal nem olyan távoli, nehezen átérezhető sztorival jön, mint a Last Call For Liquid Courage vagy a Supreme esetében, hanem egy forró, zajos, nyugtalan, New Yorkban töltött éjszakát fest le nekünk. A mániákusan ismétlődő kifejezések ("agyzsibbasztó, mentálisan összetörő, membránt fárasztó zaj"), a monotonon ismétlődő dobloop és a kérlelhetetlenül ismétlődő dupla basszus is egyre mélyebbre visz minket a bűnös manhattani éjszakába... A hangulatfestő dalszövegbe azért most is belefér egy kevésbé érdekes sztori egy olasz fagyiárusról, majd 3:40 után meglepetésre egy igencsak Higher Love-ra emlékeztető dallam töri meg a dal monotóniáját, és enged be egy kis levegőt - de aztán újra jön a fullasztó rész, légy repülésének zajával, a Rush suhogó, fémes hangjával és suttogó Samanthával, aki az 'A' hangot próbálja altatódalnak használni, és soha nem hitt a new yorki éjszakákban, pedig korábban még soha nem is aludt Manhattanben... Aztán amikor azt hisszük, hogy vége, váratlanul egy fúvósokkal (?!) tarkított rész után visszajön a kíméletlen dobloop, és Manhattan idegesítő zajai, fékcsikorgásokkal, dudálásokkal, ami felett Samantha suttogja tovább a nyomasztó, inszomniás sztoriját... Ekkor jön még egy Higher Love-os dallam, majd véget ér a dal, de Samantha még egyszer elsuttogja a refrént - itt érdekesség, hogy egy olyan villamos? metró? hang jön, ami teljesen a mi Tátra villamosaink hangját idézi fel (ez a rész egyébként bekerült a hosszú, emlékezetes Intróba a Selected Touron). Szenzációs szerzemény a New York Nights!
A Strange Hours kislemez másik B-oldalas dala (és egyben utolsó száma) a DON'T LOOK BACK BACK. Ebben a dalban a dalszöveg és az ének egy, a Liquid-en nem szereplő énekesnő, Sonya Madan műve. Sonya a legendás, kilencvenes években viszonylag népszerű Echobelly énekesnője. A dal mintha a Macskák musical vokáljával indulna, ám aztán a vonósok megjelenése jelzi, hogy komolyabb és komorabb alkotással lesz dolgunk - ráadásul a Liquid-korszaktól teljesen szokatlanul nem beszélt, hanem énekelt dalról van szó. Az énekelt felvezető után bejön egy igencsak súlyos basszus, ami innentől uralja a dalt, noha különböző dolgok (zongora, rövid kacagások) színesítik az összképet. Az ének mellett szokatlan még a viszonylag kevés dalszöveg, és amikor nem a súlyos trip-hopos basszus viszi a dalt, akkor elég érdekes, már-már Bloodline-ra emlékeztető hangok is megjelennek az alkotásban. A dal vége felé egy férfihang is feltűnik a háttérben, nagy kérdés, hogy ő ki lehet... A vége felé kissé szétfolyóssá váló dal aztán hirtelen ér véget (talán lejön, hogy ezt a dalt messze nem szeretem annyira, mint a New York Nights-ot) Ezzel zárul tehát a Strange Hours kislemez-megemlékezésünk, de annyit még hozzá kell tenni, hogy a kislemez multimédiás szekciójába - ami egy komplett program volt, dizájnnal, aláfestő zenével - régi adósságát törlesztette Alan, ugyanis az összes addig leforgatott videóját feltette: szerepelt tehát a Faith Healer, a Drifting, a Stalker és a Strange Hours videója is.
