A ma 15 éve kezdődő Tour Of The Universe a Depeche Mode egyik legemlékezetesebb turnéjaként vonult be a történelembe - pozitív és negatív értelemben egyaránt. A pozitívumok között elsősorban a változatos setlisteket kell megemlíteni: az együttes - messze túlszárnyalva az addigi rekordját - 39 különböző dal közül válogatott a turné során. Ez azóta is a második legtöbbnek számít (a Global Spirit Tour-ral holtversenyben), csak a Delta Machine Tour volt még ennél is változatosabb, 40 különböző dallal. Ez volt talán az első turné, ahol nem lehetett egyértelműen eltalálni, hogy mit fognak játszani a következő koncerten, sőt, bizonyos esetekben még a sorrend sem volt követhető (az It’s No Good „liftezett“ a második európai turnészakasz elején). Ez a fajta kiszámíthatatlanság elsősorban erre és a Delta Machine Tour-ra volt jellemző a DM történelmében - sajnos az utolsó két turnén ebben visszaesés történt. További pozitívum a grandiózus, nagy kivetítőkkel megtámogatott színpadkép, az elegáns és mindig külön funkciót ellátó diszkógömbbel. A kivetítőket jóval aktívabban használták, a korábbi turnékhoz képest jóval több dalhoz készült kiegézítő videó. Ami még tetszetős volt ebben a turnéban, hogy ellátogattak Dél-Amerikába is: az ottani koncertek (főleg a Buenos Airesben felvett) máig a legkedvesebb hallgatnivalóim közé tartoznak a turnéról.
Ami negatívum, az elsősorban nem a zenekar hibája, de a a turné eléggé szerencsétlen csillagzat alatt született. Elsősorban Dave betegségére kell gondolnunk, ami mindjárt a turné elején alaposan átírta az egész menetelés menetrendjét. Szerencsére Dave felépült, de utána elég visszafogott volt a színpadon jó sokáig. És a turné első két állomását (a mai 15 éves luxemburgi és az ezt követő tel-avivi bulit) nem könnyű ma már végignézni: noha Dave vitézül levezényli a bulikat, nem könnyű nem arra gondolni, hogy már dolgozik benne a gyilkos kór, hogy már nincs jól: említette is később, hogy ekkortájt már milyen komoly egészségügyi problémákkal küzdött és nem tudta elképzelni, hogy végig tudja csinálni a turnét. Ekkortájt volt Dave „kesztyűben kézfogós“ korszaka, ami szerencsére ma már szintén a múlt kellemetlen emlékei közé tartozik. Szintén a turné elején halt meg Andy édesapja, ami a billentyűsnek okozott dilemmát, a tel-avivi fellépés előtt, de végül színpadra állt. Dave-nek aztán később, a turné során is voltak ma már furcsának tűnő sérülései, hangszálproblémái; azaz csomó olyasmi, ami az elmúlt bő 10 év turnéjain - szerencsére - elképzelhetetlennek tűnnek. Ezenkívül a turnén elhangzott dalok hangzása szerintem nem lett igazán karakteres, van egyfajta tompaság minden egyes dal megszólalásán, ami számomra egy szürke mázzal vonja be az amúgy kifejezetten színes dalcsokrot.
Ami a turnén játszott dalokat illeti, szintén több pozitívumos és negatívumot tudunk kiemelni. A DM igazi 80-as évekbeli klasszikusokat reaktivált erre a turnéra: a Fly On The Windscreen, a Strangelove és a Master And Servant mind-mind bombameglepetésnek számított; ez utóbbi kettő egyenesen a World Violation Tour óta nem hangzott el koncerten. Kifejezetten bátornak volt mondható az, hogy három új dallal kezdtek minden egyes koncertet (In Chains, Wrong, Hole To Feed), ennyire bátor csak az A Broken Frame, a Black Celebration és a Music For The Masses Touron volt a zenekar. A turné első szakaszán kisebb meglepetésre nem volt Martin-szám a ráadásban, ami pedig az 1993-as Devotional Tour legvége óta tradíció a DM koncerteken - a turné második felében aztán visszatértek ehhez a nemes hagyományhoz. Martin a korábbiaknál sokkal bátrabban variálta a dalokat: olyan klasszikus dalok tértek vissza a setlistbe az előadásában, mint az Insight, a One Caress, a Dressed In Black, a Sister Of Night, a Freelove vagy éppen a Clean.
Ami pedig negatívum volt, az az, hogy érezhető volt egyfajta kapkodás a dalok kiválasztásában. Az egyik legszomorúbb történet a két koncerten játszott (majd sietve a Policy Of Truth-ra lecserélt) In Sympathy, valamint az egyetlen koncerten felcsendülő (majd csere nélkül dobott) Fragile Tension esete. A kiváló Sister Of Night-verziót is meghallgattuk volna több koncerten (ezt a hiányosságot aztán a Memento Mori Tour pótolta), mint ahogy az élvezetesen előadott Clean is csak egyetlen koncerten volt. Szomorú volt hallani, hogy a Peace végén a közönségénekeltetés mennyire nem működött - nem volt nagy meglepetés, hogy a dalt a turné felénél ejtették a setlistből és azóta sem játsszák. A valóban meglepetés Master And Servant és a Strangelove sem sokáig maradt a setlistben, az amerikai turnészakaszon lassan, de biztosan kiszórták a setlistből a dalokat, és jött a „bombabiztosabban“ előadható Behind The Wheel. A Strangelove-nak egy igen merész, lábujjnyalogatós kivetítőt készítettek, de néhány koncert után ezt is sietve lecserélték egy jóval semmitmondóbb, verzióra, amiben csak simán elpirosodott a kivetítő, mielőtt nagyon pikánsra fordultak volna a két hölgy közti események. És összességében ezen a turnén is már alaposan jelen volt az a fajta biztonsági játék, ami főleg a Memento Mori Tour felől nézve tűnik nagyon ismerősnek: az „első régi dal“ a Walking In My Shoes, rögtön utána az It’s No Good; a Precious a setlist egyharmadánál hangzik el: az A Question Of Lust csak a turné első harmadában csendül fel, aztán lecserélik; van lassú akusztikus Waiting For The Night, és persze vannak az unásig játszott dalok (In Your Room, I Feel You, Enjoy The Silence, Never Let Me Down Again, Stripped, Personal Jesus).
Mindenesetre itt van bő másfél óra a ma 15 évvel ezelőtti turnényitóról! Őszintén szólva elég hangulattalan a fellépés, a zenekar alig szól a közönséghez. A Peace közönségénekeltetését meg se próbálják; viszont a Strangelove-nak még megvan a lábujjnyalógatós videója.
