Amikor két középkorú román férfit veszek észre a Stadionok metrólejáratánál, ahogy a Black Celebrationt éneklik egészen furcsa hangfekvéssel, ám annál részegebben, akkor már tudom: jó helyen járok. Persze a tömeg se hagy kétséget efelől, meg afelől se, hogy nem lehet akkora válság itt, hogy a Depeche Mode koncert ne legyen telt házas. (Meg is hálálják ezt a You are the best, Budapest kiáltással.) És tényleg eljött mindenki, a disztingvált ötvenestől a tomboló huszonévesig, az öltönyös menedzsertől a kidekorált, harmincas nőkig, akik úgy néznek ki, mintha szado-mazo boltban volnának eladók.
A Depeche Mode egyszerűen nem lett ciki, mint sok más kortársuk, nem egy nyugdíjas otthon szelíd nyammogását idézik. Ma is élő, karcos, energikus banda, amelyik nem a nosztalgiából akarja kicsengetni a lakbért. Az egyre messzebbinek tűnő emlékekből. Így aztán nem is sokat révedtek a múltba, nyomták az új lemezt, és úgy tűnt, mintha második fiatalságukat élnék. Több tízezer ember előtt talán ez nem is akkor csoda.
Most nem is törődtek annyit a színpadképpel, mint legutóbb a Playing The Angel-turnén, már úgy értem, semmi muse-os extra nem vonta el a figyelmet, sokkal többet dobtak a hangulaton az óriási ledfalra kivetített képek. Aranyos kutyák a Precious, ezernyi felparázsló szikra a Should Be Higher, Tarr Bélás fekete-fehér világvége a Heaven alatt, vagy kifacsart nők az Enjoy The Silence mögött. Nem is volt szükség parasztvakításra, mert Dave Gahan kirobbanó formában érkezett Budapestre, és ebben a többiek is segítették, talán csak a pókerarcú Fletcher, a világ legjobb egyujjas billentyűse nem tudta, hogy hol is van épp, de tőle már épp ezt várjuk.
A két tagú Diamond Version nevű előzenekarra nem sok szót vesztegetnék, hajlongtak a laptopjaik mögött, rezegtették a mélynyomókat, mégis úgy tűnt, hogy inkább azokat a mixeket pörgetik, amelyek sehogy sem akartak felférni a DM vonatkozó válogatásaira. Persze nem nehéz halovány epigonnak feltűnni a nyolcvanas és kilencvenes éveket meghatározó zenekar előtt.
Kilenc előtt pár perccel pedig már be is invitáltak minket az új világukba, ebbe a derűsen elővezetett, ám a mélyben csupa sötét színben tündöklő bugyorba. A Welcome To My World és az Angel, vagyis az új lemez nyitó dalai után már érezni, hogy nem a nyolcvanas évek tuti dalain lesz a hangsúly, hiszen a hangulatot a Walking My Shoes dobja fel a slágereknek kijáró harmadik helyen. S már vissza is térünk a Plyaying the Angel nagy dobására, a merengősebb Precious-re. Gahanék ezen a ponton könyörülnek meg az ősrajongókon, meg azokon, akik nem nagyon követik az új dalokat, hiszen érkezik a Black Celebration, amelyet nagyon hiányoltam a 2006-os fellépésen, mint ahogy a Policy of Truth is nagy hiányzó volt akkor, ám most ezt is pótolták. (Viszont a 2006-os randevún nem maradt el, mint ahogy most a Stripped és a Behind The Wheel, amelyek nélkül elég nehéz DM-koncertet elképzelni.) És ezzel nagyjából véget is ért a múltba révedés, legalábbis az első részben. Nem számítva még a csontnak odavetett Barrel of a Gun-t, ám az sosem volt az az igazán ugrálós dal.
A mostani turné pesti állomása tehát sokkal inkább tűnt egyszerű lemezbemutatónak (hét dalt szolgáltak fel az új lemezről, vagyis aki nem végezte el a házi feladatot, kicsit mellőzve érezhette magát), mint mindig hálás best of-összeállításnak. És ez nem is volt rossz döntés, hiszen az új darabok remekül szólaltak meg élőben, és ez magabiztosságot sugárzott, ráadásul a Secret to the End vagy a Should Be Higher bármikor felveszi a versenyt a régi darabokkal energiában, dallamban, szövegben.
Rutinosabb DM-rajongó már tudja, hogy Gahannak is szusszannia kell, s ilyenkor Martin Gore veszi át a mikrofont, vagyis el lehet indulni sörért. A Martinos, lágyabb kitérő után sem robbantanak egyből, hiszen a melankolikus Heaven jön, az új album első kislemezdala, hogy majd megint egy új dal következzen, igaz, talán a legjobb, hogy az A Pain That I’m Used To-nál már mindenki gyanakodni kezdjen: tényleg nem lesz itt semmi tuti? Erre aztán frappáns válasz a Question of Time. Karcosabb, brutálisabb változatban, távol a biztonsági játéktól. Gahan viszont legalább alaposan megénekelteti a stadiont. És akkor már nem is nagyon lehet megállítani az áradatot, hiszen az Enjoy The Silence után jön az elnyújtva, lassan felvezetett (mintha más fordulatszámra pakoltuk volna fel a lemezt) Personal Jesus, hogy elsodorjon minden földi és égi teremtményt. A rendes játékidőtől a Goodbye-al búcsúzunk, de erre bármilyen tétben fogadni mertem volna a koncert előtt.
A ráadás viszont meglepőn izmos, hiszen nem két számmal jönnek elő, hanem egyenesen öttel, jó két órára duzzasztva a koncertidőt. Martin legnépszerűbb dalát, a Home-t persze nem hagyja ki, s egy kis Halo-s kitérő után már a Just Can’t Get Enough idézi fel az ősidőket. Az I Feel You után pedig ugyanazzal intünk végképp búcsút, mint 2006-ban: a Never Let Me Down Again tényleg felteszi az i-re a pontot. Kimerülve roskadhatunk le a kihűlt vasszékekre.
Keményebb, kísérlezetőbb és nem annyira simulékony arcát hozta el a DM Budapestre, és ennek csak örülhetünk, hiszen messze még az alibiző búcsú ideje. A 33. életévébe lépett zenekar aktív korát éli, és ez most sokkal jobban látszik, mint legutóbb. Meg aztán minek leugrani a száguldó vonatról? A megállóban már úgyis ücsörögtünk épp eleget.
