Elsőre azt írtam volna, hogy a legszembetűnőbb, mennyire eluralkodtak az albumon a gitártémák a klasszikus szintihangzás kárára, de valójában ezt már olyan régóta elmondjuk minden egyes albumnál, hogy az inkább csak azt jelenti: képtelenek vagyunk elszakadni attól, hogy a Depeche Mode egy szintipop zenekar. Ugyanakkor mégis azt mondanám, hogy a Delta Machine-nál bújt elő az eddigi legmarkánsabban Martin Gore és Dave Gahan a blues és soul iránti vonzalma – mintha csak most hallgatták volna meg egymás szólóalbumait (ami egyébként nincs is kizárva), s néztek volna egymásra döbbenten, „te is ilyeneket hallgatsz?!” A Slow és a – második single-ként nemrég kijött – Sooth my Soul minden további nélkül rajta lehetett volna az énekes a 2000-es években megjelent önálló lemezein, pedig ott értelemszerűen sokkal inkább örömzenélést mutatott be alkalmi társaival, mintsem hagyta magát nyomasztani valamiféle DM-imidzsnek való megfeleléssel. (Mondjuk bukó is volt mindkét lemez, szerintem érdemtelenül.) Gore pedig eleve ugye sokat bóklászik még a country irányában is, más kérdés, hogy az ő alapvetően lágy, nőies hangja minden csak nem mocskos blues. Épp ezért volt például ambivalens érzéseket keltő anno a Nick Cave-feldolgozása (Loverman); meg tudom érteni azokat, akik szörnyülködtek, még ha én valójában imádom is azt a tracket, meg az egész Counterfeit 2 albumot.
A nyitó Welcome to my World semmi másra nem jó, mint hogy konkrétan legyen egy kezdő dal, lemezre, koncertre egyaránt. Tucatdal, alibi, ami sajnos a Sounds of the Universe óta már nem ritka vendég az együttesnél. A lemezt záró Goodbye ilyen még a másik irányból. Az Angelben már van kraft, ez kétségtelen, Dave jól kiereszti a hangját, az énekszólam látszólag önjáró ritmikája és a kétezres években védjeggyé vált űrzaj hangzás szinte zaklató. A Heavent jól ismerjük, remek választás volt albumbeharangozó kislemeznek. Számomra valahol a Condamnation testvérdala; hasonlóan kimért tempójú balladisztika, himnikus énekstílus. Ezt követi a Mode saját „Soop-Soop-Songja”, a Secret to the End, amely egyben titkos favoritom a majdani harmadik kislemezre. Van benne minden, ami ebben másfél évtizede már félig rockzenekarrá vált DM-ben jó, az azóta elstartolt turné set listjén is helyet kapott.
A My Little Universe-zel fújunk egyet, és el is csodálkozunk. Martin a stúdióban kísérletezget, totál minimálra veszi a figurát, már-már némi ’90-es (sőt!) évekre vonatkozó paródiát is ki mernék olvasni belőle – de szerintem komolyan gondolja. Az is fura, hogy csak egész a végére jelenik meg benne egyáltalán a dob. Egyébként jópofa az egész, nálam az albumdalok jobbik feléhez tartozik. Persze kinek hogy: jön a már említett Slow, lassú torz blues, Dave nyilván imádja énekelni, jól is áll a bariton hangjának. Egy baj van ezzel a bluesosra vett Depeche Mode-dal, hogy míg a gitárcentrikus műfajok általában nagy teret engednek az előadónak, a kötött, pár hangos szintiszólamok világából érkezett Martin valójában faékegyszerű riffeket játszik, mechanikusan. Martin egy géniusz, zenei fejlődésem legmeghatározóbb alakja, rajongok a munkáiért – egyszerűen a blues egy más világ, szerintem. Még azt is hozzáteszem, hogy ezek az ötletek is lehetnek jók, többnyire azok is sőt: az egyik legnagyobb himnusszá lett Personal Jesus is ebből áll. Ezen az albumon viszont már konstanssá vált ez az elektro-blues, és nekem ez már kicsit kiszámítható.
A Broken a Németországban töltött évekre utalhat, más indokot nem tudok megnevezni, hogy kerül ez az NDK-túristákat szórakoztató balatonlellei presszózene erre a lemezre. Hihetetlen vicces. Ha lesz egy kis időm, összevágom egy ilyen Házibuli Attilával műsor képeivel, meglátjátok, semmi disszonancia nem lesz. A Child Inside-dal semmi más gondom nincs, mint általában a Martin-előadású dalokkal az Ultra utáni időkből, hogy egyik olyan, mint a másik: lelassulunk, szomorkásan énekelgetünk, addig Dave felfrissül a színpad mögött. S míg koncerten ezek jelentik az egyik csúcspontot (főleg az állandó dalváltás miatt, hiszen nem mindig lehet tudni előre, mi következik a Martin-blokkban), addig valójában a ’97-es Home óta egy se született, amelyiket azóta vagy a későbbiekben akár ők, akár mi elő akarnánk szedni.
Soft Touch / Raw Nerve – nekem a lemez legnagyobb trackje! Dave kiélheti Elvis-imitátor mániáját, mélyre hangol és igazi rock ’n roll szól. Igazi bulidal, tulajdonképpen a ’87-es cover után megalkották a saját Route 66-üket. Jön a Should be Higher, lényegretörő, profi munka, jó szöveggel és egy-egy hirtelen visításba hajlással, amit nem tudom, Dave a turné végén is ugyanígy ki tud-e majd énekelni, remélem igen. Az Alone hasonlóan korrekt, szép munka. A Sooth my Soulról és a Goodbye-ról pedig fentebb már esett szó. Akinek viszont megvan a duplalemezes változat, az örülhet, hiszen legalább egy (All That’s Mine) olyan dal hallható rajta, ami simán „egyes lemezes” szint, jobb, mint a fő album nagyobbik fele. Illetve egy újabb Martin-dal, az Always, annyiban rendhagyó, hogy nem a szokásos siránkozás, hanem megint a minimál hangokkal való kísérletezgetés hallatszik ki belőle. Kicsit demó-feeling, de szeretem. Szóval az ellen nem tehetünk semmit, hogy ez a zörgős-zajos-torz hangzás lett valahogy a kétezres évek elektronikus zenéjének emblematikus hangja, de attól még nem kötelező szeretnem. Mint az előző, úgy ezen a lemezen is számomra azok az igazán maradandó dalok, amelyek megmaradnak a szintetizátor hangzásnál, a melódiáknál. Mert akárhogy is, én is még mindig szinti-pop előadókként próbálok tekinteni rájuk. Jobb helyzetben van e szempontból, aki a 2000-es években ismerte meg az együttest, igaz, annak ehhez nagyjából a Violator album megjelenésekor kellett megszületnie.
