Ismét az Almost Predictable Almost blogról fordítottam egy cikket, ezek az utolsó rúgásai a Black Celebration "emlékfélévünknek", ami márciusban kezdődött. David McElroy ezúttal az album elveszett klasszikusáról, a Here Is The House-ról osztja meg figyelemre méltó gondolatait.
"A Black Celebration egy olyan album, amely a szerelem sötétebb oldaláról szól, külön hangsúlyt fektetve a kéjvágyra és a kockázatvállalásra, olyan dolgok megtételére, amiket valójában nem kellene megtenned. Maga a "fekete ünnepség" fogalma tökéletesen meghatározza az album témáit - ünnepeljük meg egy újabb fekete nap végét, de ünnepeljük meg együtt ("Your optimistic eyes/Seem like paradise/To someone like me"). A Fly On The Windscreen azt az álláspontot képviseli, hogy mindannyian meg fogunk halni, úgyhogy akár el is kezdhetjük a "dolgot", az A Question Of Lust inkább szex-, mint szerelmes dal, a Sometimes egy bocsánatkérés egy rossz cselekedetért, az It Doesn't Matter Two egy közösülés utáni elmélkedő pillanat és így tovább. Martin dalszerzői munkássága annak idején abból a fiatalkori hedonizmusból fakadt, amely az első siker utáni berlini költözése után kezdődött, a Black Celebration pedig leginkább a megbánás és a kéjvágy keverékének tűnik.
Mindössze két dal tér el ettől a hangulattól. A New Dress a hírességek megszállottságát veszi elő, és keveri a politikával, bizonyos értelemben furcsa módon zárva az albumot, ha figyelembe vesszük, hogy ez az egyetlen dal az albumon, amely nem a hálószobából, vagy legalábbis a hálószobába vezető folyosóról szemléli a világot. A másik a Here Is The House. A New Dress kivételével az összes többi dalhoz hasonlóan ez is a szerelemről szól, de a többivel ellentétben nyíltan reményteli, és messze a leggyengédebb dal az albumon. Az Black Celebration számai közül ez az egyik olyan dal, amit a rajongók nagy része nagyon nagyra tart.
Mi az, ami a Here Is The House-ban mégis ennyire megnyerő? Emlékszem, amikor először hallottam a Black Celebrationt, két barátom, akik lejátszották nekem, ragaszkodtak ahhoz a véleményükhöz, hogy ez egy kiemelkedő szám az albumon. Egyikük nagytestvére egyetértett, és mivel idősebb volt, és úgy tűnt, ért a zenéhez, az ő szava törvény volt. Igazuk volt - ez egy különleges dal. Először balzsamként hat, megnyugtat a Stripped fenséges ereje után. Intró sincs hozzá, ami szintén furcsa. Egyenesen belevág a dal refrénjébe, Dave és Martin szinte duetteznek, Martin dallamvonala tökéletesen egybeolvad Dave főszólamával, amíg Martin el nem énekli az utolsó sort ("And as it happens/It happens here/In this house). Zeneileg is más irányba haladunk. A fő dallamvonal szinte úgy hangzik, mint egy vonós szekció, amit erősen átdolgoztak a stúdióban, és így ami egy nyugtató, barátságos érzést kelt, ellentétben a Stripped ropogós hangzásával.
A dalszöveg is érdekes, hiszen a "gyengéd pillanatokról / e tető alatt" szól, ami a közelség, sőt a szerelem valódi érzését sugallja, sőt, sokkal nyíltabban hirdeti a szerelmet, mint az album bármely más dala. Az első versszak gyönyörű, és valamiért mindig a karácsony jut eszembe róla. Van benne valami biztonság vagy vigasz, ellentétben mondjuk a Fly On The Windscreen-Final című dallal, csak hogy egy nyilvánvaló párhuzamot válasszunk.
"És érzem a tested melegét, és otthon érzem magam, és valaki telefonál
Maradjunk itthon, kint hideg van, és annyi mindent szeretnék rádbízni
Szavakkal vagy szavak nélkül, de mindent elmondok neked"
Látod? Ez az egész arról szól, hogy eggyé váljunk valakivel, kizárjuk a világot, együtt legyünk, és ami a legfontosabb, mindezt nem is bánjuk meg, ellentétben mondjuk a World Full Of Nothing vagy az It Doesn't Matter Two című dalokkal. Egyébként ne értsetek félre - mindkét említett dal remekmű. Csak érdekesnek találom, hogy tartalmuk jelentősen eltér a Here Is The House-tól.
Újra a refrénre térünk át, Alan egy furcsa zajréteggel egészíti ki a keveréket, mielőtt a fő riff beindul, ami olyan popos, mint semmi más az albumon. A Black Celebration egy olyan album, amelyet a pop sötét, kicsavart felfogása táplál, de ez a dal szinte tökéletesen funkcionál popdalként. Egy érdekesség itt a refrén szövege, ami eltér Martin saját demójától. Ahelyett, hogy azt énekelné, hogy "Body and soul come together/As we come closer together", a demóban azt énekli, hogy "Colours and shapes merge together/As we come closer together". Vajon miért változtatta meg? Az albumverzió szövegei minden bizonnyal inkább a Black Celebration hangulatát idézik. A demó a gitár használata miatt is figyelemre méltó, ami szokatlan hangzás volt azokban a Depeche Mode-os időkben.
Visszatérve az albumverzióhoz, a dal ettől a ponttól kezdve egyre csak épül és épül, mégpedig olyan módon, ami a Depeche következő albumain válik megszokottá; további okos ügyes rétegekkel játszik a hangszerelés, amelyek tovább fokozzák a dal hangulatát. Szövegileg is a második versszak az összetartozásra összpontosít, szemben a kéjvággyal vagy bármilyen más egyéb "fekete" dologgal:
"Szóval itthon maradunk és melletted állok, és te tudod, hogy mi folyik bennem,
Ott bent a szívemben, ebben a házban, és ezt most ki akarom engedni neked
És érzem tested melegét és otthon érzem magam".
Ez a dal Martint az elégedettség ritka pillanatában mutatja meg, legalábbis ami a Black Celebration-korszakot illeti. Szövegei manapság a lelkekről és a szerelemről szólnak, de a Here Is The House akkoriban eléggé egyedülálló volt abban, hogy ehhez a témához nyúlt.
Az eddig is csodaszámba menő dal aztán megkoronázódik, amikor Martin "Oh oh oh oh oh oh oh oh oh oh oh oh" részlete érkezik, ami a refrénhez és egy Martin által énekelt "Here is the house" ellendallamhoz vezet. Mindez háromszor ismétlődik meg, majd hirtelen eltűnik, és Martin "oh oh oh" éneke visz el minket a dal végére. Az egész szám alatt végigfutó ketyegő óra gyönyörűen zárja le a dalt. Boldognak érezzük magunkat, ahogy a dal véget ér. Felemel a szerelem és a boldogság érzése. Ez egy nyíltan pozitív dal, szemben azzal a sötétebb pozitivitással, amit például olyan dalban találsz, mint az ezt követő World Full Of Nothing. Ez egyszerűen egy gyönyörű, dicsőséges szám.
De bizonyára elgondolkodtál azon, hogy egy olyan nagyra becsült albumon, mint a Black Celebration, hogyan lehet egy dal elveszett klasszikus? Nos, a Here Is The House egy olyan dal, amelynek a Depeche Mode sosem szolgáltatott teljes igazságot. Ellentétben a lemez számos ünnepeltebb számával, a Here Is The House-t például ritkán, vagy egyáltalán nem játszották élőben. Ahogy korábban olvashattuk, a Black Celebration turné setlistjén szerepelt, de csak Oxfordban és Brightonban játszották, majd eltűnt a szettből, és az azt követő 74 koncerten már nem is hallható. Az egyetlen hozzáférhető brightoni felvétel elég tisztességesen szól, és azt mutatja, hogy a dal úgy tűnik, jól működik koncerten. Néhány vokál egy kicsit el van rontva, de ez csak a második koncert volt a turnén. Talán Dave és Martin úgy érezte, hogy nem tudnak igazságot szolgáltatni, ezért hagyták ki? Néhány billentyűs dallamvonal is eléggé szaggatott, most, hogy így visszahallgattam!
Martin aztán visszahozta a dalt a World Violation Tourra, az akusztikus szett részeként. Az akusztikus verzió nagyon szép, és tökéletesen feltárja a dal érzelmei mélységét. Az albumon található teljes zenekari verzió azonban jobb, mivel hozzáadja a szükséges hangulatot. A turnén azonban csak 19 koncerten játszották, ami azt jelenti, hogy a Depeche Mode összesen csak 21 alkalommal játszotta a Here Is The House-t élőben. A Hole To Feed és a Miles Away/The Truth Is ennél jóval több előadást ért meg, csak hogy némi kontextust adjunk.
Kár, hogy egy ilyen gyönyörű dalt, amely egyszerre nyújt felüdülést a Black Celebration sötét valóságából (és egy olyan reményteli hangulatot, amely az albumon máshol nem igazán van jelen) a zenekar ennyire figyelmen kívül hagyott. Én szeretem, és tudom, hogy sokan ti is.
A Here Is The House egy elveszett klasszikus? Erre iszom. ("I'll drink to that")"
