És máris itt a következő jubiláló klasszikus nagylemez: ma 35 éve került a boltokba a Depeche Mode hatodik albuma, a MUSIC FOR THE MASSES!
A Depeche Mode Information Service Newsletter 1987 februárjában adott hírt arról, hogy a zenekar Párizsban elkezdte felvenni a Black Celebration-t követő új nagylemezt. Hírül adták azt is, hogy új hangmérnökkel dolgoznak, Dave Bascombe-bal, aki Peter Gabriel és a Tears For Fears lemezein dolgozott korábban. Már itt egészen pontosan megmondják, hogy április 27.-én fog megjelenni az új kislemez (ez a Strangelove volt, és újabb bizonyíték, hogy a kislemez a közhiedelemmel ellentétben nem április 13.-án került a boltokba), a nagylemez szeptemberi megjelenését is pontosan előrejelzik, és az új turnét is beharangozzák, amely Európa, Észak-Amerika, Kelet-Európa és Japán mellett a tervek szerint Dél-Amerikát és Ausztráliát is érintette volna - ez utóbbi két helyszín nem került bele végül a turnéba (ugyanakkor két szakasz is volt Európában és Észak-Amerikában). Az áprilisi hírlevélben megírták, hogy a párizsi session után Londonban dolgoztak a lemezen, majd Dániában fogják mixelni a lemezt a nyár folyamán (ez volt a legendás, nemrég leégett Puk Studio). Júniusban pedig már el is árulták, hogy az új nagylemez címe „Music For The Masses“ lesz (valamint hogy Dave-re apai örömök várnak), szeptemberben, az utolsó hírlevélben pedig egyrészt a turnédátumokról esett szó, másrészt pedig bejelentették, hogy a hírlevél egy képes magazinná fog átalakulni. A magazin a BONG nevet kapta :)
Mi ez a furcsa lemezcím? „Zene a néptömegeknek“. Martin állítólag egy lemezturkálóban bukkant egy ilyen című válogatáslemezre és úgy érezte, hogy ez ironikusan alkalmazható lesz a Depeche Mode mindig új utakat kereső hangzására. Andy magyarázata a következő volt: „A címe Music For The Masses - kicsit gúnyosan, átvitt értelemben. Mindenki azt mondogatta, hogy csináljunk kommerszebb zenét, úgyhogy ezért választottuk ezt a címet.” Martin: Nem hiszem, hogy a zenénk valaha is megtalálja az utat a nagyátlaghoz, ezért lett ez az album címe. Egy humor. Csak a rajongók veszik meg a lemezeinket.”
Daniel Miller (és Gareth Jones) helyett tehát Dave Bascombe lett a lemez producere, habár ezzel Alan nem igazán ért egyet: „„Az összes DM-album közül talán a Music For The Masses-nek voltunk magunk a producerei. Minden tiszteletemmel együtt meg kell mondanom, Dave Bascombe inkább jó hangmérnök volt, semmint producer.“
A kiváló borító - először a Depeche Mode történelmében - nem Brian Griffin, hanem a régóta a DM-mel dolgozó Martyn Atkins munkája. A bandához képest sokatlanul világos, sárga (!) alapon három fényes vörös megafont ábrázolt (melyeket először a Strangelove borítóin és videoklipjein lehetett látni), csodálatos, felhős naplementével a háttérben. Alan Wilder: „A hangszóró ötlete a grafikusunktól, Martyn Atkinstól származik - ő vetette föl -, de hogy a lemezeink iróniája is érvényesüljön, a megafonokat olyan háttérben ábrázolta, amelynek nem sok köze van a tömegekhez. Sőt, épp az ellentéte. így végül kicsit hátborzongató módon a hangszórók vagy megafonok egy teljesen oda nem illő tájon, sivatagban vagy valami hasonló helyen láthatók.“
Érdekesség, hogy a lemeznek volt egy eredeti borítója is, az utolsó pillanatban változtattak rajta, de néhány példány megjelent így is, amelyek ma már csillagászati összegeket érnek. A hanghullámokat kibocsátó megafon fehér-narancssárga színű, stilizált ábrázolása szintén Martyn Atkins munkája volt.
A Music For The Masses hangzása jóval inkább teret ölelőbb, lélegző, filmszerűbb, és összességében kicsit jobban fésültebb, mint a korábbi Depeche Mode lemezeké. Kevesebb a vibrálás, a klausztrofóbia, a dinamika kicsit jobban képben van tartva. Széles, atmoszférikus, integráló hangzása jóval kevésbé elidegenítő, mint a korábbi néhány lemezé. Ezen a lemezen kezdték el lazítani a hangzást különböző sample-ek használatával: korábban elképzelhetetlen volt, hogy egy nagy DM slágerhez Led Zeppelin sample-t, vagy épp a Carmina Buranát használják, ahogy a Never Let Me Down Again-hez tették - de van a lemezen Kraftwerk, New Order, Talk Talk, sőt, még N.W.A. sample is. Az ironikus „Music For The Masses“ cím sokak szerint visszaütött, állítólag nem kevesen voltak, akik 1987-ben kommersznek érezték a letisztultabb, rendezettebb hangzást. Dalszövegek tekintetében is kicsit több a fény (bár Martin legendásan kétértelmű dalszövegei közül itt van néhány egészen jellegzetes darab), illetve néhány dalszöveg (főleg a Martin által énekelt The Things You Said és I Want You Now) meglehetősen „tinédzseres“. „Sok visszatérő elem van a dalaimban - mondja Gore. Egy dolog, ami mindig visszatér, az a csalódás és az elégedetlenség. Sok nótám az ártatlanság keresésével is foglalkozik. Van egy teóriám, hogy minél öregebb vagy, annál jobban ábrándulsz ki mindenből, a tinédzser éveid a legjobbak, akkor vagy a legboldogabb. Ahogy öregszel és többet látsz a világból, életed kontúrja szépen lassan halványodik.”
A Music For The Masses talán első nagyon magabiztos Depeche Mode lemez. Dave baritonja teljesen beérett, Martinnal fantasztikus duettet alkotnak a dalok nagy részében. És noha az európai turné félházakkal szegélyezett első fele, és a szerénynek tűnő tizedik hely a brit slágerlistán kicsit döcögős kezdést sejtet, a turné végére a Rose Bowl-ban a Depeche Mode végleg és diadalmasan bevette a világot.
Johathan Miller Stripped című könyve pontosan idézi a nagylemez recenzióit. “ A két főrivális, az NME és a Melody Maker egyaránt október 3-án jelentette meg nagy jelentőségű kritikáját. Az előbbiben Jane Solanas inkább dicsérni jött, mint temetni: „Arra lennék kíváncsi, valójában perverz-e a Depeche Mode - ezt szeretném tudni. Az elméjük valóban szennyes. Legalábbis Martin Gore dalszerzőé biztosan, a többi Mode-tag pedig bátorítja, vidáman énekli és játssza bizarr dalait. Martin Gore a szőke fürtös a Depeche Mode-ban, aki előszeretettel visel bőr miniszoknyát. Semmi gond ezzel. A Depeche Mode szemérmetlen popipari szereplő, ez hosszan tartó sikerük titka és ez az oka annak is, hogy Martin Gore képes volt furcsa, érzéki vízióinak bemutatására és a Depeche Mode-közönség boldoggá tételére... Örömmel látom, hogy a Music For The Massesen Gore legjobb megszállott formáját mutatja. Minden számot átitat a bűn valamilyen formája. Számomra az új kislemez, a Never Let Me Down Again izgalmas mestermű, a homoerotikát egyesíti a drogos euforiával. További csúcspont az albumzáró Pimpf, mely gyanúsan hasonlít a bizarr vámpírfilm, a Daughters Of Darkness filmzenéjére, illetve a két dal, melyben Gore a szólóénekes, a The Things You Said és az I Want You Now. Angyali hangja végigborzongatja a női gerinceket.”
A Melody Makerben Paul Mathur is a kelet-európai ízű instrumentális utolsó számot emelte ki, de téves okokból: „A Pimpf egy olyan album butuska és szemtelen zárószáma, mely sima, cseppfolyós, és ha a fények kialszanak, kifejezetten egyhangú - majd egy ugyancsak elítélő, ha nem éppen összezavarodott megjegyzéssel rúg még egy utolsót az albumba. - Nem pont ez az, amire várok, és a kocsmai viták során nem is ezzel érvelhetünk a legjobban a popzenét érő rágalmazások ellen, mindenesetre megtartom.”
A Record Mirrorban Eleanor Levy a Depeche Mode javára döntött, mikor a Music For The Masses-t a lehetséges ötből négy ponttal jutalmazta. „A Never Let Me Down Again relatív sikertelensége a kislemezlistákon néhányakat arra sarkalt, hogy temessék a Depeche Mode-ot. Mindenesetre a lemezvásárló közönség kivételével mindenki egyetért abban, hogy a legutóbbi D Mode-kislemez eddigi legjobb munkájuk. Tény, hogy ez a sötét, érzéki szám túlságosan zavaró lehet a köztünk járó Rick Astley-rajongóknak, és mivel érettebb zenekart jelez, véget vethet a közkeletű félreértésnek, mely szerint a Depeche Mode csajoknak való szintibanda. Csak a masszív slágerlistás sikertelenség biztosítja végül az utóbbi évek egyik legegységesebb zenekara számára a helyet a hiteles hírességek csarnokában... A Music For The Masses éppen ezért ellentmondásos cím. Ebben a pillanatban nagyon messze áll attól, amit jelent, mert általános elégedetlenséget, paranoiát és sebezhetőséget sugall, és mert nagyon heves és intelligens a tömegigény mércéjéhez (azaz a slágerlistákhoz) képest. Ehelyett ismét Martin Gore gyengeségébe nyerünk bepillantást, leginkább a szívszaggató The Things You Said vagy az I Want You Now esetében. Martin Gore jelenléte minden eddiginél érezhetőbb az albumon, a hangja gazdagabb és erőteljesebb, míg Dave Gahan éneke az Iggy Pop-szerű mélységet és önpusztítást idézi - ez is egy ok, amiért a Music For The Masses talán az eddigi legkiválóbb és legszexibb Mode-album.”
A mindig perfekcionista Alan Wilder ezúttal is látott javítanivalót: „Magától értetődő, hogy visszatekintve mindig úgy érzed, jobb munkát is végezhettél volna. Igazából akkor aggódnék, ha nem érezném ugyanezt minden egyes általam készített felvétellel kapcsolatban. Ez visz előre. A Black Celebration-ön van néhány jó anyag, de a keverés elég furán hangzik. A Music For The Massesnek jobb a hangzása, de nem olyan izgalmas lemez... Azt hiszem, akkorra már kimerítettük a fémes hangzásban rejlő lehetőségeket. Egy csövet nem lehet olyan sokféleképpen megütni kalapáccsal.”
Gahan nagyon lelkes volt az album dinamizmusát illetően: „Megtaláltuk a magasságot és a mélységet is. Sokkal tudatosabban építettünk fel hangulatokat, fokoztuk az érzelmeket, amíg el nem értünk a csúcspontig, majd onnan taszítottuk vissza őket megint. Felfedeztük a lendületet. Ez volt az első, zeneileg igazán összerakott albumunk.”
„Valamivel hagyományosabb és egyben tradicionálisabb is lett ez az anyag, mint a korábbiak voltak - mondja Wilder. - Az album nagy része nem igazán éri el a Never Let Me Down Again színvonalát. A lemezen hallható dalok sokkal jobban hasonlítanak Martin eredeti demóihoz, mint mondjuk a Black Celebration dalai, úgyhogy mondtuk is Martinnak, „legközelebb, ha tudod, ne fejezd be teljesen a demókat, mert így több mozgásterünk marad a stúdióban.”. A másik, hogy szerintem Dave Bascombe nem volt eléggé bevállalós. Ő egy rendes fickó és nagyon profi munkát végzett, de nem volt meg benne az a plusz, hogy ellátta volna névjegyével a produkciót. Valahol megragadt a hangmérnök és a producer között.”
Dave Bascombe viszont rámutatott, hogy az olyan számoknál, mint a sötéten alázatos Behind The Wheel, a remixeket készítő DJ-k sokkal lazábban vették a dolgot, mint a zenekar vagy a producer. „Nem engedték, hogy lábcint használjak a dalban, ami nélkül nehéz volt igazán jó hangzást elérni - mondja sóvárogva. Majd engedékenyebben hozzáteszi: - A Behind The Wheel-nek van egy nagyon jellegzetes, klausztrofób hangulata, pontosan a limitek miatt.” Bascombe elégedett volt olyan felvételekkel, mint a Nothing vagy a Little 15, mégis „az a problémám az albummal, hogy bár elég sötét és nyomasztó, de nem elég tökös.”
Végezetül következzék néhány vélemény a lemezről a 2006-os Music For The Masses dokumentumfilmből:
„Bruce Kirkland (Second Vision, elnök): Véleményem szerint, a 'Music For The Masses' nagyon fontos volt a zenekar életében. Magában hordozta mindazt, amit elértek, illetve az a várakozást is hozta, amelyet akkoriban velük szembe támasztottak.
Daniel Miller (Mute Records, elnök): Nagyszerű lemez volt.
Martyn Atkins (művészeti igazgató): A 'Music For The Masses' volt az első nagylemez, amit beraktam, és végig meghallgattam.
Neil Ferris (rádió promóter): A 'Music For The Masses' az egyik legfontosabb Depeche album volt. Ismét újabb magasságba emelve a bandát.
Flood (producer): A zenekar megítélése megváltozott a köz számára. Nem egyszerűen megnőtt a táborúk, hanem bizonyos értelemben elmélyült az.
Gareth Jones (hangmérnök): Az együttes egyre inkább nagyobb erőt képviselt. A hangzás fenyegetőbb és sötétebb lett.
Seymour Stein (Sire Records, elnök): Volt az albumban valami határozottság, ugyanakkor zeneileg felemelő. Az egész, ahogy az együttes az évek során építkezett, tekintve akár a koncertközönséget és a fanatikus rajongói tábort, elért oda, hogy prezentálta azt a lemezt, amely megadott mindent a rajongóknak, amit valaha akartak.
Martyn Atkins (művészeti igazgató): Tulajdonképpen, megállíthatatlanok voltak.“ (az idézetek a HDMFC holnapjáról, Steve Malins: Black Celebration című könyvéből és Jonathan Miller: Stripped című könyvéből származnak).
Itt a ma 35 éve megjelent Music For The Masses, teljes egészében (a CD és kazettakiadvány négy bónuszdalával):