Kevés olyan zenekar létezik kerek e világon, akik képesek a rajongókat ilyen magas hőfokon tartani, mint a DM. A koncert előtt egy héttel még simán lehetett állóhelyre jegyet kapni, ami azt sejtette, nem lesz tele a Puskás, de mire a Welcome To My World első hangjai felcsendültek, egész szépen megtelt a Stadion. Persze a közönség már közel sem olyan vehemenciával rajongja körbe imádott zenekarát, mint mondjuk '88-ban, amikor 13 évesen nyomorogtam a BS-hez vezető kis hídon, és körülöttem Martinok és Martinák, Dave-ek és Alan Wilder hasonmások nyomorogtak hosszú órákon át a bejutásra várva, majd a legforróbb poklot idéző hangulatot varázsoltak az azóta a lángok martalékává vált sportcsarnokban. Ma már egy ilyen esemény inkább sajtótájékoztatóra hasonlít, mint koncertre. A digitális világ térhódítása nem kímélte a zeneipart sem. Nem csak a lábát tette be, hanem páros lábbal rúgta rá az ajtót, ami szerintem egy roppant torz és beteg elegye felgyorsult világunknak. Ha az emberek a mobiljuk helyett inkább arra koncentrálnának, hogy a valóságban is megéljék azt, ami velük történik, és nem koncentrálnának arra, hogy elkapják A PILLANATot, talán mindenki beljebb lenne eggyel. Az egész már csak azért is érthetetlen, mert a DM minden egyes turnéjukról tökéletes minőségű, megfelelő terjedelmű dvd-t jelentet meg. Ja, hogy Manyika vagy Pityuka nincs rajta....
Pontban háromnegyedkor elhalkult a tucc-tucc és kezdetét vette a Delta Machine lemezbemutató soron következő előadása. A már fent említett Welcome-mal indult a show, ahogy az kábé borítékolható volt, hiszen a DM mindig az aktuális lemezzel nyit, majd folytatja is, itt éppen az Angel-lel. Aztán adva egy sanszot azoknak, akik vagy önszántukból vagy öntudatlanul, de nem mentek rá az új lemezre, gyorsan fújtak egy ébresztőt a Walking In My Shoes képében, ami meg is tette a kellő hatást. A Precious is jó húzás volt, pedig én nem vagyok oda ezért a nótáért. Az első komoly libabőrözés a Black Celebration kezdő basszusánál jelent meg, ami kitartott a Policy Of Truth-ig. Az új lemezről az egyik kedvencem a Should Be Higher, ami itt piszok jól szólt. Azt nem tudom, hogy a stadion más szegleteiben hogy szólt a motyó, de elől egész kellemes volt, bár lehetett volna hangosabb....sokkal hangosabb....sokkal-sokkal...és a basszus is!!! Ja és Christian Eigner pergője az ég szerelmére!!! A Barrel Of A Gun-t már akkor elfelejtettem, mikor első alkalommal hallottam, most sem tudott meggyőzni arról, hogy ennek lenne bármi értelme, miközben nem játsszák a ...., ....., .....(ide mindenki írja be a magáét).
A Higher Love-ot imádom, de meglepődtem, amikor a rövid pihenőre térő Gahan helyett Martin kezdett bele. Mivel a Gore által énekelt dalok a képzeletbeli listám alján vannak (kivétel Home), ez így teljesen rendben volt. Meglepettségemet csak fokozta, amikor a When The Body Speak-et is Ő adta elő, szintén kifogástalanul. az első kislemezes dal, a Heaven jött, nekem ez annyira nem nyerte el tetszésem, sem lemezen, sem élőben. Andy Fletcher helyén lehetne akár Sean Connery is, sőt! A színpadkép a megszokotthoz képest sokkal puritánabb volt, s bár voltak izgalmas megoldások, többnyire arra lehetett koncentrálni, amiért valójában jöttünk: a Zenészekre!
A South My Soul egy igazi sláger, talán az egyetlen a Delta Machine-on. Élőben is sütött, örömaköbön volt, nagyon élvezte a közönség és a zenekar is. A Pain That I'm Used To úgy volt elrontva, hogy egy fasza számot Fásy mulató kompatibilissé tettek. Kár érte. A Question Of Time, Secret To The End, Enjoy The SIlence trió remek! Utóbbi, bár szintén nem volt nagy meglepetés, mégis mindig jó hallani, tökéletes koncert nóta. Your own Personal Jesus, Someone to hear your prayers, na persze. Meglepetés nulla, de ha nincs Personal Jesus, az is baj. A Delta Machine zárótétele a Goodbye, ami egyértelmű utalás a normál blokk végére, meglepetés nuku. Amúgy kicsit erőtlennek tűnt a lemezverzióhoz képest....
Rövid szünet, majd elhalkulnak a fények, a reflektor ráfókuszál Martin Gore-ra, aki egy laza zongorakíséret mellett a Home-ba kezd. Imádom hallani, amikor több ezer ember egyszerre énekel, igazán bizsergető érzés, itt pedig megvolt erre a lehetőség, a nóta végén még percekig ment az óóóó-zás, szerettem. A Halo áthangszerelt verziója kinek tetszett, kinek nem, én az eredetire voksoltam volna. A Just Can't Get Enough tuti befutó, meglepetés nulla. I Feel You bármikor jöhet, a vetítés nagyon adta, remekül megkomponált elegy volt. Zárásként, na mi...na mi...Never Let Me Down Again. Minő meglepetés! Akkor kalimpáljunk, mint ha csak az Ölelj Meg Újra menne. Persze szó sincs arról, hogy ne imádnám. Ha választhatnék egy pillanatot, amit megélhetnék, lehet az lenne, amikor Dave Gahan kiáll a színpad legelejébe, és karját lengetve körbenéz a rendre tömött arénákba. Amit lát, amit érez, nem lehet semmi. Ha másért nem, ezért egész biztosan örökre műsoron tartják, és ez nem baj. Viszont ezzel vége is az estnek - rutinból lehozták -, zárul Miki móka tára. Dave Gahanből sosem elég, Martin Gore-ról nem kéne beadni közelit, Andy Fletchernek egész előadás alatt nézőket kéne felhívnia maga helyett, ettől az ő pozíciójában is lenne valami látnivaló. Ennél izgalmasabb setlist-et még Baló György is összerak fél perc alatt,de ettől eltekintve azért nagyon jól éreztük magunkat.
Ui: szegény Puskás Öcsi bácsi ha látná mit neveztek el róla! Országunk szégyene az a stadion, megdöbbentő, hogy még ilyen állapotában is hogy sajtolják ki belőle az utolsó csepp pénzmagot, mielőtt majd rádől a Spice Girls re-union turné vendégeire. De ez van, ezt kell szeretni. Vagy nem.
