Talán egy Depeche Mode album megjelenését sem vártam ilyen nemtörődömséggel vegyes spleen életérzéssel. 25 éve rajongok hűségesen ezért a bandáért, és eddig még mindig gombóc volt a torkomban, mikor új anyag készüléséről szóló híreket kaptam kedvenceim háza tájáról. Ez most valahogy elmaradt. Köszönhető ez az előző LP (Sounds Of The Universe), és a hozzá kapcsolódó turné miatti csalódottságomnak. Hasonló volt ez számomra, mintha a szerelmemben, vagy egy évtizedes barátságban kellett volna csalatkoznom. Olyankor pedig az ember kicsit bizalmatlanná válik…
Persze ez nem jelenti azt, hogy ne követtem volna figyelemmel a Delta Machine megjelenését előkészítő promóciós hadjáratot, és ne vártam volna kíváncsian, hogy milyen is lesz az aktuális Depeche Mode-sound.
Aperitifként a meglehetősen demó-ízű Angel érkezett a tavaly októberi, Párizsban megrendezett sajtótájékoztatóra, de ennek meghallgatásakor korántsem éreztem azt a mindent elsöprő érzelmi vihart, amit a Depeche Mode zenéje jelent számomra.
Majd, ha az albumot, vagy az azt beharangozó single-t meghallgattam, nyilatkozom és véleményezek - beszéltem meg végül a dolgot magammal.
Január végén ez a pillanat is eljött, a Heaven című kislemezes nótával. Igaz, a Depeche Mode mindig igyekezett meghökkenteni hallgatóságát a visszatérésüket hirdető maxikkal, de bő 30 éves pályafutásuk alatt még sosem dobtak ki elsőre egy ilyen lassú lüktetésű, lamentálós, puritán dalt.
A darkos, de egyben pozitív üzenetet magában hordozó hangulat azonban afelől mindenképpen megnyugtatott, hogy a fiúk megmaradtak a gyökereiknél, legfeljebb csendesebben hívják fel a világ figyelmét arra, hogy még megvagyunk, létezünk, és alkotunk.
A nagylemez - még az újságírók előtt is - hétpecsétes titokként őrződött, csak néhány elő-meghallgatáson részt vett, fórumozó rajongó véleménye alapján lehetett előzetes képet alkotni a ránk váró zenei utazásról. A véleményformálást pedig szeretem empirikus módon, magam művelni. Így hát nem volt mit tenni, tovább vártam.
Március 11-én abszolválta első promóciós fellépését az Egyesült Államokban oly népszerű Letterman Show-ban a kultikus banda. A mini-koncert hanganyaga már rögtön másnap elérhetővé vált az Interneten. Az elmúlt 20 év örökzöldjei (Walking In My Shoes, Barrel Of A Gun, Personal Jesus, Enjoy The Silence) mellett felcsendült öt új dal is, köztük a már ismert Angel és persze a Heaven. A Should Be Higher című track hallatán éreztem először azt, hogy mintha megmozdult volna bennem valami - de még mindig nem hallottam a teljes LP-t.
Egy héttel később végre lehullt a lepel…
És miután fejhallgatóval végighallgattam a 13 felvételt magába foglaló albumot, szinte egyből megbocsátottam kedvenceim négy évvel ezelőtti tévedését.
A fülessel történő zenehallgatás itt most kiemelt hangsúlyt kap, ugyanis 2013-ban egy intim, belső utazásra invitál minket a Depeche Mode. Tantra-szerű élményben részesül, aki rászánja ezt a közel 60 percet a Delta Machine meghallgatására. És nagy valószínűséggel újabb késztetést fog érezni a lemez mihamarabbi elővételére, lejátszására. Akit egyszer behúzott ez a zenei spirál, azt többé nem engedi. Ez az, "depesesek", erre vártunk!
A trip a Welcome To My World című nyitánnyal kezdődik, mely remekül megállná a helyét nyitó pozícióban a koncerteken is. Dave feltárja nekünk a Delta Machine kapuját, beléphetünk a Depeche Mode világába. Furcsa szintetizátor-zörejek, kakofonikusnak ható zene, mely egy remek kórusban teljesedik ki, majd karftwerkesen zakatol tovább, és végre összeáll egésszé. (Egy helyütt mintha kicsit a Recoil Stalkerje is visszaköszönne, de ezt lehet, hogy már csak én - mint Alan Wilder nagy tisztelője - hallom bele a produkcióba. )
Második helyen érkezik a zúzós Angel, egy mérges Dave-vel, aki Nick Cave-et idézően köpi bele dervis-énekét a mikrofonba. A 2013-as év I Feel You-ját halljuk - egy misztikus kántálást a szerelemről.
A Heaven pedig a Condemnation hangulatát idézi a maga soulos, gospeles taktusaival. ’93-ban nem vállalták be az egyik legszebb Depeche Mode-balladát nyitó single-nek, 2013-ban már megtehetik, hogy egy "öreges" dallal rukkoljanak elő beharangozóként. Szívbemarkoló, őszinte vallomást kaptunk a szerelem mindent túlélő hatalmáról.
Az egyik "legdepesesebb" song érkezik a lemezről, ez a Secret To The End - Dave és segítője, Kurt Uenala (alias K10K) tollából. Sodró lendületű elektro-rock a legjavából, melynek csúcspontja Dave és Martin felelgetős-kettőse a kórus résznél.
Az egyik legbefordulósabb trackhez érkeztünk, ez a My Little Universe. A belső utazás elérte legbelsőbb bugyrát. Mintha egy VCMG (Vince Clarke és Martin Gore techno-projektje) trackhez készült volna énekhangos verzió. Analóg szintik, tört hangok kollázsa - ez a Depeche Mode talán leghipnotikusabb szerzeménye, mely teljesen magába szippant a végére.
A Delta Machine "Missisippi deltás" oldalán visz tovább utunk - profán, gospeles bluest kapunk, amit még Arkansasban is megtapsolnának az öreg blues-manek. Ez a Slow.
Úgy látszik, ezen az albumon Dave folytatja a klasszikus Depeche Mode-vonalat. A Broken legalábbis erre utal. A 2005-ös Lilian-t idéző melankolikus-popdal az egyik legszebb felvétel a lemezen. Kislemezen lenne a helye!
Nincs Depeche Mode album Martin-ballada nélkül. Idén ugyan csak egy számot kaptunk a csapat kissé megráncosodott szőke "dizőzétől", de a Child Inside remekül illeszkedik a konceptbe. A "Counterfeit2" stílusában íródott bölcselkedő lélektépés a lemez minimál stílusát erősíti, és szinte megsimogatja a bennünk megbúvó kisgyermek arcát.
Ébresztő! Egy kis elektro-garázs szegecselés jön, ez a Soft Touch/Raw Nerve. A koncerteken biztosan nagyot fog ütni (Bécsben mindenesetre bejött: március 24-én speciális, zárt körű koncertet adott itt a banda, mely a www.fan4fan.com/ oldalon nézhető meg április 10-e óta.)
Egy újabb csúcspont, és egy újabb tipikusan "depeses" nóta - ki hitte volna, de ismét - Dave-től. Gótikus EBM alapok, és érdekes ének-megoldások.
Az Alone közepes tempójú dal, mely hasonlóan izgalmas zenei megoldásokat tartalmaz, mint a My Little Universe - csak talán kevésbé elvontan. A tangóharmonika-hangok a végén nagyon el lettek találva!
A második számú kislemez-dalhoz értünk. Erotikusan túlfűtött elektro-diszkó, pumpáló ütemekkel - ez a Soothe My Soul. Slágerre ítéltetett nóta.
Az album záró-tétele mintha a "Personal Jesus" belassult, Johnny Cash-átiratára hajazó búcsúdala lenne. Goodbye pain - éneklik kedvenceink, így bízhatunk benne, hogy nem a rajongóknak intenek búcsút, csak egy blues-os búsongó elégiával zárják ezt a remek lemezt.
És erről beszéltem. Tulajdonképpen nincs is vége a korongnak. Újból meg kéne hallgatni az elejétől, hiszen annyi apró titkot, különlegességet rejtettek el benne a basildoni (öreg)fiúk. Én pedig imádom a misztikumot! A Depeche Mode-ot is ezért szerettem meg 25 évvel ezelőtt. És kitartok mellettük. Ahogy a számomra fontos dolgokhoz, emberekhez ragaszkodom. Hagyom, hogy tovább játszanak a lelkemmel - kell a játék a bennem élő gyermeknek. Addig halhatatlan vagyok.
És a rajongók által ők maguk is azzá válnak. Ez egy örök körforgás, melynek jó a részévé válni.
A Delta Machine dalait CD-n a SONY Music gondozásábankeressétek, élőben pedig a Puskás Ferenc Stadion falait fogják megrengetni, május 21-én.
