A Depeche Mode egyike azon zenekaroknak a nagyvilágból, akiknek a koncertjét nemes egyszerűséggel képtelen vagyok kihagyni, ha Budapesten játszanak. Ennek több oka van: egyrészt ők szeretnek minket, magyarokat, mint közönséget, mi pedig imádjuk őket, mint zenekart. És erre nem kell jobb bizonyíték, mint a tegnap esti fellépésük.

A elektronikus zene anno volt úttörői mára klasszikussá értek, de az ehhez szükséges idő szerencsére sem rajtuk, sem a koncertek lendületén nem látszik, mint ahogy az sem, hogy az első, legendássá vált budapesti koncertjük óta egy generáció már kinő(het)te (volna) a DM iránti rajongást. De nem így történt – a legelső lelkes fanatikusok ugyanúgy ott voltak a Puskás Ferenc Stadionban tegnap este, mint az egy generációval őket követők.

Az előzenét szolgáltató Diamond Version talán nem volt telitalálat a közönség bemelegítéséhez, de ez sem okozott problémát – lévén, hogy erre igazán semmi szükség. A banda színpadra lépésével nemes egyszerűséggel nem lehet versenyezni, ha a hangulat felfűtéséről van szó. Arról nem is beszélve, ami ez után következett.

A budapesti Depeche koncertek hangulata, valamikor az ősidőkben alapozódott meg és a viszonzott szerelemből eredeztethető. Azóta a szép hagyományokhoz híven a zenekar nálunk egyszerűen nem tud rontani. Így volt ez tegnap is, bár ha néhány korábbi koncerthez hasonlítjuk – ami nyilvánvalóan ostobaság lenne, ezért nem is tesszük – talán találnánk jobbat. De hangsúlyozom, nem tesszük.

Egyetlen erre a célra alkalmas Stadionunk (használható része) megtelt ős-Mode-rajongókkal és a valláshoz már később csatlakozottakkal, a szolid teltház egyként mozdult a Welcome to my World-re. Az új albumról aztán gyorsan követte az indító trakcet a szintén újlemezes Angel, de az alapdarabokat előnyben részesítőket sem váratták sokáig, a Walking in my Shoes aligha hiányozhat egy Mode-rajongó kedvencei közül. Ami az arányokat illeti, az új album 13 dala közül 7 helyet is kapott a dallistábban, a sort stílusosan a Good Bye zárta – persze a ráadás előtt.

Ami a hagyományokat illeti, a közönség bizony ragaszkodott azokhoz, nem úgy a zenekar. Ebből is adódhatott, hogy a megszokott összhang nem volt egészen tökéletes, de még mindig a bimbódzó kapcsolatok egymásra hangoltságát mutatta. Néhány áthangszerelés miatt a korábban két akkordból felismerhető dalok nem mindenki tetszését nyerték el, A Pain that I’m Used to elejére robbanó közönség a módosított dallamokkal, nevezetesen a Jacques Lu Cont-féle verzióval nehezen tudott mit kezdeni – csak állt mélán és nézett.

Ami még mindig nem egy rossz opció, tekintve, hogy Dave Gahan továbbra is tisztában van személyes varázsával, valamint utánozhatatlan csípőmozgásának a hölgy rajongókra (vagy talán pasikra is) gyakorolt hatásával. Ezt aztán gátlások nélkül, szemérmetlenül és tudatosan ki is használta a teljes koncert alatt. Ami pedig egyes kiemelt dalok – mint a Question of Time – alatt előadott, szó szerint szédítő mozgását és általános színpadi jelenlétét illeti, azzal valószínűleg a színpadtechnika energiaellátását biztosítani lehetett volna. Ez pedig tényleg komoly teljesítmény, a színpadképet és a fénytechnikai megoldásokat figyelembe véve.

Ezekre sem lehetett panasz, a zenekar nem csak a hangokra szomjazókat, de a látványra éheseket is jól tartotta a show alatt. Színes animációk, az új albumot képekben megjelenítő fekete-fehér világ, egyszerű letisztultságot követő klipek jelentek meg a színpad mögött és mellett, a villódzó-pulzáló fényekkel pedig még erősebb lendületet adtak a színpadról lezúduló hangcunaminak.

És ha már a hagyományokat emlegettem, azért a kuriózumokat is kiemelném – mint hogy végre volt alkalmam élőben hallani a Black Celebrationt (irigylem azokat, akiknek ez már korábban megadatott), élmény volt a When the Body Speaks vagy a Halo is, és a magam részéről tökéletesen kibékültem a némi csavarral megoldott bevezetőkkel. Édes volt a várakozás az átvariált hangszerelésekkel, míg egy-egy kedvencet felismertem.

A klasszikusokból persze reggelig tartó koncertet is adhattak volna, de a Personal Jesus, az Enjoy the Silence, az I feel You semmiképp nem maradhatott ki. És persze búcsúzóul a Never Let Me Down Again, ami még mindig az egyik leghatásosabb látványelem a koncerteken.

Nem könnyű egy ilyen este után objektíven beszámolni a koncertről, de egy kísérletet azért illett tenni: zseniális volt. A szubjektív véleményem pedig ugyanez.