A mennyország személyi Jézusai újra köztünk. Gahan még mindig úgy rázza a fenekét, hogy attól mindenki zavarba jön. A DM a legjobb formájában jött Magyarországra.
Sosem az a kérdés, meglátogat-e minket a Depeche Mode az éppen aktuális turnéján, inkább az, hogy hányszor. Idén az egyes a bűvös szám, de ha már így alakult, akkor legyen az az egy a Népstadionban, hogy mindenki elférjen. Mindenki elfért. A banda a legutóbbi, Delta Machine című lemezével (kritikánkat itt olvashatod) jelentősen enyhített az azt megelőző, Sounds of the Universe után érzett csalódottságunkon, és bár a hangzással továbbra sem vagyunk kibékülve, végre olyan dalok születtek, amelyek többségükben elfértek volna akár a Songs of Faith and Devotion-ön, vagy a Violator-ön is. Szóval nyertes helyzetből indulunk. Jók a lapok. De vajon megadja-e, Klárika? Megadja?
Minden adott volt, hogy sokkal jobb legyen ez a buli, mint a nem teljesen a csapat hibájából közepesre sikeredett múltkori stadionparádé. Gahan végre jól van, így a megszokott ütemben, azaz folyamatosan érkeznek a yeah, that’s right-ok, mozog a csípő, nedvesednek a bugyik, pörög a mikrofonállvány, és ami a legfontosabb, tökéletes az ének. Innentől kezdve tudod, hogy nagy baj nem történhet, mert a DM egy üzembiztos gépezet, ami még akkor is több mint vállalható koncertet ad, ha valami homokszem kerül belé, Gahenen pedig valami mágikus okból fent marad a zakó.
A Depeche Mode egészséges és felszabadult. Nyilván látszanak rajtuk az öregedés elkerülhetetlen jelei, de jobb dolguk is van annál, minthogy ezzel foglalkozzanak, ezért olyan finom eleganciával és brutális erővel csapnak bele az új albumot és ezáltal egyben jó szokás szerint a koncertet is nyitó Welcome to My World-be, hogy elkerülhetetlen a libabőr. Nem erőltetik az új lemezt, tényleg csak a legjobb dalokat játsszák róla, Angel, Secret to the End, Heaven, Should Be Higher, Goodbye (még egy Soft Touch elfért volna a setlisten), és persze a Soothe My Soul, amiről már most ki lehet jelenteni, hogy ott lesz a legnagyobb koncertkedvencek között. Azért teszünk ilyen kijelentéseket, mert nagyjából a Personal Jesus-szal egyenértékű ugrálási roham tört rá a jónépre a refrén hallatán, amiért nyilván senkit sem lehet és nem is szabad elítélni.
Az előbb említett dallista azt jelenti, hogy Gore nagyon helyesen kihagyja a szokásosnál sokkal szürkébb friss agymenését, helyette inkább beszáll a hadd énekeljek már én is el néhány dalt, amit Dave szokott-versenybe, és egyúttal meg is nyeri azt a Higher Love-val és a koncertet teljes mértékben leültető, egyszálgitáros When the Body Speaks-szel, amin nyílván sok rajongó sírta el magát a gyönyörűségtől, a zokogás azonban talán felébresztett néhány hortyogó rajongót, aki az ijedtségtől vissza is szívta az akkurátusan a szája szélén lefelé csordogáló nyálcsíkot. Láthatóan a jónép sem vette túlzottan jól az előadást, mert mikor az utolsó másodpercekben visszatért Dave, megpróbált közönséget dudorásztatni, besült a mutatvány, a közönség valami horkolásgátlóra vágyott, így inkább kihagyta az egyébként dramaturgiai szempontból mindig fontos Gore-dal utáni óóóóó-zást.
A setlist a szokásos best of mellett azért hozott néhány meglepetést is: A Pain That I’m Used To vicceskedő, lötyögős diszkóra vett Jacques Lu Cont-féle remixverzióját (amit sok mosollyal vezetnek elő élőben), a koncerten ritkán hallott Barrel of a Gun-t, a szintén régen hallott Black Celebration-t, és a Goldfrapp remixében elővezetett Halo-t. A rajongó boldog. A zenekar is. Visszataps, akusztikus Home, táncoltatós, végig vigyorgós, színpadot széltében végigtáncikálós Just Can’t Get Enough, brutálisan erős I Feel You, búzatábla-imitációs szakkör a Never Let Me Down Again-ben, aztán see you next time! Hát úgy legyen!
A hiányérzet otthon maradt, a turné teljesen rendben van. Egy több mint kétórás dallista, a remek, de sokszor valószínűtlen vetítések (kutyákat mutatni lassított felvételen a Precious alatt?), az ereje teljében lévő Depeche Mode és egy hálás közönség találkozása volt a Puskás Ferenc Stadionban, jó helyen, jó időben. Nem lepődnénk meg nagyon, ha még hirtelen becsusszanna később egy Sportaréna-buli is, a banda jelenlegi teljesítményét látva azt kell mondjuk, megérné az utolsó fillért is. További erőt, egészséget, és a csípőprotézis elkerülését kívánjuk nekik!