A 13. DM album előjelei egyáltalán nem voltak kedvezőek. Teljesen érthetetlen módon, két elpuskázott lehetőség, a pályafutás két legkevésbé érdekes albuma után a zenekar harmadszor is Ben Hillier-t ültette a produceri székbe. Némi reményt az jelentett, hogy Hillier mellett Christopher Berg is ott lesz a stúdióban (Berg korábban a Fever Ray-el és a The Knife-al alkotott néhány felvilágosult-pop mérföldkövet). De ennek nagyjából addig örültünk, amíg a fiúk be nem égették magukat a pocsék Heaven kislemezzel. Na innen szép nyerni!
A Welcome To My World című indítás az első kellemes meglepetés. Becsülendő depeses hagyomány, hogy a nyitódalok (és a záróak is) kiválóan teljesítenek. Ez itt fokozottan igaz. A kísérteties minimál elektronikából Vivaldi klasszikusba duzzadó első dal szó szerint egy új zenei világ kapuját döngeti. „Welcome to my world, step right through the door, leave your tranquilisers at home, you don’t need them anymore” Tökéletes! Nagyobb összegben mernék fogadni, hogy a napokon belül induló turné introja is ez a dal lesz!
Észre sem veszi az ember, tényleg annyira „nyitány” az első track, de máris átcsúszunk az első slágerbe. Az Angel című dal még az új Linderberg öltönyénél is jobban áll a frontembernek. Úgy károg, ahogy csak élőben szokott és teljesen jogosan még Nick Cave is az eszünkbe jut majd róla. Csattogós electro-gospelt kántál egy fenegyerek (életemben először és utoljára írtam le ezt a szót, de most nagyon kellett), eszi a hangerőt.
Sajnos a következő dal megtöri a lendületet, a kicsit sem érdekes Heaven a bűnös. Már most mindenki többet hallotta, mint kellett volna. Gyászinduló. Dave Gahan pocsék zenei ízlésének ékes bizonyítéka, hogy az album egyik legfontosabb dalává (beharangozó kislemez, agyrém!) hájpolta. Javaslom inkább léptetni a lemezt itt, vagy kivárni, hogy 4 perc unatkozás után adja át a helyét végre újra a kőkemény elektronikának. A negyedik dal pont úgy szól, mintha az egyik Exciter számon még tíz perccel tovább dolgoztak volna. Értékelem a pillanatot, mégiscsak az volt a banda utolsó bevállalós albuma! Puffogós laptop sound. Édestestvére a következő track, sokaknál vágja majd ki a biztosítékot ez a páros. Jóformán demo változatban került a lemezre a My Little Universe. A Depeche Mode-tól teljesen szokatlan, ping pong labda hangzás, savazás, minimál pittyegés. Szinte látni, ahogy a zenekar DJ módjára, mélyen rádőlve, látványos mozdulatokkal csavargatja a potmétereket egy Tilos party-n. Itt kerül végre a helyére Martin Gore évtizedes minimal mániája, DJ setjei, és a VCMG projekt. A DM kortárs elektronikát játszik, mintha már most kiadták volna a dalt valami szokásos IDM remixernek, aki a felismerhetetlenségig bontotta volna vissza azt. Na erre sem számítottunk az ötvenes éveiket taposó, öregecskedő veteránoktól!
Slow: a fiúk időnként írnak egy-egy új Badalamenti nótát egy soha el nem készült Twin Peaks epizódhoz. A digitális hajszák után kifejezetten jól esik beleragadni néhány percre ebbe az elektro-blues mocsárvilágba. Esetleg egy régi New Order nóta, jöhet? Jön: Broken! A dal végi brit-pop gitárpöcögtetés imádnivaló újdonság! Természetesen Martin dal is kell a lemezre. Bizony az utóbbi albumokon ezek már közel sem olyan jelentősek, mint voltak a korábbiakon. A The Child Inside hiába olyan, akár egy Björk szám a Vespertine albumról, a Delta Machine szövetéből sajnos nagyon kilóg és fájdalmasan emlékeztet is egy másik nem túl régi Martin nótára, a Damaged People-ra. Ejnye!
De ne essünk kétségbe, egy igazán tökös sláger következik! Dave ismét nagyon formában van, a Soft Touch/Raw Nerve egy igazi electro-punk, electro-clash munka, hát miféle meglepetések lesznek itt még?!?
Hát, például olyanok, mint a Should Be Higher! Kövér testét nehezen vonszoló, beteg, elektromos hernyó módjára vonul végig a kimért 5 percen ez a tétel. Az album egyik legjobb dala, modern és vastag hangszerelés és Dave Gahan! Azt hiszem erre mondják, hogy „nagyot énekel”. A refrén elsőre nagyon furcsa lesz, és még a Duran Duranos Simon Le Bon is az eszetekbe jut majd, de nagyon meg lehet szeretni. Tippem szerint ez lesz a harmadik kislemez, annyira egyben van.
És akkor erre tesz még egy lapáttal a zenekar az Alone című dalban. A régi DM rajongóinak talán ez lesz a legkedvesebb. Erre tudnám azt mondani, hogy nyomokban depesmódot tartalmaz. Sodró ének, kriptába illő, kísérteties szinti, az első albumot idéző (Tora! Tora! Tora!) retro hangok és elektronikus tangóharmonika. Lúdbőröztető amikor még Martin is beteszi a vokálját. Már tényleg nemigen lehet hová lépni, gondolhatnánk. Ezer éve nem volt olyan DM albumunk, ahol ennyi eltalált dal sorjázik egymás után. És tessék, az igazi sláger még csak most következik! A Soothe My Soul napokon belül kijön kislemezen, hivatalos klipje már hetek óta megtekinthető. Slágerre írt, kanos depes duett (!), első hallgatásra mászik a fülbe, május végén tombolni fognak rá a magyarok a stadionban. A Personal Jesus szólna pont így, ha idén készült volna el. És itt hadd jegyezzem meg még azt is, hogy a kereskedelmi szempontokkal ellenkezően, ezt a slágert végre nem az első négy trackbe rakták, ahogyan azt mostanában minden zenekar szokta (általában az első 5 trackben van 3 kislemez). Értékelem, hogy nem szenvedett csorbát a művészi szabadság.
Stílusosan a Goodbye című dallal veszünk búcsút a Delta Machine-tól. Hamisítatlan blues-ként kezdi, aztán jó nagy kalapácsolás, rikácsolás lesz belőle. Szép kis búcsú, nehéz lesz feledni! Hát, le vagyok döbbenve. Nagyon nem erre készültem. Végre újra igazán ütemes dalok, a depeses világban kifejezetten gyorsak. Majdnem mindegyik vastagon vagy különlegesen, izgalmasan hangszerelt. Ugyan nincs rajta egyetlen egy olyan kiugróan jó dal sem, mint mondjuk a Wrong, de egészében mégis egy nagyon masszív, erős album. Egyfajta homogén minőség, nem nagyon van gyenge pontja (a Heaven és The Child Inside végülis megbocsátható). Dave Gahan belead mindent, soha korábban még nem volt ilyen erős a vokálja. Egy kivételével minden dalban énekel, és hoppá, ezen az albumon nincsenek instrumentális alibizések sem! Az összes dalban van ének! Végre újra, egyetlen dal sem megy alá a rajongói elvárásoknak. A retro hangzás itt nem cél, hanem eszköz. A dalok többnyira anti-DM, anti-slágerek. Mindegyik újszerű, mindegyikben van valami meglepetés. A lemez második fele elképesztően erős, már-már hibátlan. A két gyengébbnek gondolt (és a két minimal jellegű is) dal az album első felén hallható. A lemez hangzása minden korábbinál elektronikusabb, rengeteg felfedeznivalót tartalmaz, nem is lehet csak egyszer meghallgatni, érdemes az „all repeat” funkciót bekapcsolva hagyni. DM album még soha korábban nem volt ennyire digitális és ilyen „beteg” hangzású. A Ben Hillier féle sound végre nem rontja az összképet, hanem szolgálja/fokozza a „beteg”, bevállalós hangulatot.
Hihetetlen, hogy ezek a fiúk gyakorlatilag kif.sták magukból a nyolcvanas éveket, meg a kilencvenes évek jobbik felét is, és most itt vannak 50-51 évesen és már megint pofáncsapják az embert! Még mindig van kedvük kísérletezni, egy újabb megtippelhetetlen anyaggal előállni. Nem hittem volna, hogy Ben Hillier érdemel még egy esélyt, de végül csak feltette az i-re a pontot. Most végre összejött nekik az, ami az előző két albumon még nem (jó, a srácok szerint Christopher Berg is nagyon kellett ehhez (rá külön büszke vagyok, mert a The Knife és a Fever Ray nagy kedvenceim).
Nagyon örülök, hogy megszületett a post-Alan időszak második (!) legjobb albuma!
