Jön a Depeche Mode Budapestre. Itt lehet rá jegyet venni. Érkezik az új Depeche Mode-lemez. Ilyen a beharangozó klipje. Jönnek a további új dalok. És végre a Delta Machine is, teljes valójában. Sőt, Bécsbe maga a zenekar is eljutott, teljes valójában (fotógaléria). Itt pedig kritikánk az albumról.

Kiadó: Columbia / Sony Music

Megjelenés: 2013. március 22.

Stílus: szintipop, AOR

Kulcsdal: Broken

Most tényleg, van még bárki is a Depeche Mode iránt mértékkel, de őszintén érdeklődők között, aki kisebb csodát vár a brit szintipop legnépszerűbb együttesétől? Vagy igazi meglepetést? (Persze a rajongók közt nyilván akad ilyen sok.) Aki viszont már évtizedek óta követi a zenekar munkásságát (és szerintem a többség ilyen, valahogy nehéz elképzelni, hogy az utolsó 2-3 lemez olyan sok új fant hozott volna), azt nem könnyű meglepni, és miért is kellene? Nos, az új lemez első hallgatásának öröme miatt. Ez az élmény a megkövesedett zenekaroknál (The Rolling Stones, U2 és lényegében a Muse is eljutott erre a szintre – hogy három különböző generációt említsek) viszont már az esetek 97%-ban nem hoz meglepetést. Mert nem szabad meglepetést hoznia. Mármint igazit, megrázót. Képzeljük el, hogy a tavalyi (egészen kiváló) VCMG-album jött volna ki most Depeche Mode név alatt, megspékelve Dave Gahan szórványos énekével. Ez lenne a meglepetés, de ez a dolgok természetéből fakadóan nem történhet meg. A Depeche Mode a Songs Of Faith And Devotion idején lépett utoljára, aztán megkövesedett. Nagyjából az Ultra óta saját színét tekergeti ide-oda a popzene nagy Rubik-kockáján, néha sikerül kirakni időre, néha nem. A Delta Machine-on is ez a helyzet. Összességében nem sikerült kirakni, de egészen szépen összeáll (egyes dalokra bontva is ez a helyzet). Borzalmas blöffök és jól eltalált másfél percek váltakoznak, ordít az anyagról, hogy az összerakás uralkodik az alkotás helyett. Nincs vele semmi gond, termék, sokszor jól hallhatóan őszinte megnyilvánulásokkal (ilyen a My Little Universe utolsó másfél perce, a Broken, a Gore által énekelt The Child Inside, vagy a Soft Touch/Raw Nerve már-már görcsösségből kiengedő, de aztán csak-csak lefojtott döngölése). A vinnyogó, tolakodó hangszínek és effektek használata olcsó és béna (a két nyitószámon eléggé nehéz túljutni), Gahan pedig sokszor modorosan nyomja meg a szavakat, teátralitása itt-ott megmosolyogtató (főleg annak, aki mondjuk hasonlóan vélekedik Jim Morrisonról). Ezek a leginkább zavaró dolgok, de ezek sem uralják a lemezt, csak az erre érzékenyeknek veheti el a kedvét egy újabb meghallgatástól. Aki viszont pont ezekre a DM-rezdülésekre érzékeny, annak akad itt két-három évre elegendő emésztenivaló, az album betárazható a többi közé, se fel, se le nem lóg ki az elmúlt 16 év terméséből.

7/10