Minél idősebb az ember, annál jobban tud rajongani a fiatalsága zenéiért, a régről ismert előadók újabb albumain pedig a szórakozás helyett inkább azt a csajt kezdi keresni, akivel annak idején olyan sokat hallgatták a Violatort. Szóval egy olyan, több mint harminc éve aktív együttesnek, amilyen a Depeche Mode, nagyon nehéz olyan albumot készítenie, ami be tudja rántani a régi rajongókat, de közben az emberiség másik része előtt sem válik nevetségessé. Vajon tud-e a Delta Machine egyensúlyozni a parttalan önismétlés és a szórakoztatás közötti pallón?
Már az új lemez megjelenése előtt kiderült, hogy ez lesz az utolsó része annak az albumtrilógiának, amit Ben Hillier producerrel vett fel az együttes. Ebből, meg a Delta Machine folyamatos Songs of Faith and Devotion-höz való hasonlítgatásából nem volt nehéz levonni azt a következtetést, hogy az új album agyzsibbasztóan trágya lesz, hiszen a legtöbb idősödő zenésznek szokása, hogy megjelenés előtt épp a legrosszabb lemezeit állítja párhuzamba a legjobbjaival. A Delta Machine azonban határozottan a Hillier-trilógia legpozitívabb, legőszintébb és legélvezhetőbb darabja lett. A dalok nem csak a negyedik-ötödik hallgatáskor kezdenek elválni egymástól, mint a Sounds of the Universe esetében, a Playing the Angelt pedig új hangok terén múlja felül az új lemez (nem mintha ez annyira komoly feladat volna).
Ehhez képest mégis az innováció hiányát szokás számon kérni ezen a Depeche Mode-albumon (is), arra persze már nem kapunk választ a fanyalgóktól, hogy aki innovatív szintipopot akar hallani, az miért épp három ötvenes fickótól várja, hogy ezt legyártsák neki. A Delta Machine éppen annyira újító, amennyire a Depeche Mode ma újító lehet. Kifejezetten üdítő például, hogy az együttes olyan, egy pohár víz egyszerűségével vetekedő dalokat is pakolt az új lemezre, mint az elejétől a végéig combizom-rángatóan lüktető Soft Touch/Raw Nerve vagy a minimalizmusa ellenére is teljes My Little Universe. Ezekben a számokban éppen az az előremutató, hogy nyoma sincs bennük az album többi dalában és az előző két lemezen is elő-előmászó megalomán blöfföknek, amik mindig többet szeretnének mutatni, mint amennyi valójában van bennük. A Delta Machine két kislemezdala, a Heavenés a Soothe My Soulpéldául tökéletes felvezetései lennének egy katartikus befejezésnek, ez azonban hiányzik mögülük. A hiányérzet viszont egyáltalán nem kisebbíti a zene érdemeit, hiszen a Depeche Mode harmadik évezredben felvett számainak mezőnyében már az is elképesztően nagy eredmény, hogy a katarzis legalább elérhető közelségbe kerül. Tagadhatatlan, hogy hatalmas szaktudással és tapasztalattal összerakott lemez a Delta Machine, és ami hiányzik belőle, azt a Depeche Mode 2013-ban valószínűleg nem is tudja már beletenni.
Míg a kritikusok az innováció hiánya miatt zsörtölődnek, a rajongói fórumokon inkább a néhol túlzottan minimalista hangzást kifogásolják. Ennek a vádnak egyébként a tényleg meglehetősen gazdagon hangszerelt Songs of Faith and Devotion album túl gyakori emlegetése is alapot adhatott az új lemez megjelenése előtt, de itt most valóban nincsenek sem vonósok, sem komplex dobtémák. Úgy tűnik, ezt a káposztát az újítás kecskéje ette meg, és a hangzásbeli csupaszságon keresztül igyekszik az együttes lépést tartani a korral. Annyiban egyébként ez sikerül is, hogy néhány ponton kifejezetten a Hot Chip vagy a Knife cuccaira emlékeztet a Delta Machine prüntyögése. Öröm az ürömben, hogy a visszafogott hangszerelés miatt viszonylag nagy szerep jut Dave Gahan orgánumának, a kínálkozó lehetőséggel pedig él is az énekes. A már említett Soft Touch/Raw Nerve refrénjében például zseniálisan játszik az árnyalatokkal, a karcosabb Angelben pedig háromszázezerszer tökösebb a hangja, mint eddig bármikor. A lemez leginkább énekközpontú számában, a Child Inside-ban azonban nem Gahan, hanem Martin Gore énekel, ez teszi a dalt az album mélypontjává, a líra ugyanis most egyszerűen nem jön át. Gore vokáljai egyébként az album többi részén határozottan jók, nem tolakodóak, de kardinális részei a daloknak.
Van itt még egy érdekes dolog (és ezt nem csak azért mondom, hogy majd így vezetem be ezt a bekezdést, tényleg csak egy érdekes dolog maradt még az albummal kapcsolatban, amiről eddig nem volt szó), ez pedig Dave Gahan dalszerzői kibontakozása. Gahan 2003-as szólólemeze után kapott rá a dalírásra, bár a Paper Monsters több sebből vérzett, de önbizalom-növelésre legalább jó volt. A Hillier-féle trilógia mindhárom lemezén már három-három olyan dal hallható, amit Dave Gahan írt többedmagával, ezek közül azonban tagadhatatlanul a Delta Machine-on lévők a legjobbak, és itt a négy bónuszdal közül is csak az egyiket jegyzi egyedül Gore, a másik háromban benne van Gahan agya. A Martin Gore és Dave Gahan által közösen írt Long Time Lie pedig a Delta Machine egyik fénypontja lenne, ha nem csak a bónuszlemezre tették volna fel. Annál meg már talán nincs is furább dolog az egész világon, hogy az új lemezen az egyetlen ízig-vérig depesmódos szám, a Broken, pont nem Gore szerzeménye.
Összességében tehát egy kifejezetten jól összerakott lemez lett a Delta Machine, habár tényleg nem újít, és tényleg nem túlságosan komplex. Négy-öt átütő erejű dal mellett az album maradéka inkább csak jó ötletek és sehová nem tartó felvezetések katarzis nélküli halmaza, mégsem csak azért éri meg feltenni a polcra, hogy meglegyen minden Depeche Mode-stúdióalbum, hanem azért is, mert a Delta Machine egy nagy jelentőségű együttes legjobb munkája az elmúlt húsz évből. B
