Delta Machine Album Launch Event

Azt gondolom nem én vagyok a legalkalmasabb személy aki beszámol róla, de ha már ott voltam, akkor leírom milyen volt. Mindjárt kifejtem, hogy miért nem biztos hogy jó, hogy az én véleményem kerül ide. De ez csak egy a sok közül.

Öten vágtunk neki a tegnapi napnak, bevenni Bécset. Négyen jeggyel. Andris (Hokker) viszont megkockáztatta a szinte lehetetlent, azt, hogy ott szerez jegyet. Hiába mondtuk neki, hogy szerintünk ez most kivételesen másképp lesz, eljött. Hát együtt vágtunk neki. Ismét. Mint mindig.

Mikor megérkeztünk érvényesült a szokásos papírforma. Ausztriában mindig eggyel rosszabb idő van. Nem mintha itthon jó lenne, de ott még ennél is hidegebb volt/van. Három körül értünk oda. Első útunk a múzeumhoz vezetett. Sejtettem, hogy lesz egy-két őrült, aki már ilyenkor is beáll, de arra nem számítottam, hogy ennyien, ilyen időben. Gondolom nem árulok el nagy meglepetést ha elmondom, egy sem osztrák volt. Jobbára kelet-európaiak és németek. Szokás szerint. Kifejezetten nem örültem, mert ilyenkor kénytelen vagyok én/mi is beállni. (Na persze csak akkor ha elöl szeretne lenni valaki.) Mivel gondoltuk, hogy ez a létszám viszont már nem nő egy jó ideig, hát nézzünk körül. Az épület mögé sétáltunk, ahova meglepetésemre senki nem is jött. Pedig itt érdekesebb volt. Végignézhettük ahogy pakolják be a zenekar cuccait, láthattuk a ládáikat amiken a nevük van. Maradtunk. Egyszercsak felcsendült egy Depeche Mode dal. Majd még egy. És még egy. Elkaptuk a sound checket. Érdekesnek érdekes, de itt viszont ki is derült számunkra, hogy mi lesz este. Még egy érdekesség. Nem hallottam még az új albumot. (Jelenleg sem. Annak ellenére, hogy megvan.) Gondoltam egyszer az életben úgy megyek el egy koncertre, hogy minden meglepetés lesz. És nem csak a sorrend. Több ilyenre úgysem lesz alkalmam soha. Tehát a próba számai nekem semmit nem mondtak, bezzeg a többieknek… Ezután egy oldalsó ajtó kinyílt és kijött onnan két ember. Kérdezték, hogy bemegyünk-e. Azt hitték, hogy mi is a csapathoz tartozunk. Hajlottam afelé, hogy igent mondok, de végül nem. Viszont észre vettem, hogy nem csukódott be az ajtó. Na jó, bemegyünk. A színpad mögött találtuk magunkat. Mindenhol Delta Machine logós táblák, nyilak, hogy mi merre van. Mint például: kaja, öltözők. Nem volt arcom kommandózni az épületben, mint legutóbb Londonban és jött is egy csajszi aki megkérdezte, hogy segíthet-e. Amikor kiderült, hogy nem igazán van mihez, kimentünk.

Sajnos ezek után nagyon lassan ment az idő. Kezdtünk nagyon fázni. Felvátva jártunk melegedni a múzeumba. A tömeg nem nagyon akart nőni. Megértem. Nagyon pipa voltam arra a pár elmebetegre akik ott álltak és ezáltal nekünk is „kellett”. Elkezdtem pezsegni jegy ügyben az Andrisnak. Jött is egy csaj, aki árult jegyet. Sajnos pontosan annyiért, amennyire tippeltem. Kétszáz eurot kért. Nem kapott. Mondtam neki, hogy maradjon a közelben, ha esetleg lejjebb menne az árral. (60-100-ig adtunk volna.) Miután meghallottuk, hogy a mellettünk fagyoskodó szerb csajszi szintén úgy áll, hogy nincs jegye, megszületett az ötlet. Ő állította, hogy nyert jegyet, de valamiért nincs rajta a vendéglistán. Ez „jó” lehet Szerbiából utazva. Mi is ezt mondjuk majd! Ez - azt mondta - „igazolja” az ő sztoriját is. Ennek ellenére volt még egy verziónk. Kapott az Andris tőlünk egy jegy másolatot. Igazit, vonalkóddal. Egy feltétellel, utánunk próbálkozhat vele. És majd reklamál.Végre eljött a kapunyitás. Szokásos osztrák szervezés szerint minden nagyon profin kultúráltan ment. Ezért szeretek ide járni. Ügyes helyezkedés, futás után, ismét elöl találtam magam. Többiek mögöttem szintén. Jók voltunk. Most már benn a melegben meginterjúvoltam a „kollégákat”, hogy mióta álltak kinn. A „bajnokok” reggel hat óta. No comment.

Maga a csarnok egy kis hely. No persze stadionokhoz és sportarénákhoz viszonyítva. Kb. olyan másfél PeCsa-nyi. Szóval mindenki élete „legkisebb” koncertjére készült.Kiolvadtunk. Majd egyszercsak befutott az Andris. Bejutott! Simán beszkennelték neki a használt jegyet. Elfogadták! A mázlista. Megérte!

Martin DJ szettje után következett minden idők legjobb „előzenekara” - ez persze személyes vélemény. Az már furcsa volt hogy a színpadra van készítve a keyboardok és a dobok elé egy hárfa. Most értelmet nyert. A fickó hárfán játszott Depeche Mode-ot! De olyan jól…! Mindenki élvezte. Kórusban énekelt a csarnok. Ráadásul ősi klasszikusokat húzott elő. Hatalmas siker volt!

Nem sokkal utána fények le. Szokásos őrület.

Innentől konkrét számokról nem írok, csak saját véleményemet érzéseimet osztom meg.

Ez volt életem 28. Depeche Mode koncertje. A huszonnyolcadik itt minden értelemben értendő. Ha fel kéne állítanom egy sorrendet az első legjobbtól (Royal Albert Hall), akkor ez valóban az utolsó. Nekem ez nagyon rossz, mert az ez előtti volt életem legjobbja. (Ezért is akartam önző módon azt, hogy legyen vége a zenekarnak, mert ezt úgysem lehet überelni.) De ez most nem tetszett. A következő gondjaim voltak:Régóta járok koncertekre, sok élményben volt részem, tudok összehasonlítani, de régen voltam olyan koncerten ahol ennyire lelkes (agresszív) tombolás megy. Végig. És az első sorokban. Pedig ott „nem szokás”. Nagyon zavaró volt.

A hang... Kis túlzással azt mondom, hogy semmit nem hallottam. Valamiféle hanglyukba kerülhettem. Vagy nagyon rossz akusztikával rendelkezik a terem - mondjuk nem koncertekre találták ki a múzeumot - vagy nagyon rosszul hangosították be. Az ének nekem olyan volt mintha csak tátognának. Dallamot, melódiákat keyboardból szintén nem hallottam. Viszont a dobot… Na azt, mint az állat. Brutál agresszíven. Csak azt. Elrontott mindent. Koncert után érdeklődtem, de másnál nem volt ilyen gond. Ezen a koncerten nem volt jó hely - a hang szempontjából - elöl. Kívácsi leszek majd a hivatalos koncertanyagra. Gondolom ott minden tökéletes lesz, de persze stúdióban könnyű helyre tenni.

Az új számok... Kiszúrtam magammal. Úgy érzem egyedül voltam azzal, hogy ott hallom először őket. Nem tudtam őket élvezni. Szerintem ezt így nem lehet. Hiba volt. Most már tudom.

Rövid volt... Nagyon. A számok is „short” verzióban voltak és nem is eröltették agyon magukat. Egy plusz ráadást nem voltak képesek játszani. Egyet sem! Döbbenet.

Most egyben ütött meg az érzés, most esett le, most értettem meg azokat, amiket már évek óta hallok. Eddig nem zavart, de most... Ez nem az a Depeche Mode amit mindenki megszeretett. Nem értem én ezt a „minden-szám-agyondobolását”. Ha ezt szeretik, akkor miért nem ilyenek a számok az albumokon? Vagy ha nem, akkor élőben meg miért. A kettő nekem ellentmondásos. Nem értem. Nem tetszik. Az első gondolatom az volt, hogy de messze van Zágráb...Azért természetesen bizakodok. A reményem az, hogy valami olya(noka)t húznak elő a „nagy koncerteken” amit még nem hallhattam élőben.

Meglátjuk/meghalljuk.A koncert után is megbizonyosodhattunk arról, hogy kell atomprofin koncertet szervezni. A szervezők mindent megtettek azért, hogy mindenki boldogan távozzon. Lehetett fotózkodni Delta Machine-es paraván előtt, ezrével osztogatták a posztereket, könyvet, amiben természetesen Depeche Mode cikk és kép volt, adtak erre a koncertre készített táskát is. Ez nagyon zsír! Osztrákok a legjobbak!Mikor kiléptünk hóesés fogadott minket. Hihetetlen. Mire átértünk a határon abbamaradt. Magyarország kimaradt...

...Máig.