Gyakorlatilag az A-oldal hibátlan. Magát ezt az oldalt jobban esett most hallgatnom mint a Violator lemezt, valahogy több játékosság, báj és "eltérő hang" volt benne és persze az egész egy slágergyár, a kiváló dalok egymás utáni sora. Amennyire nem nagyon áll össze ez az album, mint koncepció (azon kívül, hogy tényleg "csináljunk egy lemezt amin minden szám sláger(es)", de ezt meg elbassza a B oldal), annyira működnek a dalok szépen egymás után, nem egy egységbe összeforrva, de magukban megállva. A Never Let Me Down Again egyszerre erős nyitószám és használható zárószámnak is (bár nekem nem a legideálisabb, de elismerem működik úgy is), az albumon megint két baromi jó Martin szám kapott helyet, a The Things You Said most talán még jobban is tetszett, de volt ez már fordítva is, Strangelove úgy jó ahogy van, gyakorlatilag a tökéletes sláger receptje, a Sacred a szükséges "kicsit más" szám, de azért ez is baromi jól énekelhető, jók a hangjai, a hangulata minden, Little 15 jó kis DMes, enyhén pedofiles borongás. :-)))
Behind the Wheel rendesen elindítja a B-oldalt, kiváló ahogyan ugyanúgy köröket ír le a zenei alapja, ahogyan az utazásnál is csak zakatol-mormog az ember alatt az autó, csak megy és megy előre a szám is, szépen elegánsan, jól építkezve. Aztán jön a másik Martin remekség, az I want You now, kellemesen elszállt hangjáték, jó kis dallam és a szokásos testiség.. és akkor hirtelen hopp! elszállnak a dolgok.. Az A-oldal mintájára folytatódni kellene a slágerözönnek, ehelyett 3 nagyon furcsa szám jön: a To have and to hold szinte már Recoil-os elborulású, nagyon rendben van (mégha én a Spanish Taster változatát jobban is szeretem), de hogy ez nem sláger, sőt még nem is nagyon "dal-dal" az tuti.. aztán a Nothing ami már inkább dalabb dal, de azért slágernek ezt se mondanám. Kellemesen elvagyok ezzel a számmal, de olyan 6/10 fölé valamiért sohasem tudott felkúszni nálam, talán a katarzis hiányzott kicsit, vagy valami váltás.. egy jó számról beszélünk, de az ember az A-oldaltól megrészegülve várna valami igazán nagy durranást még.. na talán a zárószám, az sokszor nagyon odaverős! Hát.. a Pimpf odaverős, ez kétségtelen de se nem zárószám, se nem nagyon szám, inkább egy baromi jó instrumentális fokozás szöveg és ének nélkül.. majd utána pár másodperc múlva valami kaparászás meg egyéb hangok és vége a lemeznek..

Ennyire furcsa - és bevallom számomra értelmezhetetlen és hibásnak tartott - albumíve nincs még egy a Depeche-nek.. olyan van hogy az utolsó szám nem annyira jó, olyan is hogy az egész Boldal gyengébb, mint az A.. de hogy az A oldal egy ennyire erős, slágerközpontú az albumcímre is utaló valami legyen, aztán a vége előtt három számmal azt mondja, hogy "na jó, én ezt a slágerözönt meguntam, őrüljünk meg"... nagyon furcsa és sajnos többek közt emiatt nem is áll nekem össze ez az album, amióta csak ismerem.. holott a számokat róla számtalanszor hallgattam már külön-külön, a Pimpf-et az egyik legjobb nem dalszerű, mély tartalmú instrumentális számnak gondolom, a slágerek működnek, a dallamok jók... és mégis az egész lemez egy nagyon kiegyensúlyozatlan, alapvetően nem túl erős koncepcióját is elhagyó valaminek hat.

Úgyhogy nehéz értékelni ezt, de azért a számok "jósága" (nincs is igazán gyenge dal az albumon!), illetve az A-oldal kiemelkedő dalmenete miatt nem akarom nagyon lehúzni sem.

Legyen egy ilyen a végső listám:

SOFAD - Delta
ULTRA
Violator
Black Celebration
Broken Frame - Construction Time Again - Some Great Reward - Music for the Masses
Speak and Spell - Exciter - PTA - SOTU

És akkor jöjjön a legnehezebb, a pillanatnyi hangulatom-megítélésem alapján felállítok egy holtversenytől mentes listát. Jelzem, ez az ALBUMOKNAK szól, tehát nem a rajtuk található számok összerejét mutatja feltétlen, hanem az egész összhatását, a hangulati egységet, stb.

Kezdjük alulról...
Sajnos nagyon rossz volt hallgatni mind a Playing the Angel-t, mind a SOTU-t.. az egyiknél a hangszerelés, a jó dallamok hiánya és az elképesztő mélyrepüléses B-oldal, a másiknál a jó dallamok hiánya és az űrhangok nyomtak sokat a latba.. Mégis talán úgy érzem hogy a -számomra- borzasztó hangszerelés ellenére is szívesebben hallgatom meg a PTA A-oldalát, semhogy végigunatkozzam az egész SOTU lemezt.. ugyanakkor ha a B-oldalát is meg kell hallgatnom a Playingnek.. hát bajban vagyok. de talán a SOTU esetében egy fokkal jobban szenvednék..?
Az Exciter, bár szintén több sebből vérzik, de talán több kedves, vagy legalábbis "jó dallamos" pillanatot okozott most nekem, mint az említett két album, de azért ez a fertály erősen paraolimpia... :-S A Speak and Spell, bár hangzásában borzasztóan kis gagyi, de legalább 2-3 olyan pillanatot adott, ami miatt kedvesebb a szívemnek, nem tudnám jóleső érzéssel besorolni az említett "szörnyek" alá. :-S :-))))

És itt van még a másik tömb, a középtömb kérdése is.. 4 olyan albumról beszélünk amelyek mindegyike tökéletesen azt tudja, amit a másik három nem annyira: a Broken nagyon erős és egységes hangulatú, kiváló zárószámmal,a Construction a leglázadóbb és leg-"DM-csínyesebb", a Some Great Reward egyensúlyoz még a legjobban a popularitás és a "régiMODEiság" között, a Masses-en pedig szimplán brutálerős számok vannak, mégha mint album szét is esik teljesen a második felére..
Azt hiszem most olyan korszakomban élek amikor a jó "dal-dal"-ság, és egy album hangulati egysége nagyon fontos számomra és kedves a szívemnek, de egy egyszerű kérdést is fel kell tennem magamnak: mely albumokat hallgatnám meg most legszívesebben ebből a 4ből?

És akkor a legvégére marad a legkínosabb kérdés: képes a Delta minden zsenialitásával letaszítani a trónról a SOFAD-ot? Két ennyire különböző albumot egyáltalán mi alapján hasonlíthat össze az ember..?
Hát igen, ilyenkor már bánom hogy belekezdtem ebbe a "tömb szédszedésbe".. A fenti listám mindenképpen időtállóbb, mint bármi amit leírok most ide, az tuti. :-)))

.
.


De legyen:

Songs of Faith and Devotion
Delta Machine
ULTRA
Violator
Black Celebration
Broken Frame
Construction Time Again
Some Great Reward
Music for the Masses
Speak and Spell
Exciter
Playing the Angel
Sounds of the Universe

És akkor némi utólagos magyarázat: nagyon nehéz volt az első két helyezett között döntenem, annyira egy új alapot fektetett le a Delta Machine, hogy gyakorlatilag ez tényleg egy másik korszak, máshol vannak a súlypontok, más az egész album irányultsága. A Songs of Faith and Devotion -bár istenkáromlás leírni ezt a szót ide- de "unalmasabb" hangszerelésű, mint a Delta, avagy egységesebb, kevesebbet variál a számstruktúrákkal, kevesebb hirtelen dinamikai váltás van benne, de nem is ez a világa. A Songs egy dolgot visz tökélyre, a Delta több dologból épít egy tökéleteset. Az egyik egy dologban megy le mélyre és minden ízében kivesézi ezt a csodálatos, gazdag hangszerelést -amit legfőképpen Alan alkotott meg-, a másik zsonglőrködik és százféle módon kápráztat el. Ezek már olyan magas művészi szintek, hogy ügyetlenkedésről nagyon kevésszer beszélhetünk, itt már nem a "technika" kell hogy döntsön, hanem valami más, mert mindkettő közel tökéletesre csiszolta a saját tudományát, a saját világát. És az a valami ami alapján muszáj volt most döntenem az a lelkiség kellett hogy legyen és ebből a SOFADban még több van, bár a Delta sincs híján neki. Martin szövegírói munkássága a SOFADon érte el a csúcsot és ez képes volt annyira szimbiózisba lépni a zenével, ahogy arra még a Delta sem képes. Ez a fajta lelkiség, az ahogyan Dave -bár mindkét albumon remekül énekel- de a SOFADon a belét végighúzza a szemünk előtt, ez kellett hogy legyen a döntő, mert más nem lehetett, én legalábis nem találtam.

Az ULTRA-t "újra megismerve" egy helyenként talán vontatott, de a SOFAD mély lelkiségével rendelkező, felnőtt, beérett és merő jóízléssel megalkotott lemezt kaptam, amelynek mind a nyitánya, mind a végső lezárása (sőt az utolsó három száma!) a legmagasabb szintű Depeche Mode pillanatokkal ajándékozott meg és közben is sok jó szám van rajta, köztük pl. az egyik legkiválóbb Martin-számmal.
Az sem egy utolsó szempont hogy a hangszerelés valahol itt ért el nekem egy arany középutat, nem plasztik, nem sistergős, nem erőltetett(hanem erős), ahol kell ott pedig lágy és szívszaggató.

A Violator szegény kevésbé jól szerepelt, pont a hangszerelés miatt "bukott be" az ULTRA alá, holott gyakorlatilag hibátlan album, kiváló számokkal, slágerekkel, jó nyitással és parádés zárással.

A Black Celebration egy meglepően jó album, nagyon erős hangulattal, szerethető számokkal, igazi hamisítatlan DM-életérzéssel, picit eltolt lezárással,  a Broken Frame szintén egy nagyon erős hangulatú album, ahol a számok "összértéke" bizonyosan nem adná ki, hogy ilyen előkelő helyen végezzen a listán, de az album egy durva kikacsintást leszámítva végig hű marad önmagához, szépen felépíti, beránt, majd utunkra enged a világából. A Construction odaüt, felébreszt és pofátlanul az arcunkba tolja a csörömpölést, ha a Broken Frame-től eredeztethető a Delta Machine borongós számainak "hangulati ereje", akkor a Construction adja a Delta "pimasz számainak csínyét".
A Some Great Reward ízléses és egyszerűen jó, ahogyan a Masses is. Vicces hogy pont a két "legPOPosabb", vagy annak szánt albumot érzem albumegységben a legszürkécskébbnek, de persze azért soha rosszabbat a könnyűzenében, van aki már ennek a két albumnak a terméséből elélne egy életen át. :-))

A Speak and Spell dallamai, szerethetőek akár egy gyerek dalolása, az Exciter nekem a nagy ígéretek be nem váltója, a PTA olyan mint egy piszkozat; néhol látszólag jó felvillanásokkal élő, de alapvetően csiszolatlan, a múltba kapaszkodni és arra reflektálni vágyó durva skicc, a SOTU pedig egy tőlem távol álló hangzás- és koncepciókísérlet.


És akkor a végére egy fontos dolog, amit le szeretnék írni, most hogy újra "átutaztam" a DM kontinensén: köszönöm a Depeche Mode-nak ezt a sokféle világot, a sok apróságot, a finomságot, az erőt,  a bátorságot hogy merték és merik újravizsgálni, gyarapítani, elvenni és újrarendezni önmaguk részeit.
Örülök, hogy egy ennyire színes és sokféle, lelkületében mégis egységes életmű tanúja lehetek.

33 év után is, the fire still burns!