2013 március 24 (vasárnap), MuseumsQuartier, Bécs. Néhány száz rajongó és megannyi meghívott VIP jelenlétében itt mutatta be a zenekar új albumát Európának. Az eseményről természetesen a B-oldal Depeche Mode felelőse sem maradhatott távol.

Veterán depesmódos barátaimmal, 3 óra depesmódról beszélgetés (=utazás) és jó 20 percnyi parkolóhely-keresgélési szpartakiádot követően, 15 óra magasságában érkeztünk meg. Ahogyan várható volt, a -3 fok ellenére is jó 2 tucatnyi (!) fanatikus állt a kapuban a 19:30-as beengedésre várva. Az angol nyelven artikulált „Mikor fagyott a kezetek a beengedő villára?” kérdésünkre a sokkoló „Reggel hatkor!” válasz érkezett… Ehh, na jó, ül!

Jó két órát tébláboltunk a kis parkban, hol egy kávézóban melegedve, hol a hátsó bejáratnál, belehallgatva a zenekari hangpróbába. „Majd ha kicsit lejjebb megy a nap és nem lesz ilyen meleg, akkor majd mi is beállunk a sorba!”, mondogattuk egymásnak. Aztán csak rá kellett szánjuk magunkat… Nem baj, megint újabb két órát lehet beszélgetni a zenekarról, csak mostmár a külföldiekkel is.

19:30, nyitás, fokozódnak az izgalmak, szokásos tülekedés, az egyik haver még jegy nélkül is besodródik, mindannyian csillagosötös Cooper tesztet futunk: meg is van az első sor közepe, Dave mikrofonja alatt! A következő percben pár tucatnyi lassabban futó még be-becsapódik az ember hátába, mielőtt a következő másfél óra várakozás elkezdődne. De legalább nem a -3 fokban történik!

Warm-up gyanánt Martin Gore aktuális minimal-techno DJ-setje borzolja a kedélyeket, majd olyan dolog történik, amire eddig még nem volt példa! Az előzenekar egy rajongó, aki az utóbbi hónapokban a youtube-on lett ismert, hárfán (!) előadott DM dalaival. Olyan réges-régen elfeledett dalokat vesz elő, mint az Ice Machine, a közönséget pillanatok alatt megveszi kilóra: ének nélküli, akusztikus tisztelgései „alá” a közönség zengi a sorokat. Felelemő érzés, Michal Matejcík, EGY KÖZÜLÜNK!

Valami ilyesmi, még a ruhája is pont ez volt!

Még egy kis DJ Martin (CD-ről, persze) és végre kezdődik a koncert! Intro nincs, a srácok csak besétálnak a színpadra. Dave Gahan nagyon csinos új öltönyt csináltatott, Andy a szokásos, Gordeno mintha fogyott volna, Eignernek megnőtt a haja, Martin pedig minden bizonnyal horgászni indult eredetileg…

Pár másodperc, és belecsapnak az Angel lecsóba. A közönség már betéve tudja a hónapokkal ezelőtt kiszivárgott „új” dalt, amely élőben remekül működik! Dave ledobja zakóját, a nőnemű rajongók sikítozni kezdenek, vagyis kezdődik a Should Be Higher. Kis kedvencem a Delta Machine-ról, féltem tőle élőben, nehéz az ének rész, de Dave jól hozza. (minden bizonnyal nem fogja sokáig bírni, ha majd minden második este elő kell adnia…) A harmadik dal már egy klasszikus, a Walking In My Shoes. Sajnos már megint a szokásos, vagy talán még annál is rosszabb változatban: a számtalan sávból felépített elektronikus szimfónia, élőben sajnos már évek óta csak rock-klisékre silányított semmilyenség. A legújabb verzió talán még az eggyel korábbinál is rosszabb. De a közönség ennek legalább mindig tudja a dalszövegét! Sajnos azonban az is itt válik egyértelművé, hogy hiába a sok készülődés, a hangosítás már megint csapnivaló. Vagy csak mi állunk rossz helyen. Vagy csak a bécsi születésű ütősnek akarnak kedvezni a helyiek: a koncert leginkább hallható része pont az, aminek amúgy semmi köze a DM zeneiségéhez: Christian Eigner élő dobja.

A szomorú felismerést egy igazi meglepivel ellentételezik a srácok: Barrel Of a Gun, nagy kedvencem az ULTRA albumról! Hosszú ideje mellőzték a koncertrepertoárból, most végre itt van, vagy talán nem is. Az új verzió itt is méltatlan, és megmutatkozik benne az újkori DM koncertek minden silánysága: lelassították, egy hanggal lejjebb szállították a dalt (Dave-et kímélni kell), rock klisék, közhelyesség, semmilyenség. Minden potenciált ki is nyírtak belőle. A valaha legnagyobb electro-pionyírok, élőben ma már egyszerű rock banda csupán. Érthetetlen!

Természetesen az új „sláger” sem maradhatott ki: Heaven. Hát, nem az ilyen dalok miatt öltöztünk feketébe 86-ban, maradjunk ennyiben.

Only When I Lose Myself. Újabb csemege! Pláne így, Martin előadásában. Ezt a dalt meg kicsit túltolták most, lassú, sejtelmes elektronikáját erőszakos élő dobokkal püfölik szét. Próbálok örülni, de fájdalmas ez így.
A nem rádióbarát dalok után, a zenekar megkegyelmez a VIP lelátónak is: Personal Jesus. Ez pont olyan mint szokott lenni, talán kicsit most rövidebb. A hangulat a tetőfokára hág, élet-halál harc az első sorokban, tombol a közönség. Hát, így sajnos tényleg soha nem fogja átadni a helyét valami sokkal izgalmasabb, kevésbé nyilvánvaló DM tételnek. Én viszont legalább túl vagyok az évi egy, kötelező Personal Jesus hallgatásomon.

Soft Touch/Raw Nerve, ez is egy új dal, és végre valami, ami élőben is hibátlan! A közönség tombol, a dalszöveg még nem megy mindenkinek, de ez egy potenciális koncertkedvenc, már most!

Soothe My Soul, a hangulat talán most lett az igazi, még mi is megenyhülünk, Duracell nyusziként pattogunk az első sorban és virtuálisan öleljük keblünkre öreg kedvenceinket. Az új daloknak kifejezetten jól áll az élő előadás! A Soothe My Soul egy igazi sláger, bulizene, a hírek szerint ez lesz a következő kislemez is. Már értem is, hogy miért.

A zárószám természetesen nem lehet más, mint a közkedvelt Enjoy The Silence. A köröttem álló hölgyek elájulnak Dave erotikus lejtéseitől, a VIP újra elégedetten csettint, mi is megvagyunk, bár már simán el tudnánk képzelni valami egészen más dalt is helyette.

Koncert után begyűjtöttük a promo ajándékainkat és újabb, eredményekben sikeres 3 órás DM kongresszust ültünk a budaörsi Shell kútig. Összességében felemelő érzés volt ott lenni ezen a különleges rendezvényen, még ha különösebben meghitt, intim, exkluziv elemeket voltaképpen nem is tartalmazott. (még csak ráadásszámot sem adtak) Számtalan hibája ellenére egy DM buli még mindig magával tudja ragadni a legkérgesebb szívű DM rajongókat is, Gahan továbbra is a világ legjobb frontembere és leírhatatlan érzés, amikor szinte fejbever a Walking alatt a fejünk fölé lógatott mikrofonnal. Az új dalok meglepően jól működnek élőben, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy feltétlenül be kell járjam velük ismét fél Európát.