Akkor most leírom a Delta testvéralbumának hallgatása közben ért felismeréseimet. ;-)))))
Előzetesen annyit, hogy bár nagyon hálátlan így a Delta után hallgatni az Ultrát (merthogy arról van szó ;-)) ) + másrészről az Ultrás számok eleve egy érzelmi alapállással indulnak (pl. It's no good-ot unom, stb.) mégis azt hiszem képes voltam eléggé "tiszta füllel" hallgatni ezeket a dalokat, eléggé régóta nem is hallottam őket és az elvárásaimat is próbáltam abszolút zárójelbe tenni. :-)))
Első felismerés: a Barrel odaver.. nagyon is! A szám végefelé el-el terelődik azért a figyelmem, ez a motívum végigkíséri az egész lemezt sajna, de még így is az egyik legjobb DM nyitószámként élem ezt most meg. Erős, fasza és azért a sistergős dobok után nekem ez mennyország dobalap.. ;-DDDD cserébe viszont nem annyira variál. :-S
Love thieves: nagyon kellemes, nagyon jó dal, nagyon atmoszférikus és (nagyon?) túl van húzva... ami viszont meglepő hogy a Home iszonyatosan beütött, annyira hogy ki merem jelenteni hogy talán a valaha volt legjobb Martin szám ez (az, hogy az "újkori" DM lemezek Martin dalait veri az nem is kérdés, "izzé-szarrá" alázza őket, talán csak a Macro tudná lehetlenyit megszorítani. ;-)) ). Ami miatt ezt tartom a legjobb Martin DM-számnak: képes ugyanolyan intenzíven (és nem csak lágy-melankólikusan-betegesen) hatni rám, mint egy "normál" Dave-DM szám és itt a végére sem untam meg a dolgot, egyértelműen az album kiválósága ez a szám.
It's no good nem vág földhöz, Uselink sem, bár az It's no good húzósabb, a Uselink meg karakteresebb annál, mint amire emlékeztem (megintcsak az újkori DM instrumentálisok a viszonyítási alap, nem a Nothing to Fear! ;-)))) ).
Ami viszont megint meglepő: Useless nagyon odaver!! Én sohasem szerettem ezt a számot annyira, most viszont annyira jólesően "elbaszott" és eléggé sok váltás is van benne, tetszik a gitár hangszíne, szóval fasza! Meglepően fasza!
Aztán jön a kicsit tényleg bealvós szakasz: Sister of Nightot megintcsak imádom mint dalt és megintcsak megunom mire a végére érünk, pedig nagyon hangulatos, nagyon atmoszférikus. A Jazz Thieves-nek sohasem éreztem a létjogosultságát, most kevésbé érzem mint valaha, egyszerűen borzasztó semmilyen, de legalább még hosszúnak is érzem.. teljesen megtöri az album menetét, "újkori DM instrumentálisokat idézően semmilyen"... :-S
Na de aztán... elkezdődik a diadalmenet, és ahogyan a Deltán is itt is nagyon jó az utolsó 3 szám és nagyon kell is hogy jó legyen. Pusztán ez a 3 szám és hogy ilyen jó helyen vannak legalább 2 ponttal megemeli az albumot: a Freestate így, nagy hangerővel hallgatva egyszerűen K-I-V-Á-L-Ó, az album csúcspontja számomra, nagyon jó hangok, nagyon finoman, ízlésesen építkezve és talán a DM számomra legsikerültebbb énekdallama.. aztán a szintén remek The Bottom Line, ami viszont talán a leghangulatosabb szám ezen az amúgy is nagyon hangulatos albumon, Martin remekel, nem melódrámázik, de nem is túl lágy, a hangszerelés, a hangok, az egész "zenei szövete" nagyon jó, pontosan azt képes nyújtani ez a szám amit a Delta nem tud, vagy nem akar: törésmentes, harmónikus hullámzást, itt viszont unalom nélkül! Remek szám na!
És a végére maradt a mindig szívmelengető Insight, elfogytak a jelzőim: egyszerűen csodálatos. Most úgy érzem hogy egyértelműen a Goodbye-al kart karba öltve a két legjobb zárószám, kettejük közt viszont nem tudok felállítani rangsort, teljesen máshogy mozgatják meg a pozitív energiákat.
Összegzésnek se rossz a fenti két szám összevetése, mert ahogyan ezek a számok megmutatják az albumuk erősségeit és főbb jellemzőit úgy vethetők össze általuk az albumok: szerettem volna egy "helyezést" felállítani, mégha mégoly szubjektívet is, de ez nehéz lesz: ahogyan éreztem is a két album teljesen kiegészíti egymást, pontosan azt tudják, amit a másik nem: Az Ultra-n -megkockáztatom hogy- a DM legjobb "dal-dalai" vannak, nagyon jó dallamok, nagyon szép, egységes felépítés, nagyon finoman, ízlésesen jönnek be a hangok és még a "beteg hangok" sem állnak el, az egész nagyon atmoszférikus és ... olyan elegáns! Azt hiszem az Ultra a DM legízlésesebb albuma, nagyon "szép a zenei szövete" a daloknak és egymáshoz képest is nagyon egységes az album hangulatilag.
Ami ennek a hátulütője az annak a hiánya amit én most úgy fogalmaztam meg magamban hogy "a DM-csíny".
Na ez nagyon finoman van csak meg az Ultrában, a számok pont fordítva építkeznek mint a Deltán: nem hirtelen, nem sokkszerűen (ritkán) és nagyon finoman "folyamatosan" vannak egybeszőve a hangok, viszont ezáltal kevés a variálás is, vagy nehezebb a nagyon finom változásokat észrevenni. A Delta ellenben egy -szintén ízlésesen!- agyonvariáló, hirtelen váltásokkal, "sokkolásokkal" dolgozó album, szintén nagyon erős hangulattal. Az Ultrán majdnem minden szám -kivéve a végefelé- túl van húzva, a Deltán nagyon ritkán éreztem ilyesmit, az Ultra nagyon "régimódi", elegáns, finom, a Delta nagyon újkori, nagyon vagány, nagyon sokkoló. Ugyanakkor mindkettő nagyon ízléses, nagyon stílusos, nagyon erős a hangulati egységük és nagyon vállalható.
A végkövetkeztetésem meglepő: az összehasonlítás vége az lett, hogy -talán egy paraszthajszálnyit- előbbre hoznám ki a Deltát, mivel a dallamok ott is megvannak azért, csak minden szét lett csavarva, még az Ultrát azért untam,de nagyon hangulatosnak és berántósnak találtam.. imádom ezeket a külön kis világokat amiket a DM létrehoz, a két album közti ív akkora, hogy van olyan zenekar aki egész életművével nem mutat fel ilyet, nekik meg ez a "végjátékuk"... :-))))))
Viszont most úgy érzem hogy mindkettő fenti album megelőzi a Violatort.. és mindkettő egy helyen áll a SOFAD-al!
Ennek igazolására vagy elvetésére meg fogom hallgatni a fent említett két albumot, de most nagyon erősnek érzem mindkét lemezt (Ultra+Delta) csak máshogyan... Abszolút testvéralbumok, de mint a Jin és a Jang és milyen érdekes még a nevük is rímel így. ;-))))))))))))))
