Az Only When I Lose Myself az utolsó olyan Depeche Mode kislemez, amelynek 2 db B-oldalasa van, valamint az egyetlen olyan alkalom, amikor az egyik B-oldalas énekelt, a másik viszont instrumentális. Az énekelt dal a SURRENDER, ami a zenekar egyik legcsodálatosabb alkotása; 1998-ban némi vitát is kavart a rajongók körében, mert bizony (még) hódítóbb, mint az A-oldalas Only When I Lose Myself. Ennek a dalnak a premierjére is emlékszem a Pecsából: 1 hónappal később volt, mint az Only When I Lose Myself-é, és néhány bennfentes már táncolt is rá, sőt, a "surrender once again yeah" részt már énekelték is. Állítólag valami "internet" nevű dolgon hallottak a dalról... :)
A Surrender egy hosszú, dal (talán ezért is nem lett kislemez A-oldalas), mormogó basszussal kezdődik, majd finom csörgőszerű hangok mellett egy ismétlődő gitárhang is megjelenik a dalban. Hamarosan jön a lusta ritmusszekció (erősen élőhatású, jó sok cinnel), és a korszak jellegzetes, trip-hopos elektronikus effektjei. Következik az első versszak, Dave elsőre nehezen érthető szövegével (sokat silabizáltuk a szöveget, míg rájöttünk, hogy miről is énekel Dave). A keringőszerű alapritmust a versszak második felétől "nyávogásszerű" effektek "segítik". Aztán szinte belesodródunk a fantasztikus refrénbe, ami a dal elvitathatatlan csúcspontja (kicsit fordítva, mint az Only When I Lose Myself esetében, aminek szerintem a versszakai az erősségei, a refrén kevésbé sikerült jól). A refrén után rövid instrumentális kiállás szakítja meg az áradó dalt. A szöveg talán az egyik legérzelmesebb, legtúláradóbb DM dalszöveg a vágyról, a szerelemről, a küzdelemről és a mennyei megadásról...". A második versszak alatt egy éles, emelkedő szintieffekt is megérkezik, még tovább növelve az érzelmességen... aztán újra kiállás, ami alatt csak a mormogó basszus és az élő hatású dob hallatszik. Itt is jön - az Only When I Lose Myselfhez hasonlóan - egy kicsit kizökkentő negyedik versszak, amelyben a kételyek fogalmazódnak meg, érdekesség, hogy torokhang-szerű effektek is megjelennek... Ám aztán jön egy csodálatos refrénelőkészítés a már említett emelkedő szintihang segítségével, és nem is jöhet más, mint a refrén újra, ráadásul kétszer; a DM egyik csúcspontját hallhatjuk... és aztán megjelenik Martin is, a dal szerzője, aki más ritmusban énekli el a refrén dallamát. Ő is kétszer énekli el a refént, aztán minden kiáll, és csak a mormogás és a gitárjáték marad, egyre jobban halkulva. Egészen csodálatos dalról van szó, ami 1998-ban "szép búcsú" lett volna (ekkor egyáltalán nem volt biztos, hogy lesz még DM lemez, és a best of album miatt amúgy is volt egyfajta búcsúhangulat a rajongótáboron belül).
Ez az a dal, amit Martin a kedvencének szokott megjelölni! 1998-ban még így nyilatkozott: "A 'Surrender' egy elég lassú dal. Nagyon dallamos. Jól énekelhető dal. Arról szól, hogy megadod magad a vágyaidnak - talán nincs is igazán választásod. Ez egyfajta kiterjesztése az Ultra albumnak"
2005-ben, mikor a legalulértékeltebb DM dalról kérdezték, ezt nyilatkozta: "Van egy dal, amit különösen szeretek, és ami nincs annyira a fókuszukban, mert csak egy extra szám volt egy kislemezen, az a címe hogy 'Surrender'."
2016-ben a Spirit album sajtótájékoztatóján Martin ismét megkapta a kérdést, hogy melyik a kedvenc dala. Martin válasza pedig így hangzott: "Azt szoktam mondani, hogy a Surrender. Imádom a Surrender-t!"
És még egy érdekesség: Tim Simenon szintén 2017-ben, a Depeche Mode Facebook Takeover során elárulta, hogy ennek a számnak a munkacíme a "Tempt" volt.
Jöjjön tehát a Surrender!
