A Speak & Spell az egyik legfontosabb Depeche Mode tribute banda. Rendszeresen játszanak szerte Európában, kielégítve az egyre növekvő közönség vágyát arra, hogy Depeche Mode klasszikusokat halljanak élőben (hiszen a Depeche Mode nagyrészt elzárkózik az 1990 előtti dolgoktól). Egy 2016-os koncertjük előtt utolértem Keith Trigwell-t a zenekarból, hogy beszélgessünk a Speak & Spell-ről, és természetesen a Black Celebration-ről is.

Almost Predictable Almost (APA): Mesélsz nekünk egy kicsit a Speak & Spell-ről? Ki mit csinál a zenekarban, mikor alakult, ilyesmik.

Keith Trigwell (KT): Az együttes 2007-2008-ban alakult Brightonban. Én 18 hónappal később csatlakoztam. Azóta hosszú utat tettünk meg és mindig arra összpontosítottunk, hogy igazi rajongók legyünk és annyira megközelítsük az eredeti hangzást, amennyire csak lehet - amit persze különféle meglepetésekkel fűszerezünk. Sosem kedveltük ezt az egész "ki is utánoz kit" dolgot, kivéve a frontemberünket, Paul (Woody) Wood-ot, aki egyértelműen Dave! Joe és Paul készítette az élő hangszerelést és a vokálokban segítette a csapatot, Joe pedig még gitározott is. 2009 óta vagyok a produkcióban, enyém a legtöbb élő technikai rész és az élő szintetizátor-részek. Sajnos Joe most továbblépett, és a megfelelő gyászidőszak után 2 új srácot vettünk fel. Tony Crale az új Martinunk (ha úgy tetszik), és Paul Boddy csatlakozott hozzánk a szintik mötött. Mindketten nagyon tehetséges, tapasztalt zenész és az elhivatottságuk frissítő erővel hatott ránk is.

APA: (2016) március 12.-én előadjátok a Black Celebration nagylemezt Longonban. Mesélj nekünk erről egy kicsit.

KT: A Black Celebration számomra a leginkább 'Depeche' album. Sötét, dinamikus, gazdagon texturált. Mintavételezés és programozás szempontjából a legjobb. Mindigis ezt szerettem volna csinálni, azóta, amióta láttam őket 18 évesen Brighton-ban. Mindent megteszünk, hogy a nézőket egy utazásra vigyük aznap este. Olyan emberekkel készültünk, akik ott voltak 1986-ban, és olyanoknak is szeretnénk ízelítőt nyújtani, akik akkor nem voltak ott.

APA: A Depeche soha nem játszotta a Sometimes-t élőben és csak kétszer játszotta teljes verzióban a Here Is The House-t. Várjátok már, hogy eljáthassátok őket?

KT: Igen, nagyon is. A Sometimes-t már négyszer is játszottuk egyébként. Most kicsit sürítjük legalább. A Here Is The House egy trükkös dal. Az új srácok egyike sokat segített nekünk, hogy jól összerakjuk élőben.

APA: Melyik a kedvenc dalod a Black Celebration-ről?

KT: Ahhhgg! Különböző részek különböző dalokból. Nem tudok választani, de ha mégis kell, legyen a New Dress. Egy kiáltvány a brit celebkultúráról, valamint a média figyelemeltereléséről és manipulációjáról, ami ma még inkább igaz, mint amikor Martin Gore megírta. A helyzet, hogy nincs egyetlen gyengébb szám sem ebben a korszakban, beleértve a B-oldalasokat is. Egyedüli bajom csak az, hogy a Black Celebration korszakból nem jelent meg koncert videókazetta.

APA: Szerinted mennyire fontos a Black Celebration album a Depeche Mode számára?

KT: A Depeche Mode számára nagyon fontos volt. Véleményem szerint ez volt az a pont, amikor továbbléptek a fémcsövegeket ütögető elektronikus együttesből, és egy olyan egyedi, felnőtt hangvételt találtak, ami aztán egy nagyon sikeres folyamat kezdete lett. Ez volt a híd nekik a két státusz között, itt lettek jelentős európai bandából stadiontöltő együttes. És a lemez texturája is... az első 2 perc hihetetlen. Aztán olyan dalok, mint az It Doesn't Matter Two, és ennek a számnak a lemezen való sorrendje - minden alkalommal lenyűgöz.

A cikk további (Black Celebration-höz nem kötődő) része és az eredetije itt található.