Az Almost Predictable Almost blog így írt a ma 40 éves Master And Servant kislemezről:
"Van bármi, ami jobban kifejezi a nyolcvanas évek közepének Depeche Mode-ját, mint a Master And Servant? Láncok, Berlin, bőr, ostorok, fúrók és a perverz szexről szóló szövegek. Ez volt a Depeche Mode 16 éves tinédzserként, aki a saját útját járta, és azt hitte, hogy éles eszű, pedig valójában csak egy kicsit hülyén, de azért szeretetreméltóan nézett ki.
„Ahh, nézd, a pici Martint a bőrruháival. És hát nem imádnivalóan néz ki Fletch azokat a láncokat lóbálva?”
Ne értsetek félre, a Master And Servant egyszerűen fantasztikus, és joggal szeretik minden Depeche Mode-rajongó korosztály. Úgyhogy bújjunk mindannyian valami fekete, nyikorgó és előnytelen ruhába, tekerjük magunkat egy-két láncba, és olvassunk el mindent a Master And Servantról.
A Depeche Mode Információs Szolgálat 1984. júliusi hírlevele arról tájékoztatta a világot, hogy augusztus 20-án egy új Depeche Mode kislemez jelenik meg, az akkor még cím nélküli, Martin által írt számot egy másik Martin-dallal megtámogatva, amely nyilvánvalóan „nagyon boystown”. Nem, én sem értem, mire gondolhattak ezzel. A következő havi hírlevél megerősítette a fentieket, bejelentve a Master And Servant megjelenését.
A kislemez még a Some Great Reward előtt jelent meg, és a People Are People-hoz hasonlóan egyértelmű jelzést adott arról, hogy merre tart a zenekar, mivel olyan tárgyakból vett mintákat, mint a fúrógépek, a légkompresszorok és Andy Fletcher segge. Igen, ahogy Andy egy 2009-es, egy német magazinnak adott interjúban megerősítette: „Egyszer megkorbácsoltak. Az eredmény a Master And Servant című lemezen hallható. Ez nagyon furcsa volt.” Szegény Fletch. Az ilyesmi nem történt volna meg, ha Martin Basildonban marad.
A dal a szokásos vegyes kritikákat kapta. Dave Walters a Time Out-ban azt írta: „Mit vársz ettől a csapat béna seggfejtől?" ami azért egy kicsit durva volt. Robert Hodgensnek a The Bluebells című egyslágeres zenekarból sem tetszett a dal, aki azt mondta a Smash Hits olvasóinak: „Attól tartok, hogy a szép See You-t kivéve a Depeche Mode-nak következetesen nem sikerült melankóliát ébresztenie bennem”, Paul Simper a No. 1 magazintól pedig egyszerűen azt mondta, hogy a dalban „az egyszerű formulájuk sületlenséggé redukálódott”. Kedves dolog.
A brit közönség persze erre nem figyelt oda. A dal augusztus 20-i megjelenését követően a 24. helyen került a slágerlistákra, ami a fenti előadáshoz vezetett a Top Of The Pops augusztus 30-i adásában. Ez az előadás volt az a pont, amikor Alan Wilder átváltozott Alan Wilderré. Alan már nem az új fiú, hanem ott áll a bőrrel, napszemüvegben, óriási hajjal és egy olyan lánccal a nyakában, amivel egy elefánt méretű valamit is lehetett volna húzni egy lyukból. Martinhoz hasonlóan az egész 3 és fél percet azzal tölti, hogy ütöget dolgokat, és legyünk őszinték, remekül néz ki. Martin furcsa módon teljesen fel van öltözve, ez az egyetlen nap az 1983-1988 közötti időszakban, amikor nem volt topless. Egy vagány bőrsapkát visel, és a sminkszintje is gyorsan emelkedik. Dave sokat táncol, és azt az egyetlen dobverőt tartja a kezében, amit a People Are People megjelenésénél tartott, amiről legutóbb olvashattunk. Fletch-et azonban előléptették; jó magaviselete miatt a dobverő- és cintányéradagjai megduplázódtak a múltkoriakhoz képest.
A dal a következő héten megmászta a slágerlistákat, előbb a 12., majd a 11. helyig jutott. Azonban nem állt meg ott, mivel egy újabb Top Of The Pops szereplés következett szeptember 12-én, amikor a zenekar Depechey Mode feldolgozásként lépett fel és eljátszotta a „The Master And The Servant” című számot, így a dal rögtön a Top 10-be ugrott.
Őszintén, milyen nehéz lehet helyesen kiolvasni a címet? Mindenesetre ezt az előadást érdemes megnézni Martin rendkívül lelketlen dobolása miatt. A következő héten a 9. helyig emelkedett, ami újabb Top 10 slágert jelentett a zenekarnak, majd a 14., 24., 33., 50., majd némileg helyénvaló módon a 69. helyre esett vissza, mielőtt elhagyta a slágerlistákat.
Nem kell sokat mesélnem arról, hogy a Master And Servant valójában hogyan is hangzik, hiszen ezt már mindannyian tudjátok. Ez egy szándékosan hangos és dübörgő szám, amit a zenekarnak valahogy hét nap alatt sikerült kikevernie. Évekig élőben is a kedvencek közé tartozott, 345 alkalommal szerepelt a Some Great Reward, Black Celebration, Music For The Masses és World Violation turnékon. Mindegyik különböző verzióját érdemes megnézni a dmlive.wiki oldalon. A World Violation után eltűnt, de a 2009-es Tour Of The Universe turnén meglepetésszerűen visszatért, és 25-ször szerepelt, mielőtt a sokkal jobb dalok, mint például a Hole To Feed miatt lekerült a listáról. A 2009-es verzió elég lapos volt, az új feldolgozás pedig elég gyenge. Ennek ellenére azt kívánom, bárcsak benne maradt volna a dallistában, mert szívesen láttam volna.
Ahogy korábban láttuk, a Master And Servant B-oldala egy olyan szám volt, amely „nagyon boystownnak” ígérkezett. Nos, fogalmam sincs, hogy ez mit jelent, de ha a (Set Me Free) Remotivate Me egy boystown szám, akkor ez így fair. Alant pihentették a B-oldalas elkészítéseinek feladatai alól, Martin pedig előállt ezzel a kellemesen poppos számmal. Igazából nincs sok minden más mondanivaló róla. Soha nem játszották élőben, de ez nem meglepő, ugye?
Most pedig a klipről.
Oké. Hol is kezdjük? Már az első 8 másodperc is rettenetes. Azt hittük és reméltük, hogy az Everything Counts után a Basildoni Boyzone-nak vége, de itt vannak újra, és ezúttal egy egészen borzalmas tánccal támadnak. Ha ehhez hozzávesszük az első felvételt a sok közül, ahol a zenekar tagjai láncokon lóbálják magukat, szinte visszavágyunk a Leave In Silence-hez, mert ott legalább úgy éreztük, hogy drogok hatása alatt állunk. Éppen, hogy túltetted magad ezen, és megpróbálsz tudomást sem venni Dave szürke öltönyéről, amikor is a konyhában mosogatógépet rakodó nőkről szóló felvételek bevezetésével megzavarodsz, és így tovább. Micsoda? Várjunk csak... egy öreg fickó cementet rak a betonkeverőbe. Ez biztos jelent valamit, igaz? IGAZ? Ezen a ponton még csak 17 másodpercnél tartunk. Egy férfi burkolólapot rak le. És néhány ember a kertben ás. Hmmmmm.
Ezen a ponton, zavartan, de még mindig éppen csak összeszedve, a szemed könyörög, hogy csukd be, valami olyasmi fogad, amit egyetlen Depeche Mode rajongónak sem szabadna látnia. Mintha egy hónap telt volna el a videó kezdete óta, pedig csak 23 másodperc telt el. Ezen a ponton látjuk Dave cipőjét, vagy másképp fogalmazva: szandálját. Zoknival. Mi a fene folyik itt? Az emberek még mindig szidják Martint a 80-as évekbeli öltözködése miatt, de ezt senki sem hozza fel. Egy olyan karrierben, ami tele van öltözködési problémákkal, egyértelműen ez a mélypont. Talán azért nem említik soha ezt az emberek, mert megpróbálják figyelmen kívül hagyni, vagy talán a Nagy Szandál árnyékos erői mindent megtesznek, hogy Martinra helyezzék a hangsúlyt - ki tudja? Csak annyit tudok, hogy ha a Depeche Mode kislemezeket bemutató sorozatom itt véget érne, akkor mindannyian tudjátok, hogy a Master And Servant Sandalgate mögött álló sötét erők elkaptak engem.
Mindenesetre....a videó folytatódik, és Dave énekét látjuk, ismét egy olyan képsorok közé illesztve, amelyek ezúttal nem háborúkról szólnak, hanem arról, ahogy Alan a földön rángatja Martint a csuklójánál fogva a fiatal Martinra tekeredő láncoknál fogva. Ez az a lánc, amit Alan a Top of The Popsban viselt? Ki tudja, és ami még fontosabb, kit érdekel? 51 másodperc múlva Alan és Martin a földön fekszik, ezúttal Fletch húzza őket, miközben a bokájába kapaszkodnak, és összetévesztik Dave-vel, hogy megszabaduljanak a szandáltól. Ez a videó tényleg borzalmas.
Ezután egy viszonylag normális 30 másodperc következik, amikor Dave ugrándozik, Martin és Fletch pedig láncokon lebegnek. Furcsa módon egy nő is megjelenik a videóban, aki úgy énekel, mintha ő is a zenekar tagja lenne. Fogalmam sincs, miért. Ezután egy egész kis felvételt látunk az angliai Greenham Commonban zajló atomellenes kampányról, miközben az első „It's a lot like life/and that's what's appealing” rész elhangzik egy olyan mozdulattal, ami merészen összerak két olyan dolgot, aminek semmi keresnivalója együtt. A hangulatot az emeli, hogy Fletch nagyon komolyan néz ki, miközben minden nyilvánvaló ok nélkül egy falba fúrja magát.
Tovább megyünk, a dolgok ismét viszonylag normálisak. Van még több stock felvétel, még több Dave táncot láthatunk, a zenekar tagjai láncokon babrálnak, és időnként megpillantjuk az előző hölgyet, de semmi túl ijesztő. Aztán 2 perc 28 másodperc múlva megtörténik az „Ez Már Sok” rész. Ó, te jó ég! Hogy ez hogy jutott át a minőségellenőrzésen, azt sosem fogom megtudni. Olyan, mintha az előző pár perc legrosszabb részeinek összeállítása lenne, mínusz a lábbelik - láncok, emberek hemperegnek, még több Basildoni Boyzone és még több lánc. Minden erőfeszítés, amit a dal eddig tett, hogy egy kicsit undergroundnak hangozzék, gyorsan és végérvényesen meghiúsul. Ezután kegyesen a befejezés felé tart, az összes korábban használt trükköt újra felhasználva, kiegészítve a fiatal Wilder néhány újabb fúrómunkálatával.
Ahogy véget ér a klip, egyszerűen csak becsukod a laptopodat, és egy darabig csendben marad. Rengeteg mindent kell elfogadnod, és még több az, amit meg kell próbálnod elfelejteni."
A cikk eredetije, videókkal és kiadványelemzésekkel itt található!
