Magyarország annyira szereti a Depeche Mode-ot, hogy mostanra már garantált, hogy minden albumuk köré épített turnéhoz kapunk legalább egy budapesti koncertet is. Persze ezt is könnyű lefanyalogni azzal, hogy már megint túl kellett jutniuk úgy 20 évvel a karrierjük csúcsán ahhoz, hogy állandó programpont legyünk, de az a helyzet, hogy a Depeche Mode még mindig egy jó koncertzenekar.
Arról, hogy koncerten kívül is jó zenekar-e, már megoszlanak a vélemények: a basoldoniaknak a 2005-ös Playing the Angel volt a billentyűs Alan Wilder nélküli korszakának egyetlen olyan lemeze, ami a közmegegyezés szerint is igazán jól sikerült. Ha hozzátesszük, hogy ezek a vélemények is azt hozzák fel legerősebb érvnek a lemez mellett, hogy tök olyan, mintha két évtizeddel korábban készült volna, akkor kijön a végén, hogy a Depeche Mode utoljára 1993-ban jelentetett meg minden igényt kielégítő albumot. Persze minden azóta kiadott lemeznél kialakul egy rajongói csoport, ami szerint ezúttal ismét régi fényében tündököl a zenekar, de az idő általában gyorsan elintézi a dolgokat. Az idei Delta Machine-t hallgatva már tényleg minden eddiginél többször felmerült bennem, hogy ez az egész csak azért lett kinyomva, hogy Dave Gahanéknek megint legyen apropójuk a turnézásra, illetve legyárthassák az új merchandise-t.
Ezt erősítette végül a koncert is, amin a zenekar jól érezhetően csak azért vett elő aktuális dalokat, hogy több legyen kicsit a végeredmény egy nosztalgiakoncertnél. Bár idei dalokkal kezdtek, minden egyebet tekintve újra biztosra ment a zenekar: volt Walking in My Shoes, Black Celebration, Enjoy the Silence, Personal Jesus, és legnagyobb örömömre végre meghallgathattam élőben az első igazi Depeche Mode-slágert, a még a később az Yazoo-ba távozó Vince Clarke által írt, ennek megfelelően minden megszokott mode-os szomorkodást nélkülöző Just Can’t Get Enough-ot is.
Azt sem lehet elvitatni, hogy Dave Gahan még 51 évesen is képes arra, hogy egyetlen teátrális kézmozdulattal nedvessé varázsolja a mostanra már gyakran sokgyerekes anyává vált női rajongóinak bugyiját, és ameddig ez megy neki, addig biztosan lesz létjogosultsága a Depeche Mode-nak. Az egy dolog, hogy Beyoncé is megirigyelné a seggrázási technikáját, de tulajdonképpen az egész zenekar nem érne nélküle semmit, hiába Martin Gore gitáros a zenei agy.
A koncert egyébként mára egyértelműen családi eseménnyé vált: már végképp semmi lázadás nincs abban, ha valaki DM-es, a közönségben már olyan figurák is feltűntek, akik a nap többi részében valószínűleg a Hajógyári-szigeten veretik DJ Bárányra, és több ránézésre óvodás gyereknek is pont olyan idegesítő módon mutatták be szüleik fiatalságuk örök emlékét, mint amilyenben ők kaphatták meg az Illést.
A tökéletes koncertélményt azonban mégsem a közönség vagy az új dalok rontották el, hanem Gore, aki valamiért megint fontosnak érezte, hogy ő is elénekeljen pár dalt. Az egy dolog, hogy ügyesen a közepére illesztve sikerült elvennie az addig végig lendületes fellépést a felesleges kamudrámázással, de ráadásul élőben még a lemezen hallhatónál is feleslegesebbnek tűnik az ő blokkja. Van egy zenekar, aminek van úgy 40-50 instant klasszikus dala, és ezeket általában Dave Gahan énekli, aki ugyebár ott van a színpadon tettrekészen. Ehhez képest egy jó In Your Room helyett jön két Gore-dal, én pedig gondolhatok arra, hogy mennyivel szívesebben lennék a koncert miatt a Puskásból Győrbe száműzött Fradi-MTK meccsen még annak ellenére is, hogy igazából mindkét csapatot utálom.
Az egész koncert végülis emiatt nem lett tökéletes. Aktuálisnak véletlenül sem lehet mondani, de amikor ilyen dalokról beszélünk, akkor teljesen mindegy is lesz a dátum. A Depeche Mode még mindig az egyik legerősebb koncertzenekar, Dave Gahan még mindig képes egyetlen kézmozdulattal katarzist elérni, a Personal Jesus pedig még mindig annyira megdöbbentően jó dal, hogy szívem szerint hetente meghallgatnám élőben.
