No ha a Sound of the Universe-nél dicsértem a névválasztást, akkor itt meg kell rónom.. :-)) se nem hajaz az album a Violator-re, se nem igazán “izgató”.. “más”, az tény, de belesüpped a saját kellemes kis puttyogásába.. ami viszont mindenképpen jó pont: nagyon jó dalvázak vannak rajta, jó dallamok, majdnem minden dal-vázból (kivétel azért akad) el tudnék képzelni egy-egy jó számot.. ami a rosszpont: sajnos nem válnak azzá, valahogy minden vagy el van húzva, vagy inkább akar meglepő lenni, mintsem jó. :-S Legalábbis én így hallottam ki..
De akkor boncolgassunk: a When the body speaks-ig dallam szempontjából diadalmenet az album, Dream On nagy kedvencem, Sweetest Condition is, When the body speaks is, de sajnos mindegyik vérzik valamilyen sebből; a Dream On kissé vérszegény albumkezdésnek, a Shine nagyon beáll egypár hangra, a Sweetest Condition-ből hiányzik a sistergős dobok miatt az igazi erő, a When the Body Speaks picit túl van húzva (noha a végét az istenért sem vágnám le, az csodás!)
Minden picit relax, picit puttyog, vagy kellemesen eldalol, de minden lassú, az album első negyede lemegy úgy hogy nincs igazi erő.. :-S (a Shine beindulását a végén azért nem sorolnám ide.. )
Na aztán megjön az erő, kissé talán túl direktben is: The Dead of Night. Talán életemben most tetszett a legjobban ez a dal és talán pont az említett kezdeti “erőhiány” miatt, a végére azért ez is eléggé bemorcul, túl "koszos lesz", de még úgy is elmegy.
Lovetheme-ból el tudnék képzelni egy énekes dalt is, azt hiszem ez a legnagyobb dicséret amit újkori (post SOFAD-ULTRA) instrumentális kaphat, de azért nem “izgat” ez sem agyon…
Ellentmondásos dal következik: Freelove; a dallama DM-csúcs, a hangszerelése a baromi jól eltalált és a borzasztó hangokat variálja, de még így is hat. Az eleje és a vége már-már Hillieres öncélúsággal van elhúzva. >:-D :-S
A Comatose egy olyan szám amiben van valami, de mióta megjelent nem tudok rájönni hogy mi az.. ezzel együtt ez sem egy túl jó szám, de valami miatt el-el tud kapni a hangulata, nem tudom annyira “utálni mint illene”. :-)))
I Feel Loved nagyon kell erre az albumra és nagyon nem kell a DM életműbe, eléggé rágógumi nekem ez, erős de hamar megy a hatása, nem okoskodja agyon, de legalább van benne erő és lendület ami ezen az albumon úgy kell, mint egy falat kenyér..
Breathe kevésbé idegesített most, mint régebben de azért mire elértünk a névmondogatáshoz addigra meguntam.. live-ban ez is sokkal jobb. Valahogy itt túl sok nekem Martin, végig csak mondja és mondja.. zeneileg ez sem variál agyon, de a hangulatát tartja végig az tény.
Easy Tigert most ugranom kellett időhiány miatt, de amúgy se szokott nagyon megérinteni, sajnos mondhatom hogy “tipikus újkori DM instrumentális” nekem… :-S
Talán az album legnagyobb potenciája következik: I am You. Nagyon jól indul, a hangok ízlésesek és hangulatosak, variálgat is finoman, aztán a refrén kinyílik és száll.. baromi jó az egész, sajnos viszont nem merik végigvinni ezt a “magasztosságot”, mondjuk ehhez az albumhoz nem is nagyon illik a katarzis, ez tény. :-S De akkor is kár ezért a számért, ha a második refrén utáni vonósokat, vagy magát a refrént végigvinnék az számomra igazi DM-klasszikus/himnusz lehetne.. de inkább elbasszák pár zajos effekttel a végét.. így viszont a nagy potenciáját be nem váltó szám marad.. :-S Nagy kár érte.
Goodnight Lovers: sokáig tartott megkedvelni, de végül a live segítségével csak sikerült. ;-) A legnagyobb bajom vele, hogy Dave nagyon a "selymes-érzékenység" és a giccs határán énekel, sajnos sokszor áttáncolva az utóbbiba, most sem annyira jött ez be, hiába nincs már annyira a fülemben a live (és a szememben ahogy Dave és Martin összekapaszkodik a végén.. ;-) )
“Természetesen” a vége ennek is picit elbaszott, véletlenül sem katartikus, vagy megnyugtató: a harmónia legvége átfordul egy diszharmónikus lecsengésbe..
Hát, mit is mondhatnék. Ez egy olyan album amit valahogy mindig úgy indítok el, hogy “na most megszeretem” és körülbelül a Dead of Night-ig még úgy-ahogy ki is tart az elhatározás.. de aztán elkezdenek beütni a dolgok: nincs igazi lendület, csak néhány odaverés, de az meg túl “egybitesen”, nincs katarzis, de nincs annyira variálás sem, a dallam-alapok szinte végig jók, mégis a furcsa megoldásokkal és hangokkal sikerül teljesen kifacsart, kiherélt számokat csinálni belőlük… a B-oldal megintcsak nem erős, úgy tűnik ez a kevésbé sikerült DM-albumok védjegye (mármint a kiegyensúlyozatlanság, lásd PTA), az egész album.. hát impotens.
A hangokra sem mondanám, hogy annyira forradalmiak, ráadásul ha megvan egy-egy szám “hangkészlete” utána már keveset is variál (a legtöbb esetben), szóval még picit uncsi is..
Nem jó album ez sajnos, valahogy az összes DM zenei hibából merít egy picit: a hangszerelése nem szerencsés, vannak túlhúzások, hülye hangok, felesleges törések a számok ívében, szinte nulla lendület, erő, katarzis.. egyedül az ének dallamok tetszettek, meggyőződésem, hogy jó zenei alapokkal sokkal-sokkal erősebb album születhetett volna, ami simán lehetne az újkori DM második legjobbja (messze-messze lemaradva persze a Delta Machine mögött persze).
Így viszont csak egy “majdnem” album lett, ahogyan az I am You-nál írtam is: nagy kár.
SOFAD-Delta Machine
ULTRA
Violator
Black Celebration
Broken Frame – Construction Time Again – Some Great Reward
Speak and Spell – Exciter – Playing the Angel – Sounds of the Universe
(ígérem a legvégén felállítok egy –pillanatnyi hangulatomnak megfelelő- listát amiben nem lesznek holtversenyek. ;-))) )
