David McElroy így írt az Almost Predictable Almost blogon a ma 40 éves Everything Counts kislemezről. A hevenyészett fordítást én készítettem.
---
július 11-én megváltozott a Depeche Mode. A Leave In Silence és a Get The Balance Right új, erőteljesebb hangzása már sejtetni engedte, hogy merre tart a zenekar, de ezzel a kiadvánnyal vált a Depeche Mode azzá a zenekarrá, amelyet ma ismerünk és szeretünk.
Ez volt az új Depeche Mode. Egy olyan Depeche Mode, amely Gareth Jones-szal bővítette csapatát, egy olyan Depeche Mode, amely felnőtt, és egy olyan Depeche Mode, amely felfedezte Berlint, a fémcsapkodást és a sampling örömeit.
Ez az Everything Counts.
Az Everything Counts volt az első gyümölcse annak a munkának, amit a zenekar John Foxx The Garden stúdiójában végzett Daniel Millerrel és Tonmeister Gareth Jones-szal. 1983. júniusi hírlevelében a Depeche Mode Információs Szolgálat bejelentette a kislemez megjelenését. Ekkor még nem volt neve a dalnak. Kíváncsi vagyok, hogy a zenekar a "The grabbing hands/Grab all they can/........../In large amounts" refrénnel vette-e fel, mielőtt megbotlott volna a hiányzó, döntő fontosságú szavakban. Az Everything Mounts egyszerűen nem lett volna ugyanaz, nem igaz?
A BONG3 katalógusszám visszahozta a Depeche Mode-ot a Top 10-be, méghozzá jogosan. Erről a dalról tényleg nagyon nehéz újat mondani. Egyszerűen ez egy klasszikus Depeche Mode dal, ahol Martin veleszületett pop zsenialitása tökéletesen keveredik a hangzásbeli kísérletezés iránti vágyával. Ha ehhez hozzáadjuk a kiváló produceri csapatot és Alan stúdiótudását, akkor egy olyan Depeche Mode-dalt kapunk, amely könnyedén kiállta az idők próbáját. Akárcsak a Construction Time Again című album többi dalánál, nagyon kevés, (ha egyáltalán volt) más zenekar a pop mainstreamben, amelyik ennyire kísérletező volt abban az időben. Bár senki sem mondaná, hogy a Depeche Mode teljesen Einstürzende Neubauten lett, mégis merész, kísérletező lépést tettek, és ezért komoly elismerést érdemelnek. Ezt a kísérletezést egy Top 10-es popslágerré változtatni lenyűgöző teljesítmény volt.
A dal általánosságban pozitív kritikákat kapott. Deborah Steels a Smash Hits-ben azt mondta, hogy a kislemez "egy aranyrög", és hozzátette: "Míg a legtöbb szintetizátoros banda kezd unalmasan hangzani, a DM-nek sikerül megőriznie azt a frissességet és finomságot, ami olyan folyamatosan vonzóvá teszi őket". Mark Coopernek a No.1 Magazine-ban szintén tetszett a dal, "lenyűgözőnek" és a zenekar "legerősebb dallamának hosszú idő óta" nevezte. Gary Bushell viszont, akinek a véleményét mindig azonnal figyelmen kívül kell hagyni, a Soundsban azt mondta, hogy "az, hogy a Depeche Mode tagjai valóban halottak vagy élnek-e, olyan kérdés, amely évek óta zavarba hozza az orvosi szakmát". Milyen izgalmasan ellentmondásos.
Az Everything Counts a 41. helyen kezdte pályafutását, majd a 26., majd a 16. helyre ugrott. A zenekar új hangzása mellett a közönség megismerhette Dave szőke haját, Alan xilofonját, Fletch kendőjét és újra megismerhette Martin mellbimbóit. Ezek a dolgok segítettek fellendíteni a dalt, a 10. helyig vitték, majd a See You egyenértékű 6. helyig. Onnan a 7., 14., 22., 28., 46. és végül a 71. helyig jutott, mielőtt a kapaszkodó kezek elvesztették a fonalat, és örökre kiesett a slágerlistákról.
Furcsa módon a dalt soha nem játszották élőben…várj....csekkolom a jegyzeteket...ah. A dalt valójában 750 alkalommal játszotta élőben a Depeche Mode, kezdve 1983. szeptember 7-én a The Regalban, az angliai Hitchinben, és legutóbb 2018. július 25-én, azon a tűzforró éjszakán, a Waldbühne-ban látott napvilágot a Global Spirit Tour dicsőséges előadásában (azóta már a 2023-as turnén is hallhattuk a dalt – a ford.). Mostanra már mindannyian ismeritek a különböző élő változatait, a borzongást kiváltó Rose Bowl-tól az erőteljes Devotional-on át a furcsa módon nem kielégítő World Violation verzióig. Mindig csúcspont, amikor csak játsszák, és 2017 júniusában a londoni Olimpiai Stadionban esőben látni az egyik legnagyobb zenei élmény volt életemben. Isten áldja ezt a számot.
A B-oldal egy érdekes zajtömeg, a Work Hard. A zenekar egyértelműen túlcsordult a Construction Time Again lelkesedéstől, és London minden egyes fémdarabját megmintázta. Alan és Martin ezt arra használta fel, hogy ismét közösen írjanak egy B-oldalt, amely nagyon is túljátssza az építkezés képeit. Érdemes megjegyezni azt is, hogy a "Nothing comes easy/it never will/Nothing comes easy/But a broken will" című versszak egyszerűen borzalmas. B-oldalnak elég tisztességes szám, és élőben sosem játszották.
Soha nem is fogják.
A klipről. A zenekar azt nyilatkozta, hogy ez volt az első videó, amivel valaha is elégedettek voltak, és a korábbi videók borzalmait szem előtt tartva, ez a Clive Richardson rendezte videó biztosan olyasvalami, amit meg lehet nézni anélkül, hogy túlságosan kínosan éreznénk magunkat közben. Ez a korai Depeche-videókkal összefüggésben nagyon is nagy győzelem.
Különböző berlini felvételekkel kezdünk, mielőtt Fletch és Alan megjelenik, schalmei és xilofon a kezükben egy "nézzétek, ezek tényleg VALÓDI hangszerek" mozdulattal, ami senkit sem téveszt meg, mielőtt Dave megérkezik a berlini utcai felvételek fölé helyezve, és egy elég szörnyű táncot jár. Ez egészen a refrénig tart, mielőtt a Basildon Boyzone, Martin, Alan és Andy, felbukkan a magassági sorrendben, és együtt énekelnek Dave-vel, aki ismét eszeveszetten táncol, miközben a Hofbrauhaus berlini fiókja mellett groove-ol.
További berlini felvételeket kapunk Dave egyre szeszélyesebb mozdulataival kísérve, mielőtt valami furcsa dolog történik a második refrénre. Hirtelen a Basildon Boyzone áll velünk szemben, ismét a magassági sorrendben, de ezúttal olyasmit csinálnak, amit csak táncos rutinnak lehet nevezni. Valahogy sikerül fel-le mozogniuk, miközben teljesen mozdulatlanok maradnak, kivéve Martint, aki ritmikusan, de nyilvánvalóan teljesen természetellenes módon mozgatja a karjait. Ez nem semmi. Fletch és Alan úgy vannak öltözve, mint két szabadnapos könyvelő, míg Martin természetesen fekete mellényt és fekete nadrágot visel, és kétségbeesetten akarja elhagyni a klipforgatást, hogy belevesse magát a berlini éjszakai életbe.
Aztán kapunk létrákat, egy élénkebb Basildon Boyzone táncos "rutint", egy kicsit több forró xilofon és schalmei akciót, Martint és a melodikáját és néhány szokatlanul nem Depeche Mode-os táncot. Most már tényleg minden egy kicsit véletlenszerű. Az egész zenekar először jelenik meg együtt, először a tengerparton, aztán a híres berlini The Hand szobor alatt, majd a Wannsee-nél újra a strandon szórakozó emberek felvételei között.
Ekkorra, ahogy az várható volt, Martin már levette a felsőjét.
Ezután véget ér, és végre boldogságban hagy minket azzal, hogy valóban egy nézhető videó készült. Köszönjük Clive.
A cikk további része formátumokkal és további érdekességekkel itt található.
