Az Almost Predictable Almost Blog így írt a ma 40 éve megjelent Get The Balance Right kislemezről, amely természetesen a névadója is David McElroy kiváló blogjának. Lefordítottam a cikket, íme:
"1983. január 31-én a Depeche Mode új kislemezt adott ki. Ez a kislemez, a Get The Balance Right! több szempontból is mérföldkő volt. Először is, ez volt az első olyan kiadvány, amelyen Alan Wilder hivatalosan is tagja volt a zenekarnak. (A zenekar akkori rajongói klubja, a Depeche Mode Information Service 1982 októberi hírlevelében jelentette be Alan érkezését.) Másodszor, ez jelentette Alan első dalszerzői elismerését a zenekarban, mivel a B-oldal The Great Outdoors! című dalt Martinnal közösen írta. Harmadszor, a zenekar kiadta az első limitált kiadványát, és negyedszer, végül és talán legkevésbé fontosan, a Get The Balance Right! tartalmazza azt a sort, amelyről ez a blog a nevét kapta. Az általam használt logót mondhatni a borító dizájnja is befolyásolta.
Nézzük hát, "szinte teljesen kiszámíthatóan", a Get The Balance Right! kislemezt! Mivel elkerülhetetlenül el fogom felejteni a felkiáltójelet minden alkalommal, amikor leírom a dal nevét, innentől kezdve felejtsük el a felkiáltójelet.
A Get The Balance Right című dalt 1982-ben vették fel a Blackwing stúdióban. Alan úgy emlékszik, hogy a zenekar szándékosan egy "táncos 12"-es alkotást" készített, amely "teljes mértékben a klubokat vette célba". Az elképzelt táncparkettre betörés nyilvánvalóan jobban látszik a lemezről toronymagasan kiemelkedő fenevadon, a Combination Mixen, amelyről hamarosan többet is megtudunk. A dal 7"-es verziója bizony elég táncolható, és egy fenséges, dübörgő basszusvonal hajtja előre. Ha a Leave In Silence a Depeche Mode új irányát sejtette, akkor a Get The Balance Right megerősítette ezt a változást. A dal természetesen nem nélkülözi a popos elemeket, de keményebb hangzása és általános, sötét, sürgető érzése egyértelműen megkülönbözteti az A Broken Frame első pár kislemezétől. Martin dalszövegei sokkal befelé fordulóbbak, mint a korábbi próbálkozásai alkalmával, kicsit úgy hangzik, mintha egy olyan ember lenne, aki küzd a hírnévvel és a vele szemben támasztott követelményekkel. Nyilvánvalóan elfoglalt volt, mivel a naplója a "Next Thursday"-ig tele volt. Ez egy igazán lenyűgöző dal, és jó ötlet volt kislemezként kiadni, mivel sem az A Broken Frame-re, sem a Construction Time Again-re nem illik. (Az a tény, hogy az A Broken Frame után vették fel, természetesen megakadályozta volna, hogy az albumra is felkerüljön.)
Furcsa módon persze a Get The Balance Right szerepel a Construction Time Again 12"-es vinyl boxszettjén és a néhány évvel ezelőtti CD/DVD újrakiadáson. A Shake The Disease és az It's Called A Heart a Black Celebration újrakiadás CD/DVD-n szerepel, de sajnos - és helytelenül - nem jelent meg a Black Celebration 12"-os vinyl boxsetben. Bocsánat a nem folyamatos gondolatmenetért, de ezt mindig újra meg kell említeni.
A kislemez 1983. január 31-én jelent meg, és február 12-én a 32. helyen került a slágerlistákra. A zenekar február 10-i Top Of The Pops fellépésével a kislemez február 19-én a 22. helyig jutott. A kislemez további egy hétig a 22. helyen maradt, mielőtt március 5-én a 13. helyig emelkedett a listán. Innen a 15., 26. és 40. helyig jutott, mielőtt végül a 62. helyen megállva "vidéki házába utazott".
A dalról szóló recenziók a pozitív és a sértő kritikák szokásos keveréke voltak. A Smash Hits imádta, mondván, hogy "szerkezetileg elég izgalmas ahhoz, hogy tovább maradjon (a slágerlistákon), mint a legtöbb sláger." A Soundsnak is tetszett, mondván, hogy ez "az a fajta dolog, amit ők jobban csinálnak, mint bárki más". A Time Out azonban nem volt nagy rajongója a dalnak, John Gill kritikus azt mondta: "Gyakran elgondolkodtam azon, hogy miért is vesződött Isten a Depeche Mode megteremtésével". Nyilván ennek a kritikusnak nem volt semmi más tennivalója (mint belerúgni a DM-be).
A zenekar élőben nem játszotta olyan sokat a dalt, ami talán annak köszönhető, hogy két album közötti kislemezként jelent meg. Összesen 62 alkalommal játszották élőben, először 1982. december 23-án a Brixton Ace-ben hallhatták az A Broken Frame turnén (szerintem csak 1983-ban játszották - a ford.) A Construction Time Again Tour-on 48 alkalommal hangzott el, utoljára 1984. június 2-án Ludwigshafenben.
Mint már említettem, a B-oldal egy Martin és Alan által közösen írt instrumentális dal, a The Great Outdoors! Egy újabb felkiáltójel. A dalt a stúdióban írták, és Alan szerint "minden nagyon gyorsan készült el", és ez nyilvánvaló, ha meghallgatod a dalt. Elég jól kezdődik, hasonlóan korai elektronikus kísérletezéssel, mint az Oberkorn (It's A Small Town), de 1 perc 38 másodperc után kicsit furcsán alakul, amikor egy átvitt értelemmel bíró rajzfilm hangsávjává alakul át, amelyben egy gnóm egy sor vidám álmot lát. Vagy valami ilyesmi. Mindenesetre ez még kb. 3 percig tart, mielőtt még több sötét elektronikus zúgás visszavezetne minket valami hasonlóhoz. A dalt még soha nem játszották élőben. Nem túl meglepő, nem igaz?
Most pedig a klip. Ismét egy olyan videoklippel van dolgunk, amely nem felel meg a dal csodálatos voltának. Úgy kezdődik, hogy a zenekar tudósnak öltözve nézi, ahogy egy kisgyerek egy daruval játszik, mielőtt Alan betéved, és elkezdi tátogni a dalt. A gyerek jogosan próbál elbújni az ágyában, és azt kiabálja: "Az isten szerelmére, megmondaná valaki az igazgatónak, hogy ez Alan Wilder, és nem Dave Gahan. Dave a kibaszott énekes, nem a kibaszott Alan. Alan az új fiú. Ő játszik a kibaszott billentyűs hangszereken. VALAKI HÍVJA FEL AZ ÜGYNÖKÖMET."
Alan kissé másképp meséli a történetet, mondván, hogy a rendező Kevin Hewitt azt hitte, hogy valójában ő az énekes, és a zenekar túl szégyenlős volt ahhoz, hogy megmondja neki, hogy téved. Nagyon elrontották az egyensúlyt a félénkség és a bunkóság között. Ho ho ho.
Fletch ismét tudósként jelenik meg, majd Martin is felbukkan egy kalapban és mellényben. Az értelmetlenséget tetézi, hogy Dave bűvészként jelenik meg. Megforgatja a zsebkendőjét (ez nem eufemizmus), mielőtt a jelenet megváltozik, és mind a négy DM-es srácot látjuk, akik megpróbálnak minket egy vásártérre csábítani. Az egész nagyon furcsa. Nagyon helyesen, a gyerek ott marad, ahol van, és helyette a Depeche fiúk, most már öltönyben, űrbéli megszállókat játszanak, miközben négy tejesember áll mindegyikük mögött, arra várva, hogy játszhassanak a gépeken.
El sem hiszem, hogy ezt a mondatot írtam.
Érdekes módon a tejesemberek félrelökik Depeche-t az útból, és ellopják a pénzt, ami úgy tűnik, hogy a gépekből származik. Persze nem így működtek, de most mindannyian Keith Hewitt világában vagyunk. A tudós DM visszatér, és megszámolja a pénzt, amit a tejesemberek adnak nekik, mielőtt hirtelen meglátjuk Alant egy vásári forgatagban, ahol a mindig jelenlévő tejesemberek lógnak. Ezen a ponton még Keith Hewitt is összezavarodhatott.
Ezután jövendőmondók, még több vásári hintaló, még több tejesember és még több zagyvaság következik. Az egész egy nagy marhaság, de legalább nem olyan marhaság, mint a Hole To Feed."
A cikk további része képekkel, videókkal és kiadványelemzésekkel itt található.
