Szent sz@r, mi ez az album???
Hát, nem lesz egyszerű szavakba foglalni... Ültem és írogattam közben, most meg nem lehet összeolvasni, amit leírtam. Olyan, mint a zene, megfejthetetlen. :)
Na, összeszedem magam, most fülessel megyek neki ennek a szörnyszülöttnek, aztán jelentkezem.
(bazzzzz ezek nem normálisak!)
------
na, akkor nekivágok. ebéd, kávé megvolt, na meg a reggeli hifis CD-hallgatás meg a fészkelődés a fotelben. :)
EGY Érdekes kezdés, nem számítottam erre. Björk Headphones-ja ugrik be, de az finomabban operál a hangokkal. Harapós basszusok, VCMG módjára. A ritmusszekció szegényes, fehérzajjal generált cinek, semmi erősítés, pakolnék alá, hogy nagyobbat harapjon. Ettől függetlenül finom kezdés. Érdekes Dave hangja, mennyire nyersen és természetesen szól, jól kiegészíti a kemény analóg hangzást. Aztán a refrénben meg vonósok, bexarok! Második verze alatt szépek a kiegészítő háttérdallamok. A refrénben kitartott akkord tiszta Heaven, régebben az akkordmenetek ennél kicsit jobban meg voltak dolgozva. Érdekes a befejezés is, nem rossz, legalább van vége, aztán csapó. KETTŐ Újabb harapós dal, hosszú elnyúlt basszus, mint egy trafóház a temető mellett. Dave hangja telitalálat, mindent visz, főleg a bármilyen zenei kíséretet a hátán. A refrén továbbra is 'Minden lében két kanál'-ra hajaz, meg a Dead Of Night jut mindig eszembe róla. Jó a beinduló rész a ritmussal, bár továbbra is elég puha a perkusszió a zenéhez képest, kiszűrődő Casio dobgép az Astoria aluljáróból. :) Az uccsó refrén után valami váltásra számítottam, továbbépítkezésre, de ehelyett kifolynak a sávok a hangszóróból és elszáll, mint a Suffer Well vége. Fura. HÁROM Kötelező ballada (SOFAD: Condemnation, Violator: Waiting For The Night, Ultra: Home, Exciter: When The Body Speaks, PTA: The Darkest Star, stb.), de ez most ilyen se ilyen, se olyan. A Condemnation felemelő volt, a WFTN sejtelmes, a Home lúdbőröztetően filmszerű, a Darkest Star nagyon sötét, stb. Nekem fura ez a szövegvilág és a dallamvilág együtt, valahogy nehezen szokom. Ettől persze szép dal, sőt, a kevés dallamos dalok egyike az albumon. (Azt hiszem, van összesen három!) Vicces, de sztem a Mercy In You ugyanígy szólna a SOFAD-on, ha Alan nem tempózta volna fel. A refrén és a gitártéma fantasztikus, a dobok gyengék, kidolgozatlan és gyermeteg a ritmus. Dave éneke itt is helyén van, mint az első két dalban, kár, hogy nincs igazi megkomponált vége a dalnak, csak úgy egyszerűen vége lesz és kész. Kiáll a zene a ritmus elől, mint a Useless-ben NÉGY Érdekes kezdés, frankó a torz gitár a kiállásban. HOL VANNAK A DOBOK? (Björk Hunterében van ilyen sziszegős analóg pergő.) Nagyon jó az analóg szintifutam Dave éneke alatt. A kórus alatt FM szintihang szól, ez komoly? Tiszta Wolfenstein 3D, meg Doom 1-2... gitár még mindig kafa a zene alatt. Nem építkezik a dal, csak bennmarad minden sáv egyszerre, és most végre jön egy tök jó átkötés, ami a gitár mellett szólt eddig. Áááá, megint az FM szintézis, Soundblaster 16, ezek meggárgyultak. Hopp, egyszer csak véget ért, valaki rákönyökölt a stop gombra. Pedig elég szépen építkezett a dal a vége felé. Valamire nagyon hasonlít, de nem ugrik be, mire. Sebaj. ÖT Micsoda dalkezdés ez? Minhta valami glitchpop előadó küldte volna nekik ajándékba. :) Jajj, már megint FM szinti! Viszont az a Reaktoros gerjedő (ringmod) hang és a beteg basszus nagyon komoly, hát ez se lesz kislemez, Millert ekkor tuti elküldték kávéért. :) Dave hangja továbbra is nagyon tiszta és őszinte, maníroktól mentes. Nagyon minimalista, ennél darabosabb dalt még nem írtak. Na, az átkötésre megint befigyel a VCMG, jé cinek, kezd becsavarodni a dal, én meg napokig magyarázkodhatok a szomszédoknak, hogy ez nem atomkisérlet volt, csak új Depecsalbum... DOBOKAT és DALVÉGET bele! HAT Megjött Angelo Badalamenti dalkezdeménye, ami a Twin Peaks felvételeiről lemaradt. Beteg blues. Micsoda gitárhangok a háttérben! Dave továbbra is frenetikusan énekel, itt jó a ritmusszekció is, pontosabban ugyanolyan, mint eddig, de ehhez passzol. Martin kánonjai szépen kiegészítik a refréneket. Atya ég, olyan komplex az akkordement, hogy remélem, ezt nem játsszák majd koncerten, mert képtelenség lesz követni. :) Ez a detune-olt FM szintihang a jobb hangszóróban kicsit nem odaillő. A dal most valahogy jobban véget ér, de még mindig hiányzik a befejezés. HÉT Szép a dal kezdése, Dave gyönyörűen énekel, tényleg kicsit Little 15-es a dal, megspékelve egy kis PTA fűszerkeverékkel (Sinner ciccegés, Damage People-os effektek és Lillian-es ritmus). Jó a ritmus, kicsit fura, hogy ilyen lehangoló dal ilyen uptempo. A refrén szívbemarkolóan szép (Martin és a kicsit U2-s gitár tökéletesen kiegészíti Dave hangját és a dallamot), szebb, mint a verze, pedig az se semmi. ÁÁÁÁÁ, gitártéma! Hopp, stop gomb. Kár. NYOLC Damaged People felezőn. Martin sztem kicsit túlzóan énekel, bensőségesebbre számítottam a szöveg alapján. Sok a rezegtetés. Gyönyörű az átkötés, erre beugrik egy FM szinti effekt a sztereóképbe, én meg pillogok. Ez meg mi volt...? Gyönyörű a témaváltás, ezek azok a hangszínek, amiért szeretem a DM-et. Tetszenek a Plaid-es pad-ek. Koncertre nem való, bár a DP után nyilván ez is ott lesz a repertoárban. Fura vége lett, de legalább volt. KILENC Mi a tököm ez a kezdés? Mint valami electroclash banda demója! (Meg a Duke Nukem 3D zenéje, de komolyan!) Dave és a gitár cseszett jó, aztán kezdem megszokni a pampam szintit. A magas üveges hangszín nagyon jó. HOL VANNAK A DOBOK A PULZÁLÁS ALÓL? Ez tiszta koszos rock, miért nincs ritmusszekciója? Hopp, ez is véget ért és már írnám, hogy bakker, erre csináltak neki egy jópofa véget. Helyes! TÍZ Bjork: Come To Me - szép szintifutamokkal indul, selytelmes. Sinner-es pergő. Gyönyörű refrén! Dave hangja fantasztikus. COLDPLAY!!!! XDDD Dobok még mindig alszanak, Björk Hunter-es pergő, meg ciccegő cinek, semmi több. Szép a második verzében Martin szólama és a plusz hangszín. Tuti, hogy a refrénben nem autotune van Dave hangján? :) Töröm a fejem, hogy mit lehetne még kislemezre tenni, de a két ismert dalon kívül nem jut eszembe semmi. Esetleg az Enjoy The Silence, abban van még elég dallam, meg az All That's Mine-ban... ja, az b-oldalas lett. Fenébe. Tetszik a dal vége. TIZENEGY Sejtelmes basszus, jól indul, szépek a hangszínek. Uff, milyen Björkös lábdob? (Homogenic -> Jóga) Nem xarral dobálóznak a fiúk. Dave éneke továbbra is elképesztő, az átkötés nagyon szép, kicsit a régi 70-es évekbeli korai szintimágusokat idézi, csak ezek a gyopár FM hangok nem kellenének bele. Valahogy elveszik az élét a többi hangszínnek, mint valami Pille szinti. 80-as évek eleju Cure-os a dal befejezése, király! Meg egy kicsit Annie Lennox Drakulás dalára emlékeztet ez a lezárás. (Love Song For A Vampire) TIZENKETTŐ A második dallamos dal az albumon, agy már világos, hogy miért lett kislemez belőle. Pulzáló uptempo, harapós, dinamikus, jó az ének, a kiegészítő hangszínek, bár az arpeggio megint kicsit Soundblaster-es. :) Refrén nagyon jó, remélem élőben is ekkorát szól majd. Modernkori PJ, szuperjó gitárjátékkal! Ez a csettintgetős pergő nem uncsi még? HOL VANNAK A DOBOK? Na jó, a refrén alatt rendben van a dobkíséretnek nevezhető dolog. Jobb hangszóróból megint jött egy vicces FM hang (az Atari gépünkön volt ilyen hangja az Arkanoidnak)... Jó a dal felépítése, jók a refrén előtti kiállások, kár, hogy nincs rendes vége dalnak, megint csak elhervad, mint egy virág, ahelyett, hogy inkább kiteljesedne. Illetve befejezésként Mézga Aladár elrepül a lapos bolygóra, násszerű! TIZENHÁROM Johnny Cash visszatért, de legalább is fel fogja dolgozni ezt a dalt, az tuti! Stetson kalap és wesko csizma. Atyaég, milyen refrén, odabax, jön, mint a derült égből a villámcsapás. Szépen építkezik a verzéből a refrén, ütős, mint a Darkest Star. Jajj, már megint ez az FM hang, beakadt az Adlib driver a hangkártyában. Az egész albumon gyönyörűen vonul végig Dave és Martin éneke, nagyon jól kiegészítik egymást. Súlyos a lezárás, véletlenül se hagyják, hogy az ember nyugodtan vegye ki a CD-t a lejátszóból. Ezért a sok karc, rájöttem! Uhh, a benn maradt vokál nagyon erőteljes, nehéz mit mondani, olyasmi, mint a Waiting For The Night vége, de ott van feloldás, jön az ETS. Itt nincs, úgy maradsz, fura érzés.
bónusz lemez. EGY C2 Stardustra hajaz a dal refrénje és lassú tempója. Az FM hangok megint tolonganak. Nagyon szellős, letisztult dal. Szép a háttérben szóló gitár. A refrén utáni kiállás cefetjó, a pad meg tiszta C2 I Cast a Lonesome Shadow. És lehalkul a dal!!!! KETTŐ Ideges arpeggio balról, hess innen... ATM-es pad-ek és VCMG-s harapós basszushangok. Megint elég komplex az akkordmenet, másodszorra hallom, de nem merném megpróbálni dúdolni. Nem egy Beatles. :) Jó a fémes hangokkal megspékelt átkötés (Kaleid). Dave minden dalban nagyot nyújt, itt is. Finom végződés. HÁROM Jááááj, mi ez a demózene? Beakadt a randomgenerátor! Tiszta Chip's Challenge a C64-ről... A refrén viszont gyönyörű a vokállal és a vonósokkal, csak nehéz követni az akkordmenetet. Nagyon elvont, ez se lesz kislemezszám. Ja, már a bónuszdaloknál járunk? Akkor se! Érdekes Martin hangját torzítva hallani, olyan mint az általa felénekelt BOAG (guide vocal). Finom a pulzáló basszus, kicsit When The Body Speaks-es. ERRE IS MEHETETT VOLNA VALAMI DOBKÍSÉRET. A cinek jók, a csettintő pergő már sokadik önismétlés. Érdekes a vég, egész fincsi lett. NÉGY A 17 dalból a harmadik és egyben utolsó dallamos dal. Nagy kedvenc lett a hallgatás közben. Jó a verze, jó a refrénben a kánon és a kitartott gitár, az átkötés elég fura akkordmenet, szokatlan, de az már ugye beérni látszik az albumdalokhoz képest. A vége sajnos nincs kidolgozva, lehetett volna még pakolni bele, de így is nagyon finom darab.
Összességében jó az új anyag, de ez nem egy habkönnyű utazás, szerintem az eddigi legnehezebben fogyasztható, legkomplexebb, legnyersebb albumuk. Látszik, hogy az egész műnek sokat kell még érnie, hogy tisztábban lásson az ember. Ez az album NEM fülbemászó, nehéz lesz a három dallamosabb dalon kívül a többit megszokni, megtanulni, dudolászni, mert olyan, mint egy alterbanda dalai (mondott itt valaki Radiohead: Kid A-t?), kemény falat, nem csúszik le egykönnyen. Nehéz lehet mind az régi, mind az új fülnek. Sok hallgatást és odafigyelést igényel, nem hiszem, hogy háttérben lehet hallgatni, mint az Ultrát vagy az Excitert. A PTA-hoz hasonlóaz kemény, tömény a hangzás, de most még sűrűbbre keverték a szószt, rátettek még egy lapáttal. Nyers, agresszív a hangzás, nincs benne kompromisszum meg köztes megoldás. Kicsit a mostani Björkre hajaz ezzel a megfejthetetlen dallamvezetéssel és a kemény hangokkal.
Nagyon vegyesek az érzéseim, jó, hogy megadtam a módját a meghallgatásnak, de semmivel se lettem tőle "beljebb". De hát ezt előre nem tudhattam. :) Már fenn is van az iPhone-on az iTunes verzió, utazáskor ez a 17 szám fog szólni egy jó darabig.
Kiváncsi leszek, hogy hogyan lesznek ezekből a szokásos rockvurstlira dobolható, klimpírozható darabok.
Hát ennyi.
---
hát, nincs az a bizsergető érzés, mint a korábbi albumoknál. talán utoljára a PTA volt bizsergetős.
ettől függetlenül tetszik az új album, csak annyira vegyesek az érzések, hogy én se tudom még, hogy merre hány méter. sokat kell még érnie.
javítom magam: négy dallamos dal van az albumon. Heaven, Broken, Soothe My Soul, All That's Mine. egyelőre.
a többi kibaxott kakofónia! :)
Broken nagyon érik, de továbbra is hiányzik egy befejezés, akár tragikus, akár a mol akkordsort feloldó pozitívabb... illetve az első két verze között nincs átkötődallam, csak megy az alap 4 ütemet üresen. furcsa, hogy így hagyták, mert amúgy egy nagyon szép, szívbemarkolóan szép dal. ez a 3. köröm, épp a Martin dalnál járok, az jobb minden halgatással, de az nem olyan elborult, mint a b-oldalasa, csak ilyen csendes őrült jellegű.
ti tapasztaltátok azt, hogy a dalok átlag hangereje eltér annyira, hogy az első CD-s, a második 24-bites vinyl ripes és a mostani iTunes-os hallgatásnál is feltűnik nekem, hogy az Angel nagyon hangos a nyitó WTMW-höz képest, illetve a Martin-dal után is nagyon hangos a ST/RN? (És utána a SBH megint oké, tehát olyan hangerőn van, mint a TCI.)
A Slow-ról nekem inkább a Freestate ugrik be, és semmi se a SOFAD-ról, de látom később az Ultrát emlegeted a dal kapcsán... Heaven? Nektek mi benne a SOFAD-os? Ilyen dobokat max. a SOFAD dalok demói közt lehetne találni. Sztem semmiben nem hasonlít az album a 95 előtti albumokra, max. itt-ott hangulatában. Nekem inkább az Exciter-féle minimalizmus és a PTA kőkemény, búgó elektronikus hangzása jellemző rá.
Martin dalaival kapcsolatban nem adok neked teljesen igazat, szerintem nem rosszak a dalai, egyszerűen csak túl elvontak az album egészéhez képest, ez már a PTA óta jellemző, sőt az Exciterena a Comatose is elég beteg szülemény volt, ezeket a dalokat pont az elvontságuk, avant-garde jellegük miatt nem lehet már az albumok csúcspontjának nevezni, mert ahhoz nem igazán fülbemászó a dallamuk, nem eléggé dalszerűek. Ettől függetlenül nekem tetszenek (megtanultam, hogy sose ítéljek elsőre DM-albumok esetén. :) ), csak Martin már másfajta dalokat ír magának az albumokra. Ennyi.
A Heavent lehet Condemnation 2-nek titulálni, de attól még nem lesz SOFAD-os. Nincs komplexitás a dal menetében, struktúrájában (nem jut a vége sehová, csak leépül és kész), nincs benne rétegezettség, ami Alan idején annyira jellemző volt, nincs kreatív dobszekció, csak puttyogó analógdobok, mint egy demóban. Ettől függetlenül szép a dal, de kidolgozatlansága abszolút 93 utánra jellemző. Még a primitív Work Hardnak is van valamirevaló befejeződése, pedig az aztán tényleg egy b-oldalas darab. (Ettől függetlenül szeretem és megvan a maga ipari hangulata.)
az új albumon is tetszik mindegyik dal a maga módján, csak vmelyikben többet, vmelyikben keveset hiányolok. Pl. Soft Touch ordít a kemény dobokért, annyira tökös szám.
igazából a pro és kontra érveim kb. úgy elkülöníthetők, hogy nagyjából minden kontra a '95 előtti korszakot veszi alapul. viszont ha a SOFAD utáni korszakot vesszük alapul, akkor nálam a DelMa még az Ultrát is beelőzi, mivel sokkal diverzebb és sokkal nagyobb magasságokat jár be. a Delmához képest az Ultra szürkébb, borongósabb, nincsenek akkora zenei, szövegi kilengések, amplitudók.
KONTRA: túl 'stabilan konstans' a zeneisége, a megkomponálása a daloknak, nincsenek elég nagy megállások, kiállások pihenők a dalokban, kis szusszanások, amitől levegősebbé válhatna az anyag, az egész nagyon folyamatos, (pl. a Heaven refrénje végén lehetne ilyen feloldás, de nincs, csak kipengetett gitár + zongora akkord) egyfolytában tornáztatja a fület, és erre a masztering még egy lapáttal rátesz, tömött, agyonkomprimált a zene, fárasztja a fület, sok ez az egy óra így egyszerre, általában az Alone-ig jutok, vagy pedig a Secret-től ugrok neki a végéig. tényleg sok ez.
ez a zenekomponálási stílus az Ultra óta van jelen, de az Ultrán és az Exciter-en nem volt ennyire hangsúlyos, ott inkább csak az alapmotívumok túlminimalizálása volt jellemző, illetve az, hogy a legtöbb dalnak nem volt megfelelő lezárása, befejezése. ez masszív hangzás a PTA-val jött meg és akkor nagyot ütött, mert új volt. viszont mindhárom Hillier-albmra jellemző és éppen ezért nálam ez negatívum. a basszusok sincsenek eléggé megdarabolva, hogy ne legyen annyira folyamatos a hangnyomás (sound-shaping, ADSR), az alapmotívumok (pl. a Goodbye gitártémája, a Broken verze alatti motívuma, az átkötések, és ami a legjobban hiányoznak: GROOVE-os tökös ritmusok!) monotonok, nincs bennük elég spiritusz, kreativitás. prüntyögés, puttyogás, zizegés, sistergés és puding dobszett.
PRO: a DelMa a legváltozatosabbra, legélvezetesebbre, legsokoldalúbbra és legfőképpen a legérzelmesebbre hangszerelt és megalkotott album a SOFAD óta. nálam az Ultrát is lekörözi, mivel sokkal több zenei és szövegi téma tarkítja. a zenei kiegészítések, kis hangok zseniálisak, fantasztikusak a gitárok, Dave éneke most a legjobb és a legmagávalragadóbb, Martinnal fantasztikus kórust alkotnak. bármilyen jó az Ultra, nem veszi nálam fel a versenyt a DelMával.
