A Depeche Mode nem követte, hanem diktálta a divatot a nyolcvanas években, legalább is egy bizonyos irányzatot úgy elterjesztett, hogy még ma sem jöttünk ki belőle.
Csokornyakkendős útkeresés
Pedig ők sem teljes fegyverzetben pattantak ki a szintetizátorok mögül 1980-ban. Az első fotókon még nyoma sincs a későbbi sötét színvilágnak és bőrfétisnek, jól fésült, néha csokornyakkendős (!) fiatalok ütögetik a billentyűket pantallóban és tarka ingben. Nem csoda, hiszen az első fellépések után másnap be kellett menniük a munkahelyükre dolgozni, mégsem kockáztathatták, hogy megszólják őket a külalakjukért. Vagyis hiába az együttesnév, ami nagyjából „gyors divatot” jelent franciául, vagy a frontember Dave Gahan imádata a kaméleon David Bowie iránt, itt még úgy néztek ki a fiúk, ahogy egy angol kisvárosban az illik.
Némi útkeresés után, 1983-ban (ekkora már kialakult a hőskorszak felállása, vagyis a Dave Gahan, Martin Gore, Andrew Fletcher és Alan Wilder négyes) már észrevehetően elindultak a darkosodás irányába. A zene egyre kísérletezőbb jellege mellett a srácok outfitjében is bátrabb, kockázatosabb megoldások köszönnek vissza. Gahan ekkoriban szőkére festett kefefrizurával látható, és már megjelenik a markáns fekete öltözék.
Gore pedig - talán indokolatlanul, de legalább messziről is láthatóan - különböző szegecses bőrszíjakat aggat magára. Ez utóbbi mániája 1984-re már egészen extrém megoldásokba torkollik:
A klasszikus Depeche Mode-os öltözék
Ekkora szinte teljesen kialakul a ma ismert Depeche Mode-divatirányzat: oldalt felnyírt haj, a tetején vagy kefe, vagy valami kócos megoldás, illetve Martin Gore esetében ugye a teljesen egyedi tejfeles szőke tincsek. Az öltözék pedig fekete, fekete és fekete. Tegyük hozzá, hogy az évtized derekán azért nincsenek egyedül ezzel a megjelenéssel: a Soft Cell, a Cure, vagy a Spandau Ballet tagjai is a fekete bőrcuccokra és a diszkrét (vagy néhol nagyon is harsány) sminkre esküsznek, szemben a mainstream pop vidám színekben lubickoló paradicsommadaraival, akik ráadásul nem is kockáztatják meg, hogy férfi létükre rúzst vagy szemceruzát ragadjanak. Nem csoda, hogy megindul a „buzizás”, a fekete bőrök és szegecsek (meg az olyan dalok, mint a Master and Servant) meglehetősen népszerűvé teszik őket az underground BDSM kultúra követőinek körében.
Anton Corbijn színrelépése tehát valójában nem is annyira az öltözködés tekintetében hoz változást. Azt jól látja a vizuális művész, hogy a négyesnek már megvan a kialakult imidzse, csak a vadhajtásokat kell lenyisszantani és a már meglévő stílusjegyekhez az eddigieknél szigorúbban ragaszkodni. Mindezt pedig megtámogatva egy egységesedő képi megjelenéssel az addigi elég eklektikus videoklip-rendezések helyett. A Black Celebration albumnak már a címe is önmagáért beszél. Dave végre elhagyja a szőke melírt, amihez többé nem is tér vissza. Kis túlzással, már csak Martin fején vannak világos színek, de ő legalább cserébe még több rúzst ken magára és már akár szoknyában is fellép, ha úgy tartja a kedve. Mindezt pedig még egyet csavarnak a feszület mint divatcikk alkalmazásával, egyre több keresztet aggatnak magukra és a dalok is sokszor vallásos témát érintenek.
Vagyis megszilárdul ez az MTV-pophoz képest minden tekintetben alternatív zenei és megjelenési vonal – ironikus, hogy épp ekkor, 1987-ben A Music For The Masses albummal lépnek be visszavonhatatlanul az A-kategóriás sztárzenekarok sorába.
Mode-osok és skinheadek
És ez az öltözködési kultúra, ami már erős gyökeret ver az olyan országokban, ahol a fiatalok különösen fogékonyak valami lázadó, alternatív, újszerű divatirányzatra, jellemzően tehát a szocialista blokkban, így Magyarországon is. Mode-osnak lenni Magyarországon a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján rossz szemmel nézett, gyanúra okot adó bélyeg. A diszkókba a jobb módú fiatalok járnak, míg metált a csövesek hallgatnak – ez a felosztás még értelmezhető a közvéleménynek. De mik ezek a halálmadarak, akiknek nem csak a ruhájuk, de még a rúzsuk is fekete, miért nyírják fel a hajukat ilyen harsányan és egyáltalán, ez most fiú vagy lány?!
Ráadásul a divatirányzatok fura egymásra hatásából kialakul egy más térségekben egyáltalán nem jellemző kereszteződés; a skinhead divat egyes külsőségei, mint a frizura, a Martens bakancs vagy a fekete ing tulajdonképpen átjárást biztosítanak a két szubkultúra között. Rendkívül nehéz ma már megérteni, hogy alakulhatott ez így. De az előbb említett kiegészítők mellett kétségtelenül közös volt a kitaszítottság érzése, amely kit erre, kit arra vitt el, de mindenképp távol a fősodortól, a diszkólámpák rágógumizenéjétől és az apák nyakkendős-feszengős bohóckodásaitól egyaránt.
Jézusom!
Ám egyetlen kelet-európai Depeche Mode rajongó sem tudta úgy megzavarni a szubkultúrákat vizsgáló újságírókat, mint ahogy Dave Gahan tette 1993-ban. Míg korábban épp a kefefrizura volt a Mode-osság első szembeötlő külsősége, addig most az énekes vállig érő hajjal, körszakállal jelent meg a nyilvánosság előtt! Ráadásul soha ilyen markáns gitártémákat nem hallottunk még a zenekartól, mint az I Feel You-ban – s nem értettük, hogy lett a szintipoposokból rockzenekar?
Ez az időszak a könnyűzenében a grunge nagy térhódítása, Gahannek pedig minderről eszébe jutnak a gyerekkora rockikonjai. Most már ő is ikon, de a színpadon valahogy mégsem érezi olyan szabadnak magát, amilyennek a rockereket látja – ő is fejest akar ugrani a közönségbe, hogy a rajongók szó szerint a tenyerükön hordozzák. S mivel a drogokat is egyre aktívabban tolja, egyre kevésbé érdekli, ki mit gondol majd, ha elkezd úgy viselkedni, mint egy rendesen betépett rocksztár.
Diszkrét elegancia
Hosszú szünet, veszekedések, egy öngyilkossági kísérlet és megfogyatkozás következik a zenekar életében. Mire visszatérnek, a popzene már nem ugyanaz. Már elvárás, hogy az előadók a stílusok keresztezésével hozzanak létre új és izgalmas dolgokat. Már senki nem akad fenn azon, hogy az elektronikus zene úttörői torzított vagy épp akusztikus gitárokat használnak. A Jézus-frizura ahogy jött, úgy el is tűnt, valami fura lenyalt félhosszú hajkorona váltja fel, a dalok és a megjelenés hangulata az Ultra című lemez idején sötétebb, mint valaha.
1998-ra aztán a valaha divattervezőnek készül Gahan már a harmincasok kissé megszelídült eleganciáját követi, zakó, mellény, ing. A legnagyobb ovációt úgyis akkor kapja, amikor félmeztelenre vetkőzik a színpadon. Ez tulajdonképpen nem sokat változott azóta sem. Továbbra is dominálnak a sötét színek, de mindezt elegánsan tálalva, mintsem punkosan. Néha előkerülnek fura kiegészítők, mint Gore angyalszárnyai egy fellépő ruhán, de többé már nem mutatnak fel semmi olyan öltözködési különlegességet, amivel divatot teremtettek a nyolcvanas években. Nem is ez a dolguk, az ember, még ha sztár is, ebben az életkorban máshova helyezi a hangsúlyt, ha pedig ráadásul zenész, kísérletező kedvét inkább a stúdióban éli ki.
Apróság, hogy a legújabb album megjelenése óta Gahan hetyke bajusszal látható a klipeken és a színpadon. De felesleges lenne mélyebb utalásokat keresnünk ebben.
