FORBES 2017
Dave Gahan a Depeche Mode-ból elmondja, hogyan vészeltek át együtt immáron közel négy évtizedet, és David Bowie-val kapcsolatban is színt vall
„A Depeche Mode folyamatosan túlél és tovább megy, mindegy mi történik!” – fejti ki Dave Gahan, énekes. „Némiképp bizarr, de valahogy mindig túléltünk minden trendet.”
Nos, az 1980-as alapítás óta, láttuk már a rap-, a grunge-, a rap/rock-, az EDM-korszakot, sőt a fiúbandákat és megannyi más trendet jönni, és menni. A Depeche Mode, kiegészítve szintetizátoraikkal és alternatív, de annál érzékibb pop dalaikkal – még mindig jelen van. Megannyi sláger, amely a pop-kultúra részévé vált. Csak ízelítőnek néhány sikerszám a ’80-as évekből; ’Everything Counts’, ’People Are People’, ’Master And Servant’, ’Blasphemous Rumours’, ’Never Let Me Down Again’, illetve a ’Just Can’t Get Enough’ és a ’Personal Jesus’.
Az 1980-as alapítás óta közel négy évtized telt el, az együttesnek egyetlen hasonlatos kortársa van csupán; a U2. Az együttest Dave Gahan és Martin Gore párosa vezette az úton, amelyet javarészt siker kísért. Idén, 2017 első felében a szeretett brit trió tizennegyedik stúdió albumával jelentkezett, amely ’Spirit’ címre hallgat. Politikus hangvétel, mély- és személyes mondanivaló, bensőséges és magával ragadó – ez a ’Spirit’, az egyik legjobb Depeche Mode nagylemez.
Az alábbiakban egy igazán őszinte és megindító interjú olvasható Dave Gahan-nal, többek közt arról, hogy miként viszonyul David Bowie zenéjéhez, akivel egy iskolába jártak gyerekeik, és ’csupán apaként’ futottak össze.
Forbes / Steve Baltin: Megtanultad az idők során tisztelni a kitartó rajongókat? Egyáltalán, miként változik az ember hitvallása, ahogy öregszik?
Dave Gahan: Abszolút. Sokkal jobban értékelem a hűséges rajongókat, mint régebben, mondjuk 25 éves koromban. Amikor az ember fiatal, el akar menni mindenhová, hogy felfedezze a világot. Később aztán rájön, hogy felesleges menni, minden ott van, ahol vagy. Ez a felismerés hoz némi változást a gondolkodásban. A jelenlegi koncertek, amelyek a ’Global Spirit Tour’ jegyében zajlanak, több mint 2 óra hosszúak. Szerettük volna két órában maximalizálni, de nem ment. Egyes dalok megnyúlnak, és van közönség interakció is, de valahogy természetesen épül fel a set. Azt hiszem, a jelenlegi set list (dal válogatás- & sorrend) jobban működik, mint ezelőtt bármelyik. Én magam válogattam össze a dalokat, egyszerűen, úgy ahogy éreztem, hogy jönniük kell egymás után. A korábbi tapasztalatokból tudom, hogy egy adott dalnak mikor kell következnie, vagy mikor nem. Tudom, hogy melyik régebbi dalt és melyik új számot kell előadnunk. Ahogy azzal is tisztában vagyok, melyik dal működik élőben az új album számai közül és melyik biztosan nem. Sok összetevőt figyelembe kellett venni. Viszont soha nem vehető a siker készpénznek, amíg az ember ki nem áll a számokkal, és nem játsza le azokat a közönségnek.
Forbes / Monica Molinaro: A koncerten játszott daloknak sajátos üzenete van. Izgalmas időszakot élünk, ez vélhetően művészi szemszögből is jelent némi kihívást; gondolok itt a világban jelenleg zajló eseményekre, és az azokra történő lehetséges reakciókra.
Dave Gahan: Művészi szempontból érdekes időszak ez. Jó lehetőség az önkifejezésre. Szerencsések vagyunk, hogy egyelőre még egy olyan államban élünk, ahol szabad a véleménynyilvánítás. Nagyon fontosnak tartom élni ezzel. Egy olyan albumot készítettünk, amely úgy nyilvánít véleményt, hogy egyszerre mozgat meg testet és szellemet – egyszerűen gondolkodásra serkent. Amikor a próbákon énekeltem az új dalokat, máris éreztem, hogy önálló és új életre kelnek azok a közönség előtt.
Forbes / Baltin: Mit jelentenek számodra ezek a dalok?
Dave: Miközben a ’Where’s The Revolution’ dalt éneklem, folyamatosan különböző gondolatok járnak a fejemben. Van bennünk valami; valami spirituális – biztos vagyok benne. Mitől fontosak nekünk bizonyos dolgok? Mik azok, amik fontosak egyáltalán? Mi érdekel annyira, hogy képes vagyok változásra/gondolkodásra sarkalni másokat? Azt hiszem, hiszek abban, hogy a zenével lehet inspirálni, és a zenekar segít abban, hogy ez meg is történjen. Mindez egy pillanat tört része alatt fut végig a fejemben, és ekkor elég csak rápillantanom arra a sok-sok örömteli arcra a közönség soraiban. Ugyanakkor, a dalokkal sokszor szeretek játszani is. Szeretem a közönséget elvinni. A mélybe húzni, érzelmekkel operálni, utazni. Szeretem látni, ahogy a közönség velünk együtt utazik – olyan ez, mint maga az élet. Félelem, remény és hit. Ez az egész egyszerre félelmetes és örömteli. Akár az élet. Az élet, amely jelen pillanatban tele van baromságokkal. Remélem, hogy ezeken felül tudunk idővel emelkedni.
Forbes / Baltin: Olvastam valahol, hogy a nézetetek szerint a ’Spirit’ nem igazán politikai album. Ezzel szemben, számomra a leginkább politikus dalszerző John Lennon volt, aki úgy volt politikus, hogy a dalai nagyon is személyre szólóak voltak.
Dave: A véleményem szerint, újra oda jutottunk, hogy ha szemügyre vesszük a jelenleg népszerű zenéket, valahogy az jut eszébe mindenkinek, hogy: „Ez mintha túlságosan is sekélyes lenne!” „Ez nem pont olyan sláger, mint a múltkori – mintha mind egyforma lenne?!” Azt hiszem, az embereknek motivációra, ösztönzésre van szükségük, valamire, ami megindítja őket. Valami olyanra, ami eltereli őket egy olyan világba, ami már nem a megszokott, és nem biztonságos. Szeretném ezt hinni. Örülök, hogy John Lennon-t, életem egyik legmeghatározóbb zenészét hoztátok példának. Amit nemes egyszerűséggel az ’Imagine’ dallal csinált, nagyon mélyen politikus volt. Egy komolyan és mélyen politikus dal, amely alapjaiban véve nagyon is személyes. Meghallgatod, és egyszerűen az jut eszedbe; „Ezt nekem kellett volna megírnom. Mindössze annyit kellett volna tennem, hogy lemeztelenítem a gondolataimat ettől a mindent körbe vevő baromságtól, és leírni azt, ami a szívemben van, amit látni szeretnék magam körül.” Ez az, amivel azonosulni tudnak az emberek; az igazi érzések. Mindezt azonban csupaszon kell tudni tálalni. Ha egy kicsit is bonyolult a mondanivaló, az emberek hajlamosak belegabalyodni.
Forbes / Baltin: Ilyen hatással van még ma is a zene rád?
Dave: A zene meg tudja határozni a napom. Más nem nagyon. Esetleg egy jó film, amelyről úgy jövök ki, hogy; „Na, ez megmozdított bennem valamit.” Ezt csak a művészeti ágak tudják az emberből előhozni. Az, amit a jelenlegi gondolat-rendőrség típusú kormány művel; eltökélték, hogy elveszik az emberektől a szabad gondolkodást. A kormányok amúgy is egyre kevesebbet adnak, és az irányított politika így végképp elemébe vág az embernek; mintha nem lenne elég per és ügyvéd a világban e nélkül is?!
Forbes / Molinaro: Melyik dal hozott ki belőled valami hasonlót mostanában?
Dave: Nem is olyan régen, zenekari próbán voltunk a SIR Studios-ban, Hollywood-ban. A próbát nyilvánossá tettük néhány embernek, sajtónak és rajongóknak. Feldolgoztunk egy David Bowie dalt. És teljesen belevesztem. A ’Heroes’ számot dolgoztuk fel. Egyszerűen csak elkezdtük játszani, és ahogy játszottuk egyszer csak elkapott és magába rántott – rengeteg érzés tört fel bennem. Bowie zenéjén nőttem fel. Az egyetlen előadó, aki 12 éves korom óta kísér az utamon. 16 évesen rádöbbentett, hogy nem vagyok különc, nincs velem semmi baj. Mindenhez, amit ő jelentett zeneileg és művészileg, nagyon kötődöm. Már jó ideje New York-ban éltem, amikor a lányom és Bowie lánya valahogy egy iskolába kötöttek ki. Hirtelen egyszerre lettünk szülök, amint az iskola folyosóján üdvözlik egymást; „Hello, David – hogy vagy?”, „Köszönöm kérdésed, David – megvagyok!”. Tudom, hülyén hangzik, de ott és akkor valóban csak ’apák’ voltunk. Mindössze a halála előtti pár évben adatott számomra meg, hogy így, egy kicsit másképp és emberként megismerjem. Aztán eltűnt hirtelen, legalább egy évig nem láttam, és a lányát is kiíratták az iskolából. Ekkor már éreztem, hogy valami nincs rendben. Később, a halála előtt valamivel, újra találkoztunk. „Azt hiszem, Bowie nincs valami jól!” – mondtam a feleségemnek. Láttam valamit a szemében és ismertem annyira, hogy érezzem, valami nincs rendben. Mindezek ellenére nagyon kedves volt, egy igazi gentleman, és vicces, mint mindig. Valamikor később, ezután hallottam, hogy meghalt. Soha nem sírtam még senkinek a halála miatt ennyit és ennyire. Emlékszem, a feleségem bejött a szobába, és annyit mondott; „Hallottam a hírt a rádióban…” „Mit?” – kérdeztem, de már kezdtek is potyogni a könnyeim. Soha ezelőtt nem történt még velem ilyen. Egyetlen családtagom vagy barátom esetében sem. Ez önmagában is bizarr, de úgy éreztem egy hatalmas részem halt meg vele. Megdöbbentő, tudom.
Forbes / Baltin: David Bowie halálakor tele volt az internet mindenféle mémmel. Szerettük volna azt hinni, Bowie saját maga döntött úgy, hogy egy új és másik bolygóra költözik…
Dave: Hallottam én is egy történetet. Gary Oldman igen közeli barátja volt, és az utolsó telefonbeszélgetésük valahogy így hangzott: „Gary, van egy jó és egy rossz hírem. A jó hír az, hogy újra látom az arccsontom. A rossz hír, hogy ez azért van, mert legyőz a rák.” Szinte látom magam előtt, ahogy mondja – sajátos, száraz, angol humorral a hangjában. A halál kapujában is méltósággal viselkedett. Gary szerint mindezt iszonyú fájdalmas volt hallani, egy olyan embertől, akit megannyian hittük, hogy jól ismerünk, és kiderült, egyikünk sem ismerte igazán. Van ebben valami misztikus. David Bowie szellemének egy darabja mindig a szívemben fog lakni, és ha valaki elsétál az öltözöm előtt, biztosan hallani fogja az ő számait a koncertek előkészületében.
Forbes / Molinaro: Az egész Depeche Mode David Bowie-val kezdődött, nem?!
Dave: Martin és én – mindössze két dologban egyezünk. Mindketten szeretjük a finom teákat, illetve Bowie zenéjét. Ezeken felül, elég különcök vagyunk mindketten. Küldtem Martinnak valamit, és meg is köszöntem neki valamit egy e-mail-ben. Erre jött egy ilyen válasz: „Nos, boldogsággal tölt el, hogy az univerzum valahogy összeállt, és valahogy összeálltunk benne mi is, és együtt járjuk az utunk.” Ez volt a legkedvesebb dolog, amit Martin valaha mondott nekem. Rendkívül személyes, ugyanakkor csak Martin tud egy ilyen dolgot e-mail formájában elmondani. (haha!) Személyesen aligha hiszem, hogy elmondta volna.
Forbes / Baltin: Egyszer csináltam egy interjút Iggy Pop-al. Azt mondta; mindaz, ami elválaszt vagy különbözőséget okoz – a színpadon eltűnik. Így néz ki ez a ti esetetekben is?
Dave: Noha mi nem voltunk egymás nélkül úgy igazán soha, az biztos, hogy rengeteg szar dolgot megéltünk. Együtt és külön-külön egyaránt. Valahogy azonban mindent túléltünk. Azt hiszem, ma sokkal jobban értékeljük egymást, mint mondjuk régen, teszem azt, 20 esztendővel ezelőtt. Akkoriban fiatalok és ostobák voltunk. Minden arról szólt, kinek van nagyobb öltözője. Meg hogy, „Ő miért kap ezt meg azt?!” Az e fajta hülyeségek mindig gátolják a kreativitást. És csak a színpadon, amikor együtt játszotok, jössz rá erre. A színpadon tudod csak igazán kívülről szemlélni magad, mert még akkor is rádöbbensz, hogy ez nem csak rólad szól, ha előtte épp az öltözőben veszekedtél a másikkal.
(Forbes Magazin 2017. május 25. - Fotó: Budapest, Groupama Aréna / Balogh Zoltán MTI)
