A mai olvasnivaló az egyik legnehezebb fordításom volt: az angolszász zenekritikusok nyelvezete mindigis az nagyon nehezen érthető volt számomra. Ráadásul rengeteg rosszindulat kísérte ezeket a cikkeket a Depeche Mode korai korszakában, és néha tényleg az volt az érzésem, hogy a kritikus a saját frusztrációit fröcsögi szét a világba, ahelyett, hogy meghallgatta volna a lemezt... másik oldlalról nézve meg persze ez is bizonyítja, hogy ENNYIRE szokatlan volt még 1986-ban is a Depeche Mode zenéje!. Nézzük tehát a 35 éve kiadott Black Celebration-ról szóló recenziókat, de nyugtatót készítsetek elő :D ). Az Almost Predictable Almost blogról fordítottam a mai adagot is.
"Amikor a Black Celebration megjelent, a Depeche-t még mindig gyanakodva méregették hazájukban. Az angyali szintipopcsapatból a a vasütögető, fenségesen gótikus együttessé történő átmenetüket nem vették komolyan az Egyesült Királyságban, és a zenei sajtó hajlamos volt szigorúan bánni velük. Az új album kritikái enyhén szólva vegyesek voltak, ami, ha most visszatekintünk rájuk, elég vicces. Ma a korabeli kritikákkal foglalkozunk, amelyhez a DM TV Archívum-nak tartozom köszönettek, akik megengedték, hogy kifosszam az oldalukat.
Kezdjük egy viszonylag pozitív jegyzettel - Record Mirror, 1986 március 15:
"Van itt néhány dolog, amit muszáj csodálnunk a Depeche Mode-dal kapcsolatban: 1) az önállóságuk 2) a saját maguk által kialakított divaton kívül senki mást nem követnek 3) nem hajlandóak másnak lenni, mint önmaguknak 4) a rendíthetetlen képességük arra, hogy ragyogó, friss dallamokkal jelentkezzenek. A Black Celebration egy kényelmes előrelépés a Deps (?!) számára, ugyanakkor nem tartalmaz hatalmas meglepetéseket. Betartja azokat a szabályokat, amelyeket maguk szabgtak meg a minőség, az ár-érték arány, a hangulatosság és a kísérletezés terén. Három baromi jó dallal indít (Black Celebration, Fly On The Windscreen, A Question Of Lust - ez utóbbi Martin kristálytiszta, szárnyaló vokáljával igazi különlegesség), de ezzel kicsit úgy jár, mint amikor valaki a kártyaparti elején felfedi az összes lapját. A pörgősebb dalok közül kiemelkedik az A Question Of Time, és a kislemezes Stripped, valamint a komor hangulatú Dressed In Black. A New Dress, noha pumpál és lüktet, meglehetősen gyötrelmes dalszöveggel bír, és ugyanez a baja a Sometimes-nak, a kicsit túl sok édes ballada egyikének. Noha a melódiák pompásak, Martin hangja néha szórakozottnak tűnik, mint egy esetlen fiú az iskolai kórusból. Mr. Gore a dalszövegeiben a másik iránt tanúsított gyengédséggel, kedvességgel, intimitással foglalkozik ezúttal, és teljesen feltárja az érzelmeit. Ez rendben is van, jól egyensúlyozza a Depeche Mode izgalmasabb, baljósabb oldalát. Sok szerelmes nyilacska fog felétek mutatni a lányok tanulófóüzetében srácok, szóval rendben vagytok. (Betty Page)
Nem rossz kezdés! Nézzük a Soundot, akik általában elég kegyetlenek:
"A Depeche Mode meggyőzően játssza a Depeche Mode-ot, a forma készen áll, és működik. Miközben fenyegető ritmusok és szeszélyes, ragadós dallamok szólnak, a fiúk eldobható hittel énekelnek a szexről. Amikor a naivítás elárasztott a lelküket, a fiatalságot okolták - most már nincsenek ilyen kifogásaik, viszont a való világ még mindig valahol messze hömpölyög. A Black Celebration a szeretet hírnöke, ahogy a pop felforgatóinak (sic!) szemén keresztül kegyetlennek, szeszélyesnek és émelyítőnek tűnik. Lehet, hogy az élet egy ribanc, amikor arról álmodozol, hogy király légy, de csak udvari bolondnak választanak. A Fly On The Windsceren nem könnyen hallgatható ebéd közben: "A halál mindenütt ott van - Legyek vannak a szélvédőn - Kezdésként - Emlékeztve minket, hogy szétszakadhatunk". Köszi, srácok, de már ettem - mellesleg már túl sok szart is... Gyűlölöm a happy endeket. Amikor elkezdenek énekelni Diana hercegnő ruhájáról a New Dress-ben, tudod, hogy biztos kezekben vagy, és az elsötétített sarkok közül semmi sem leselkedik rád. De a Depeche továbbra is egyeduralkodó a programozott pépzenék között, és a zenéjük még továbbra is elkeserítően egyszerű. Amikor a mélységet akarnak mutatni, bátran ugranak, de olyan ostobán, hogy a mélyvíz csak a bokájukat és a lábujjukat nedvesíti be. "Néha / De csak néha / Megkérdőjelezek mindent / És én vagyok az első, aki elismeri / Hogy ha ilyen hangulatban kapsz el / Fárasztó tudok lenni / Még kínos is." Miután megemésztettem ezt a dicsőségesen ingerlő önértékelést, euforikus kiáltást hallattam, mielőtt feltéptem volna az ingujjamat és megetettem volna a madarakkal." (Kevin Murphy)
Köszönjük, Kevin Murphy. Ez hihetetlenül metsző volt. Gondolom még fizetést is kapott azért a kritikáért, ami többet mont el a munkáltatóiról, mint róla. De nézzük inkább, hogy mit írt a lemezről az NME! Hát, nem hazudtolták meg magukat... az a cikk címe, hogy "mellbimbó-merevítők".
"Valahol Basildon és Berlin között van egy hely, amelyet a Depeche Mode otthonának hív. Kényelmetlen hely ez, noha csillog és villog a dekorációja és a tervező által megálmodott funkcionalizmusa, de ennek a matt-fekete (naná) álomháznak a geometrikai szimmetriája ezernyi bűnt rejt. Noha a Depeche Mode - és főként főszereplőjük/dalszerzőjűk Martin Gore - nagyon vágynak arra a bizonyos összeurópai hangulatra, ezt a négy külvárosi fiút mégis örökre beborítja a sajátosan angol illendőségtudat és az udvariasságtól csöpögő pop-protokoll. Ez a jól fésült zene egy pillanatra úgy tűnt, hogy letér a vágányáról 1983-ban, amikor a meglehetősen felpezsdítő Construction Time Again kijött, és amikor az Everything Counts és a More Than A Party élénkítő ígérete már-már megközelítette a pimasz felforgatás birodalmát. Mindamellett Gore - politikai tudatossága mellett - egészségtelen vonzalmat táplál a német ipari kultúra sturm und drang-ja iránt, a vírusos Neubauten és a mi saját Test Dept-ünk iránt. A Depeche Mode elkötelezettsége ebben az irányban már a tavalyi, soványka Some Great Reward-on is tapasztalható volt, és Gore most német lovagrendi szigorral építi ki zarnokságát, amelyhez a három cinkosa örömmel asszisztál. Viszont ha a Depeche Mode zenéjét vírusnak tekintjük, akkor a vírus hatása közelebb áll az alvászavarokhoz, mint bármilyen más idegtépő rendellenességhez. Még rosszabb, hogy az olyan dalok pszichológiai semmitmondása, mint a Masters And Servants (sic!) vészjóslóan közel állt a Tears For Fears "Kiálts! Kiálts! Engedj ki mindent!" szövegmagyarázatához. A Black Celebration-ön az ellentmondások folytatódnak és megoldatlanok maradnak. Martin Gore jelenléte végigkísérti az albumot, nem utolsósorban a szex-halál-kéj témakörök dühösségét tekintve, ugyanakkor a zene - noha gyakran utal a közelgő rendellenességekre - mégiscsak a jól nevelt elektro-pop formavilága. A címadó dallal kezdődő Black Celebration album - amelynek semmi köze a nemrégiben alapított Martin Luther King Naphoz, annál több a földhözragadt élettel szembeni sztoikus bölcsességhez - sötét, de ugyanakkor enyhén nevetséges. A tökéleltesen kimatekozott dallamok felett Dave győzedelmes hangja kürtöli világgá Gore serdülőkori kétségbeesését. A Fly On The Windscreen egy halhatatlan sorral kezdődik ("halál mindenütt") és egy többrétegű zenei hátterű dal, elidegenítő hangokkal és hangmintadarabokkal, és egyébként teljesen jó. Aztán az A Question Of Lust-ban ismét a túlérett önelemzés kiált komoly analízisért, míg a Sometimes-ban közeledünk a pszichológus kanapéjához, ahol Gore, Gahanon keresztül (?!) a következő vallomást teszi, mindenféle irónia nélkül: "És én vagyok az első, aki elismeri/Ha ilyen hangulatban találsz/Fárasztó tudok lenni/Sőt, kínos is". Soha. A zenében van néhány relatív csúcspont a lemezen, és a Depeche Mode a saját paraméterein belül jól rezonáló, ha nem is teljesen tipikus techno-pop réteget hoz létre, ahol a különböző ütős és dallamos komponensek gazdagon texturált, mély összhatást kölcsönöznek. Az A Question Of Time az emelkedő és zuhanó struktúrájával tökéletesen kiegészíti a kivételesen rideg és agresszív Gore-dalszöveget, a New Dress pedig szakít az egész lemezen végigvonuló önelemzés témakörével, és arról értekezik, hogy a média nem a "valódi" hírekkel foglalkozik. Való igaz, hogy amikor a dalok nem a zeneszerző lelkiállapotával foglalkoznak - mint például magányos World Full Of Nothing - a Depeche Mode sokkal többnek hangzik, mint egy csúcstechnológiájú, ámde szegényes melodráma. A lemez nagy részén azonban továbbra is biztosan hozzák a saját maguk által újraszabott, fekete-matt ágyneműjét: sötét, sötét, de mégis enyhén nevetséges." (Sean O'Hagan)
Először is, a Some Great Reward 1984-ben jelent meg. Másodszor, helyesen: Master And Servant. Harmadszor: a Sometimes-t Martin énekli. Negyedszer: ez az egész egy faszság. Nézzük meg tehát, hogy mit írt a Black Celebration-ről az NME fő riválisa, és - bármilyen hihetetlen is - általában gonoszabb Melody Maker?
"Ugyanaz a régi nóta. A Depeche Mode szupercuki féregként előbújik a jól jövedelmező falrepedéseiből, ami még akkor is biztató, ha ha már egy karriert építettek erre az édesbússágra. Tuti, hogy nem fogják csoha lecserélni az édes kismackó imidzsüket valami terroristaszerű kinézetre, de ez az erőfeszítés lett az egyetlen hajtóanyag Martin Gore fixációihoz. Lehangoló, hogy a személyes és művészi méltóságért folytatott küzdelmük során a Depeche csak az egyik kliséjét cserélgeti a másikkal - fekete a fehérrel, világos a keserűvel, dallamost a hamissal. A Black Celebration a Depeche Mode-ot még aggodalmasabb állapotban találja, mint a depressziós Some Great Reward, noha a sokkolás csak egyfajta kétségbeesett gesztusnak tűnik, hogy perverznek látszódjanak, és így meneküljenek a tinisztárság felszínessége elől. A Dressed In Black például egy Master And Servant-újragondolás, egy serdülő maszturbációs fantázia. Hasonlóképpen, a Fly On The Windscreen megpróbálja felidézni a kiadótárs Nick Cave Wings Off Flies-ének a klausztrofób vergődésétt a tehetetlenség mocsarában. Ezek a dalok újra és újra elmondják nekünk, hogy immáron érzéketlenek a szerelemre, és az egyetlen menekülésük a spirituális rossz közérzetből a pillanatig tartó tapintható szenvedély és a kirobbanó vágy. Még szomorúbb a New Dress, amely a sajtó képmutatásának erőteljes támadása, ahol az újságcikkek címei ("Éhinség borzalma, milliók halnak meg") áll szemben a refrénnel ("Diana hercegnő új ruhát visel) - ez semmivel sem jobb, mint egy középiskolás verse. Ahogy mindigis, most sem könnyű eldönteni, hogy Martin Gore esetleg szövegei csak a baljósság dimenziójának a növelését hívatott elősegíteni, vagy tényleg őszintén foglalkozik a témával. Az A Question Of Time csak egy érdekes történet arról, hogy a kiskorú szexuális kizsákmányoltak az őket etető kézbe harapnak, vagy a Depeche tagjai tényleg rettegnek e rotható nemzet elkerülhetetlen erkölcsi hanyatlása miatt? Aztán persze Gore naivan logikus dalszövegíró-egyenlete, ami a Depeche aktuális zenei stílusához van simítva, néha véletlenszerűek kiad valami sikeres egészet, valami olyasmit, ami magába foglalja az optimizmust. A címadó dal egy lüktető, fémes hangzású dal a napi mókuskerék utáni megtisztulásról, a Stripped pedig habár modoros, kellemesen minimál, és csodálatos remény pislákol az amúgy ijesztő New Dress-ben: "Nem változtathatod meg a világot / De megváltoztathatod a tényeket / És mikor megváltoztatot a tényeket / Megváltoztatsz álláspontokat / És ha megváltoztatsz álláspontokat / Talán megváltoztatsz egy szavazatot / És mikor megváltoztatsz egy szavazatot / Talán megváltoztatod a világot". Aztán amikor a Depeche öntudatlanul nem önmaga lesz, amikor lelazulnak és nem akarnak erőlködve a hírnevükhöz méltóan írni, akkor lesznek hirtelen magasztosak. Az A Quesion Of Lust egy csodálatos, Marc Almond-szerű dallama olyan egyszerű elektronikus alapot tartalmaz, ami méltó lehet a The Human League-hez. Leginkább azonban a Black Celebration című dal az, amikor a Depeche kidobja bevált formuláit, az igazi sokk, ami betekintést enged Martin Gore zavart pszichéjébe, egy olyan emberébe, aki küzd, hogy növelje a közönségét, és minden lehetősége ellenére csak a nyavalyát és piszkot talál táplélékul. Visszataszító lehet - Gore készséges áldozata lenne a tüneteknek, amiket állítólag megvet. Buta fiúk."
Bah... Oké, jobb, mint az NME, de azért... A Dressed In Black "kamasz maszturbációs fantázia"? Na takarodj...
A No.1 szűkszavú volt az 1986, március 22.-én megjelent recenziójukban, de szerencsére tetszett nekik az album.
"A Depeche Mode egyike azoknak a zenekaroknak, akiket nem kellene zsigerből elutasítani. A tavalyi (?) Some Great Reward után az új lemezen Martin Gore ugyanazon az úton halad. Kitartóan olyan kérdéseket tesz fel, amelyekre valójában nincs válasz. Zeneileg olyan furcsa módon sokszínű, hogy sok Depeche-rajongó újra és újra bele kell, hogy merüljön. A kislemezes Stripped-en kívül a legjobb számok a Here Is The House és a World Full Of Nothing (4 csillag az 5-ből)."
Látod, NME? Így kell ezt csinálni. A No.1 ráadásul arra is ráérzett, hogy a Depeche rajongói újra és újra el fognak merülni a lemezben.
A L.A. Times 1986 április 27.-ei áttekintése már előrevetíti, hogy a mi lesz hamarosan a Depeche Mode sorsa az USA-ban; ugyanis egyértelműen szeretik a lemezt. Az "utolsó dal" külön figyelmet érdemel, hiszen ez az amerikai kiadáson a But Not Tonight volt - olyan okokból, amelyekről már siránkoztam korábban.
"David Gahan egyszer rekedt, egyszer levegős hangja minden esetben érzelmes, és a meleg hangok és a baljós csattogások keveréke ezeket az elegáns, modern és rejtélyes dalokat az ipari kor kísérleti szerelmének tökéletes filmzenéjévé teszi. A dalszövegíró Martin Gore ügyes csomagot hozott létre, amely hangulatos, átgondolt szövegeket és táncolható, énekelhető dallamokat tartalmaz. A növekvő feszültség néha fel is szabadul, amikor Gore félreteszi a sivár cinizmusát, hogy átengedje magán a kiszolgáltatottságot és a reményt. Így lesz a Fly On The Windscreen vagy a Here Is The House teljes kétségbeesése végül az otthon melegébe burkolva. De a legjobb az utolsó dal, a But Not Tonight, egy pattogós, felfrissítő, izgalmas dal az új kezdetről és arról, hogy milyen egyedül, de nem magányosan lenni. Ritkán volt az önvizsgálat ennyire hangulatos."
Nem hiszem, hogy lenne bárki, aki szerint a But Not Tonight még akár a But Not Tonight kislemezen is a legjobb dal lenne, de ahogy ez a kritika is mutatja, a Sire tényleg ismerte az amerikai lemezpiacot. Vagy legalábbis jól ismerte Lori Pike-t, a kritika íróját.
A Washington Post 1986 június 12.-én írt a lemezről:
"Microchip zene bánatos moderneknek: a Black Celebration újabb lemez a szörnyű és komor elektro-gyászhuszároktó,; láthatóan a célpiacot a serdülőkor elején tartó egzisztencialistákra belőve. Az olyan dalok, mint a Black Celebration, vagy a Fly On The Windshield (sic!) (mintaszöveg: "Halál mindenfelé / Legyek vannak a szélvédőn kezdésként / Emlékeztetve minket arra, hogy szétszakadhatunk / Ma este...) minden bizonnyal megerősítik az öngyilkossági hajlamot, de egészében véve az album annyira szüntelenül morózus, hogy az már szinte komikussá válik. Öt album alatt a Depeche Mode finomította jellegzetes hangzását, amelyet csattogó táncütem és a konkrét zene indusztriális hangjai (fémes zajok, furcsa, mintavételi hangok (légzés, ajtók csapkodása, WC-k öblítése)) jellemez. A Black Celebration produkciós trükkjei sokakat lenyűgözhetnek, de a banda egyszerűen csak több figyelmet fordított az alapképletre. Martin Gore énekes-dalszerző közömbös, iskolázatlan énekhangja úgy hangzik, mintha egy porszívon küldené keresztül, ráadásul minden egyes dalhoz külön mellékletet csatolna. A dalszövegírás hasonlóan formális, mintha minden egyes dal elemi elektronikus riffek összeválogatásán alapulna, bár a Depeche Mode egyre ambíciózusabb - Az It Doesn't Matter (sic!) szintetikus kórusénekét teljesen nyilvánvalóan egy Philip Glass kórusműből vették kölcsön."
Oké, tehát akkor tisztázzuk: WINDSCREEN, nem Windshield. Csak azért, mert a szót máshogy mondják Amerikában, az nem azt jelenti, hogy meg lehetne változtatni a cikkedben, mivel NEM EZ AZ ÁTKOZOTT DAL CÍME! Úgy értem, nem beszélsz soha a Pavement nevű bandáról úgy, hogy "Sidewalk", ugye? Plusz a kritika nyilvánvalóan egy öreg seggfej epehányása. Te jó ég.
A Rolling Stone kicsit jobban odafigyelt. A kritika 1986 július 17.-én jelent meg, Mark Coleman tollából.
"Noha általában rutinosan elutasítjuk az olyan szintipop-robot bandákat, mint a Depeche Mode, ők azonban a gépeikkel a lehető legemberibb hangok előállítására törekednek. A Black Celebration minden bizonnyal a brit kvartett eddigi legdallamosabb lemeze: a csörömpölős diszkó-konkrét zene fúziójú korábbi lemezek, mint a Construction Time Again, márkanévvé tette őket a merengő, romantikus zenék között, és ezt folytatta a tavalyi (?!) Some Great Reward is. "Évek óta nem éreztem magam ennyire élőnek" árad ki az énekes, Dave Gahan a But Not Tonight-ban, az album kísérteties zárószámában, noha a dalszerző-szövegíró, Martin Gore számára még ez az ünnepség is elég sivár. Gore szellemességgel és intelligenciával boncolgatja komor rögeszméit. Zenekari társai és a banda technikusai értik, hogy a gépeknek nem úgy kell szólniuk, mint a feljavított elekromos orgonáknak. Tinihorroros címe ellenére a Fly On The Windscreen-Final egyfajta meditáció a halálozásról, ami akárkinek beugorhat egy autó volánja mögött. A szintetizátor vésztjóslóan zümmög végig a Fly versszakain, felerősítve a nyugtalanságot, majd hálásan harsogna, amikor az első versszak elér az élet egyetlen vigaszához: "Gyere ide, csókolj meg, MOST". Ezeknek a dalocskáknak a többsége leplezetlen szerelmes alkotás, bár néhány brutálisan őszinte - mókás, ahogy csiklandós gépies, mechanikus ütemekre olyan népszerű témákat taglalnak, mint az érzelmi függetlenség (A Question Of Lust), vagy a serdülő szex (A Question Of Time, World Full Of Nothing). Az ilyesfajta dalokkal és néhány komolyabb imidzs-ráncfelvarrással a banda megnyerte a tinédzserek hűségét. Ám a szőkített haj és a fekete bőr póz alatt zenei érettség és szélesebb (értsd: felnőtt) kzönség számára is érdekes fanyar érzékenység rejtőzik."
A But Not Tonight, mint "kísérteties" dal? Ez új.
Végezetül adjuk meg az utolsó szó jogát az Egyesült Királyságból a Smash Hits-nek. Ők mindigis szerették a Depeche-t és nem volt ez másképpen a Black Celebration esetében sem.
"A ragyogó kislemezek látszólagosan végtelen folyama ellenére a Depeche Mode mindig úgy tűnt, hogy kissé nyűgös, ha egy új albumot kell megtölteni. Ezúttal nem így történt. A Black Celebration albumon nemcsak a Dave Gahan által énekelt nagyon sötét, titokzatos és ritmusos számok, illetve a Martin Gore által előadott meglehetősen baljós balladák eddigieknél furcsább hangvétele tűnik fel, hanem az is, hogy most először nem használnak másodrangú töltelékszámokat - ez eddigi legjobb lemezük (leszámítva a briliáns Singles [81-85] LP-t). (10-ből 8).
Hát, ennyi. Így reagált a brit és az amerikai zenei szaksajtó, amikor megjelent a Black Celebration. Végső soron szórakoztató volt olvasni, bár a Melody Maker és az NME kritikái még mindig fel tudtak bosszantani - pedig már tényleg túl öreg vagyok ahhoz, hogy így reagáljak.
