Előre kell bocsátanom, hogy szegény Playing the Angel eleve hátránnyal indult.. ugyanis míg egy Construction, vagy Some Great Reward már "kellően" távoli, de még egy ULTRA is eléggé "más", addig a Playing the Angel-t óhatatlanul is jobban hasonlítottam a Deltához, lévén hogy ugyanaz a producer, egy éra,  csak "pár év" különbséggel jöttek ki, stb. :-)
Ezzel együtt igyekeztem mindig feltenni magamnak a kérdés, hogy "ez most a Delta Machine megléte nélkül is zavarna?" Sajnos a legtöbb válasz igen volt, csak a Delta is segített ránéznem ezekre a dolgokra...

Na de kezdjük az elején, az még szép és habos babos. Azaz hogy pont nem, a Pain that I'm used to minden csak nem habos babos, viszont kellően odavág, jól beindítja az albumot és jó betegesen elcseszett, dallam nem túl sok van, de itt nem is az a lényeg. Nem egy Barrel of a gun, de azért jó kis albumindító ez tény.
John the revelator: maga a szám itt is teljesen rendben van, dallam az itt sem a legerősebb, Dave inkább csak szaval-károg és szuggesztívan mondja a dolgait, a refrén meg kiáltozás, de sebaj mert a zene odaver, jók a hangok, jó az alap húzása, teljesen rendben van. Ha valami kivetnivalóm lehet ezzel a számmal, az az ami az elejétől fogva zavart egy kicsit mióta csak meghallottam: ezt a szöveget mégis minek..? Úgy értem, tudom hogy ennek eredete van, de amikor Martin annyira személyesen és jól tud írni a hitről, akkor mégis minek egy ilyen "távoli", beszólongatós szöveget tenni egy ennyire jó zene alá..? :-S Egy szóval: nem nagyon tudok azonosulni a dallal, azt veszem észre magamon hogy tudatosan mindig a zenére figyelek inkább, pont emiatt. Na de azért ez egy jó szám.
Suffer Well következik, ahol már kezdenek kijönni a bajaim az albummal.. az énekdallam megint nem túl huszáros, meg van törve, furcsa kitartás van benne, a lendület megvan, de a hangok elmismásoltak, minden zörög-zajos, csisszeg de mégsem az igazi, pedig én szeretem a koszos hangokat.. a vége meg a sajnos "szokásos" "kissé(?) öncélú furcsa-érdekes hangokat felvonultató, feleslegesen hosszú fél perc".. összességében még ez is a jobbak közé tartozik de pl. régebben ezt is sokkal jobban szerettem, lehet hogy kellett ehhez az albumhoz egy Exciter, hogy igazán jónak találjam...? >:-)))
The Sinner in me egy alapvetően jó kis beteg DM-es szám, a dallam megint nem vág a földhöz de itt nem is az a lényeg, úgyis mindenki a végső hangorgiát várja és az oda is ver rendesen, picit a végére azt is öncélúnak érzem és belefárad a fülem, de azért ez messze az album jó pillanatait bővíti. Jó szám.
Precious: azért a nagy zajongás után úgy kell ez, mint egy falat kenyér; és végre vannak DALLAMOK! Maga a szám picit "egyféle", a kiállást leszámítva ami jókor jön és jó is, de mindennel együtt ez egy kellemes kis szám, dal-dallamosságával pedig olyan ezen az albumon mint a fehér holló, szóval kell.
Macro: na ez igazi meglepetés volt, ugyanis gyakorlatilag ez volt az album csúcspontja! Nagyon jó kis beteges kezdés, dallamok, jó váltások, kevés, de jól kidolgozott hang, mindig akkor vált amikor már lankadna a figyelmem, szóval jó-jó és jó. Elég ha annyit mondok, hogy ez az a szám, amit a Deltán sem éreznék kilógónak, szintben. ;-))

És akkor kezdődnek a bajok.. Az I want it all eeeeeelképesztően hosszú és még annál is hosszabbnak érzem.. szenvelgünk rendesen, úgy igazi mélység nélkül, a szöveget hagyjuk annyira gyenguci. Lassú az egész, de annyira meg nem szép, a végső hangemelés nagyon jó, de túlontúl későn jön, addigra már rég elkalandoztam.. és a végére is marad egy kiváló 1,5 perc a már szokásos "puttyogjunk de minek" hangoknak.. nagyon rossz sajnos.. nem hallgathatatlan, hanem unalmas most úgy érzem ez a Depeche Mode legunalmasabb száma.
Nothing's Impossible: itt a zene határozottan tetszik, van atmoszférája, az ének azonban megint semmilyen.. de itt legalább ez ráfogható hogy a dal koncepciójának a része, ez a lemondós "semmi sem lehetetlen"-t éneklő hang igaziból tök jó kis csavar, a 3 perc körüli instrumentális rész is jó, itt még az sem annyira zavar, hogy az egész szám MEGINT egyféle energiaszinten marad, ezt megint betudom a szám koncepciójának és tetszik.Itt még a vége sincs elbaszva, finoman leteszi a gitár.
Introspectre: hogy valami egyszerre legyen irritáló és unalmas..? Ez egészen szép teljesítmény.. a kitartott hangok irritálóan sokáig úgymaradnak, az egész meg teljesen érdektelen..
Damaged People: a kissé erős hangok itt is megmaradnak, van dallam is de a refrén számomra megint dallam-mélypont, azon belül a végső ordítása-vonyítása Martinnak arcbetorzulósan rossz, az hangok érdekesek lennének, de az egész struktúrája is fura.. nem jó ez sem na. :-S
Lilian: legalább valami lendület végre.. de az is olyan elmaszatolt, olyan műlendület, a dobok "ízléssértően semmilyenek", nem is olyan "trendin" sistergősek, mint az Exciteren, de nem is olyan odaverősek mint pl. az Ultrán.. el van az egész szám valahogy taknyolva, mint ahogy az egész album is..
És akkor jön a Darkest Star.. nem voltam felkészülve erre, valahogy úgy maradt meg bennem hogy legalább egy-két kapaszkodóm van a B-oldalon mielőtt belefutok a "nagy kedvencembe", de nem nincs.. maga a szám.. hát zavaros. A zongora szép, az ének nagyon nem, Davenek megint nem hiszem el egy szavát sem, öblösít mindent csinál hogy hasson a hangjával, de nem tud..  rám legalábbis nem.. :-(( Hiteltelen az egész drámázás, el van nyújtva ez is mint a rétestészta, a végső nagy fokozás zeneileg tetszik ám az ének fizikai fájdalmat okoz (Dőőőőőőőőőőőőő Dáááááárrrkőőőőőőőőőst Staaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa-
aaaar.. abszolút DM-mélypont nálam) és utána marad a szokásos betegnek látszani akaró hangokkal való onalizálás..
Sajnos tökéletes látlelet ez, az albumról is..

Az egész lemez olyan "hoztam is meg nem is".. vannak jó kis beteg hangok, majd' minden számban van variálás, más dob jön vissza, ez az, de közben -az esetek többségében- minden ugyanazon az energiaszinten marad minden, furcsa kiállások és inkább érdekes mintsem jó hangok tagolják szét a számokat, a hangok, a hangszerelés.. sok és érdekes akar lenni, ehelyett sok és nem túl ízléses lesz sokszor, az énekdallamok nagyon nem jók, Dave nagyon szürkén énekel számomra és az album íve és súlyozása is nagyon rossz: a B-oldal gyakorlatilag egy nagy szenvelgés a semmibe egy szerencsétlen fottyadt Liliannel..

Asszem nálam a Playing the Angel a nagy vesztese ennek az újrahallgatásnak; amíg nem jött ki a Delta és amíg nem mertem elhinni, hogy tudnának jobbat és olyan IGAZIT is csinálni még a fiúk, addig azt hittem ez egy jó szint az újkori Depeche-érában, hiszen a "vakok közt a félszemű a király", öregek már na, most mit várok, ez egy tisztességes szint, stb..
A valóság számomra az, hogy ez egy tisztességes szintű (A) és egy lassú-gyenge (B) oldal keveréke, öncélú DM-eskedéssel (rakjunk bele beteges hangokat, legyen hosszú instrumentális levezetése a számoknak, stb.)

Pedig, Isten látja lelkemet nagy kedvvel kezdtem el hallgatni az albumot és tényleg nem a Deltához próbáltam viszonyítani folyamatosan... de mert a Delta annyira jól sikerült, ahogy ezért meg tudom fogalmazni azokat a szempontokat amik alapján a Playing bukó nálam. :-SS Igazság szerint nagyon-nagyon nem tetszett a hangszerelése, olyan érzésem volt, mintha valakinek azt mondják hogy csináljon egy DM-szerű lemezt és akkor ez lett volna a végeredmény.. az dallamosság meg egy fura dolog; sokan köztük bátyám is azon panaszkodik a Deltán hogy nincsenek olyan "régivágású" húzós számok, mint pl. a Suffer Well itt.. de ez egy nagy csalafintaság: számstruktúrában a PTA kiszámíthatóbb ugyan, ha egy szám beállt egy bizonyos szintre, akkor úgy is marad, sajnos energiaszintben is, de ugyanakkor meg -és ez most esett le- nagyon nem jók az énekdallamok.. alig pár számnál éreztem hogy itt egy jó dal áll a szám mögött, a legtöbb esetben az volt csak a kérdés, hogy jó számmá sikerült-e varázsolni a nem túl jó dalokat.. :-S A Delta pont fordított: ott LÁTSZÓLAG nagyon szét van törve egy-egy szám, de mivel jók az énekdallamok és erős dalok állanak a jó számok mögött is, ezért az az értékesebb nekem.

Dave éneke is nagyon zavart most, a Deltán ehhez képest (meg persze amúgy is ;-D) ISTENCSÁSZÁR..

Na mindegy, szóval ez most meglepően nem jött be.. basszus, a Broken Frame egy ízlésesebb album, mint a 22 évvel későbbi albumuk.. az milyen kemény! :-O
(persze számomra ;-)) )

Úgyhogy ezek alapján:


SOFAD-Delta Machine
ULTRA
Violator
Broken Frame-Construction Time Again-Some Great Reward
Playing the Angel
Speak and Spell