Kérdés, hogy a nosztalgiafaktor mellett találhat-e egyáltalán valamit a magyar közönség 2013-ban a Depeche Mode zenéjében. A Puskás Stadionhoz érkező tömeget elnézve: nem. Az athéni koncertre kilátogatók között lényegesen több volt a fiatal, mint kedd este a budapesti közönségben. A magyarországi koncerten ugyanakkor szép számmal megjelentek az olyan nagykaliberű, telepi majsztorok is, mint amilyen ez a brit férfi. Nekem ezzel persze nincs gondom, és az olvasó is inkább csak sajnálhatja, hogy ez a cikk nem szólhat kizárólag róluk.

A Stadionoknál leszállva a metróról egy dolog azonnal feltűnt: a magyar szervezők előrelátóbbak voltak a görögöknél, és a koncerthelyszín is kedvezőbb abból a szempontból, hogy a Puskás Ferenc Stadion körül jól eloszlik a tömeg, az ötórási kapunyitással pedig ügyesen kerülték el azt az agykínzó tömegnyomort, amellyel az athéni koncerten szembesülnünk kellett. A belépés simán megy, a kaputól húsz méterre már hallom is két, ötven év körüli nő szitkozódását, amiért túl keskenyek a lefelé vezető lépcsőfokok. "Mit vártál? Rákosi építette ezt is!" Inkább slisszolok is befelé, mielőtt az agyam az ilyen komoly gondolatok áldozatául esik.

A színpad előtt leülök, és próbálom észben tartani, hogy nem az alsóörsi motorostalálkozón vagyok. Voltak már ennél könnyebb feladataim is, a fekete bőrcsizmák, a dzsekik, a sötét napszemüvegek, a koptatott farmerek és a körülöttem állók kora alapján ugyanis tényleg egy motorostalálkozó jut az ember eszébe. Egy férfin kalocsai mintás bőrdzsekit látok, megborzongok, majd felállok. Ekkor veszem észre, hogy már nem hangpróba van, hanem az előzenekar tolja. Na, ők nagyon rosszak voltak. Zenéjük idegesítő elegyet alkotott a fel-feltámadó viharos széllel, természetesen senki nem sajnálta, hogy viszonylag hamar befejezték fellépésüket.

Aztán jött a Depeche Mode és grammra pontosan lenyomták ugyanazt a produkciót, amit Athénban, és valószínűleg Szófiában, Bukarestben és Belgrádban is. A setlistben egyetlen apró változás történt, Athénban ugyanis Martin Gore elénekelte a Happy birthdayt Dave Gahannek, mivel az énekes május 9-én lett pontosan egy évvel öregebb fél évszázadnál. Andy Fletcher július 8-án, Martin Gore pedig július 23-án lesz 52, szóval ha valaki mindenképp szeretné látni, hogyan kívánnak egymásnak boldog születésnapot a Depeche Mode tagjai, látogasson el a locarnói vagy a prágai koncertre.

Az azonos setlist ellenére volt azonban két nagy különbség az athéni és a budapesti koncertek között. Az első, hogy Budapesten már sokkal bejáratottabbnak tűnt a produkció, mint amilyen Athénban volt. Ez alatt nem csak a sokkal jobb hangosítást kell érteni, hanem a zenészek sokkal jobb egyéni teljesítményeit is. Dave Gahan előrekevert hangja már az új album számaiban is sokkal biztosabban mozog, a dobok és a gitár pedig vagy egymilliárdszor jobban szól.

A másik nagy különbség a felszabadultság volt. Én eddig csak legendának tartottam, hogy a Depeche Mode tagjai különösen szeretnek Magyarországra járni, most azonban látszott, hogy tényleg így van. A magyar közönség sokkal fogékonyabb volt a görögnél, szinte minden jelenlévő végigénekelte a koncertet (az új dalokat éppúgy, ahogyan a régieket), tapsoltak, amikor tapsolni kellett, kiabáltak, amikor kiabálni. A budapesti hallgatóság még azzal a feladattal is megbirkózott, amivel a görög egyáltalán nem tudott, most is volt ugyanis közönségénekeltetés a Should Be Higher végén, amikor is a közönségnek egy magas, elnyújtott és effektekkel torzított love-ot kellene ismételnie Gahan után. Athénban ez kudarcba fulladt, a magyar közönség viszont - nagyon ügyesen - egyszerű, de lehengerlő üvöltéssel vágta át a gordiuszi csomót.

A nyitottságot pedig az együttes tagjai is meghálálták, látható örömmel zenéltek. Dave Gahan szinte transzban táncolta végig a fontosabb számokat, Martin Gore is szélesebben mosolygott a megszokottnál, Andy Fletcher pedig kibújt a német bankigazgató imázsból és egészen zenészformájúvá vedlett némelyik dal alatt. A koncert első felének fénypontja kétségtelenül a Policy of Truth volt, de igazán jól most is a műsor második része sikerült. Az athéni produkcióval ellentétben azonban most nem a Question of Time, hanem a Personal Jesus alatt rezgett leginkább egy hullámhosszon az együttes és a közönség.

Összességében tehát megállapítható, hogy a magyar Depeche Mode rajongók - lehetnek köztük akármekkora suttyók - tényleg valami olyat képesek nyújtani kedvenc együttesük tagjainak, ami belőlük is a lehető legjobbat hozza ki. Arról pedig, hogy ciki-e ma Magyarországon a Depeche Mode, egy pár nőtagja mondott mindennél helyénvalóbb ítéletet, amikor a koncert előtt beszélgettem vele és a férjével. Muszáj leírnom nagy vonalakban a háttérsztorit is, szerintem nagyon aranyos.

Amikor a Blaha Lujza téren a metrólejáratnál elővettem a pénztárcámból egy vonaljegyet, kivillant a koncertjegy is, és szinte azonnal megszólított egy férfi és a felesége. "Szia! Te is a depesre jössz?" És hát ugye én is oda mentem, így a Puskás Stadionig végigbeszélgettük az utat. Edina és Gábor 1990-ben ismerkedtek meg, '91-ben házasodtak össze. Abban az időben elmondásuk szerint mindenhonnan a depes folyt, ők pedig együtt hallgatták a lemezeket, és szaggatták a farmereket, számukra tehát a nosztalgia miatt fontos a Depeche Mode. Arról pedig, hogy cikik-e ma Dave Gahanék, Edina nagyjából az alábbiakat mondta:

"Ha fiatalabb lennék, valószínűleg nem hallgatnám depest, és valószínűleg gáznak is tartanám őket, de nem a zenéjük miatt, hanem azért, mert Magyarországon pont annak a generációnak lett emblematikus együttese a DM, amelyiknek annyi ciki tagja van." Majd rámutatott egy negyven körüli, sötétszemüveges férfira a közönségben, aki épp akkor tolakodott be egy nála sokkal alacsonyabb lány elé, és folytatta "Na, ha például abból indulnék ki, hogy az az ember is szereti a Depeche Mode-ot, biztosan elmenne tőlük a kedvem."