Szóval Depeche Mode koncert Amerikában… Mindig is birizgálta a gondolatomat egy ilyen koncert. Azt nem mondom, hogy élni nem lehet nélküle, de minden komoly rajongó biztos eljátszott a gondolattal, hogy milyen lehet. Biztos sokan kaptunk kedvet a 101 után. Voltam már közel hozzá. A Singles Tour-on volt szó arról, hogy megyek, de aztán mégsem úgy alakult. Illetve ha már erről beszélek, akkor itt és most hadd valljam be életem legnagyobb tévedését, amit ha tehetnék bár megváltoztathatnám! 1990-ben a World Violation Tour alatt olyan városban tartózkodtam, ahol fellépett a Depeche Mode, de nem mentem el. Szerintetek mennyire bánom? Tudjuk be annak, hogy akkor azért még elég csíra voltam…
De idén eljött az idő! Pontosan húsz évvel az első koncertem után eljutottam egy amerikai koncertre is. Atlantaba az Aaron’s Amphitheatrebe. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért itt lépnek fel. Ennek több oka van. Először is nyitott hely kell. Nagy hagyományai vannak Amerikában az amfiteátrumoknak. De a legfontosabb: Ez a hely a Live Nationé.
Itt Amerikában nekem Birmingham, Alabama a bázisom, így Atlantaba eljutni egy olyan Budapest-Bécs távolság. Tehát nem vészes. De persze pont azon a napon beszívtunk egy brutális dugót. Ugyanis még mindig építik a Birmingham-Atlanta autópályát. (Halkan jegyzem meg, hogy mikor 2006-ban jártam rajta, már akkor is csinálták. Úgyhogy így szidjátok a magyar autópálya építést!) Fél óra szopó után mindenféle gond nélkül tovább haladva érkeztünk meg Atlantaba. Egyből a koncert helyszínére. No ez az a pont ami nekem nagyon új volt. Mint sokan tudjátok, első soron kívül még nem igen voltam Depeche Mode koncerten, ami annyit jelent, hogy idejében oda kell állni. No itt nem! Állóhelyek hiányában mindenkinek helyjegye van. Magyarul, elég odaérni akár koncertkezdés előtt és kényelmesen elfoglalod a helyed. De erről még később. Az amfiteátrum Atlanta külterületén található.
Egy órával kapunyitás előtt érkeztünk és kb. mi voltunk a huszadikak. Muhahha… Ha nem tudnám, hogy Depeche Mode koncert lesz itt azt gondolom, hogy rossz helyen járok. Sehol a „Dave-ek, Martin-ok”. Jó, mondjuk én rólam sem gondolnák, mert a bordó fehér Team Hungary szerelésemben voltam. (Ennek amúgy nagy sikere volt, mert folyamatosan odajöttek hozzám, hogy én most tényleg?!) Külön sor volt a VIP jegyeseknek. Ők előbb bemehettek, kaptak egy olyasmi pass-t, mint Bécsben, kaptak posztert, pólót, textil szatyrot. Tényleg pont úgy, mint Bécsben. És kikkel találkozom? Magyarokkal! Hihetetlen. Na, ha valahol, akkor itt akármiben fogadok, hogy nem fogok.
Egy óra várakozás után beengedtek mindenkit. Először álltam be nyugodt szívvel a sor végére. Először nem kellett izgulni és rohanni. Fura volt. Elmaradt az adrenalin, az izgalom. Mindenki nyugodtan sétálgatott, mint egy parkban. Én is. Első utam kivételesen a merchandising-hez vezetett. Ilyen se volt még. De legalább még minden volt! Előre tudtam mit szeretnék, amerikai állomásokkal turné pólót. Beszereztem. Ami még érdekesség volt és Európában nem volt, az pl. a pakli kártya Delta Machine borítóval a hátulján. Otthagytam. Volt viszont még gumi karkötő. Igen divatos mostanság. Kétszer olyan széles, mint általában szoktak. Nem is rossz. Abból is jött. Ezután már tényleg fölsétáltam az amfiteátrum lépcsősorain. Tulajdonképpen pontosan az a látvány tárult elém amit elképzeltem. Egy nagy ék alakú terület fűvel, de a színpad felé befedve, beszékezve. Panaszra különösebben nem lehetett okom, mert a jegyem a hatodik sorba szólt. Ez igen jónak számít. Körbejártam mindent. Fura volt, hogy mindent megnézhetek. De az még furább, hogy a kezdéshez közeledve, csak nem akartak jönni az emberek. Az előzenekar Bat For Lashes szerintem nem játszott száz embernél többnek! Amúgy egész kulturált zene volt! Nagyságrendekkel jobb, mint akármelyik elő zenekar, a Diamond Version gyalázatról meg nem is beszélve. Lementek. Jött a szokásos nyüzsgés a színpadon. Ekkor támadt egy ötletem! Odamentem Jez Webb-hez, aki Martin gitártechnikusa és megbeszéltem vele, hogy koncert után adja nekem Martin gitár pengetőjét. Mondtam neki - mutatva a magyar zászlómat - hogy "csak" Magyarországról jöttem értük. Megígérte hogy így lesz és koncert után találkozunk. Már csak percek voltak hátra és a nézőtér nagy része még üres volt. Elképesztő. Ekkor beültem a második sorba totál középre. (Amúgy pont a 101-es szektorba szólt a saját jegyem!) Volt még mellettem hely úgyhogy csatlakozott hozzám egy srác is, akinek valahova hátra szólt a jegye. Reménykedtünk. Itt már nagyon izgultunk. Ez a sok fasz az utolsó pillanatokban érkezett. Óráknak tűntek a percek. Villany le. Megúsztuk! Hihetetlenül örültünk. Megszólalt az Intro. Kiváló minőségben. Nagyon jó az akusztikája ennek a helynek. Ötvözi a nyitott stadion hangulatot az arénák hangminőségével. Talán a legtökéletesebb megoldás. Dave belekezd a Welcome To My Worldbe. Lúdbörzök… És akkor… Jön egy csávó meg egy csaj, hogy akkor most ők megjöttek. Mint akit villámcsapás ért. MOST?! A csaj amúgy olyan volt, hogy alapesetben kb. három napon keresztül folyamatosan dugnátok, de itt most semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra hogy megölném! Röpködtek a „fuck-ok” a számból, meg hogy mi a kurva anyjáért ilyenkor jön. Persze ő is vissza durrogott, de nem hallottam hogy mit a hangerőtől. Megálltam a sor szélén. Jó akkor itt maradok. Így is O.K. volt. De nem! Jöttek a biztonságiak és elkezdtek basztatni, hogy menjek a helyemre. Tették ezt úgy, hogy mindenki áll, mellettem két méter széles üres folyosó van, tehát senkit nem zavarok. Szinte könyörögtem. Hagytak. Egy fél percig. Utána megint basztattak. Ketten. Fenyegettek, hogy kibasznak ha nem megyek hátrébb három(!) métert. Hátramentem a soromhoz, de kinn maradtam a sor szélén. Ott is basztattak. Ezek nem emberek! Mindenkit piszkáltak és nem hagyták békén, aki nem hagyta meg a szektorok közötti két métert! Ez őrület. Nekünk európaiként ez felfoghatatlan kafkai őrület. Nem bírtam tovább, visszamentem a második sorba. Olyan szorosan álltam be, hogy nem lógtam ki. Csak nem hagytak békén. Most már csak azért is basztattak. Végül sikerült megdumálnom vele, hogy hagyjon már békén. Ez egészen két percig tartott, amikor is megint jött valaki, aki se előtte, se utána nem volt ott. Igazi geci volt. Mindenki hagyott már, de ő nem! Hátra mentem. Sajnos ezek az események teljesen rányomták a bélyeget a koncertre, ugyanis percek teltek el azzal, hogy nem hagyják az embert és folyamatosan a jegyét kérik. Kis gyógyír volt, hogy Child Inside / But Not Tonight volt a Martin blokkban. Egyiket sem hallottam eddig. Bár ezeket sem tudtam maradéktalanul élvezni, mert mikor láttam, hogy előttem vannak üres székek, akkor gondoltam odamegyek. Erre a mellette lévő csávó beszólt, hogy ide jönnek. Mondom igen és hol a faszomban vannak a koncert közepén?! Mi a faszomnak jöttek el?! Erre elkezdett hisztizni, hogy neki ebből elég, azonnal hívja a biztonságiakat. Na ez volt az a pillanat, amikor egyvalakire gondoltam. Igazán nem vagyok a híve az ő koncerttechnikájának, de azt kívántam bárcsak itt lenne mellettem. A Fodi. Egész végig vízionáltam, hogy a Fodival agyonbasszuk ezeket a majmokat! Minden rohadt tiszteletlen koncert közben kijárkáló szarfejűt! És nehogy örüljek, mikor már tényleg visszaálltam a helyemre elkezdett belémkötni a soromban egy részeg geci. Elkezdett kiabálni, hogy: Get the fuck out of here! Én aztán igazán nem vagyok egy erőszakos alkat, de ekkor már a határon voltam, hogy itt most verekedés lesz és mindkettőnket kibasznak. A haverja látta, hogy teljesen készen van a csávó és ő leállította. A koncert második fele innen már „eseménytelenül” zajlott. Még az utolsó számok felé egyszer elkezdett okoskodni, de akkor mondtam a haverjának ha mégegyszer hozzám szól akkor kivételesen én hívom a szarrendezőket és kibaszatom. Oda is jöttek és mondták hogy bírjunk még ki két számot.
Szóval így telt a koncert. Szarul. Nekem ez nagyon frusztráló volt. Úgy éreztem magam, mint akit megkötöztek. Nem tudtam szabadon mozogni. Nem engedtek. Úgy, hogy rengeteg kihasználatlan üres hely volt, de oda nem léphetsz. Ezen okból nem akartam eredetileg eljönni, de aztán mégis. De ami még ennél is sokkal jobban zavart az az, hogy vannak emberek, akik csak azért jönnek el, mert erre "el kell jönni". Nem is rajongók, ez nekik csak egy „social happening”. Elveszik a lehetőséget és a jó helyeket az igazi rajongók elöl. Beülnek az első sorokba, csak azért mert pénzük van. Nincs esélyed. Nincs semmiféle tisztelet bennük a zenekar, vagy a rajongás iránt. Irritálóak! Tényleg bárcsak Fodi ott lett volna velem. Ezen gondolataimat megírtam a Live Nationnak is, akik még meg is kérdezték a véleményemet!
Végső ítéletem: Nem élveztem. Csak az menjen ilyen koncertre, aki eredetileg is ülőhelyet venne. Annak aki állna, annak olyan mintha kényszerzubbonyban kéne dugnia.
Hogy valami jó is legyen nekem, koncert után a megbeszéltek szerint odajött hozzám Jez és átadta Martin pengetőjét, amit a koncerten használt. Majd felbukkant Jon Shrimpton is, a videó rendező cimborám. Nagyon meglepődött és nagyon örült nekem. Picit beszélgettünk is, majd hozta a szokásos setlistet. (Másnap írt nekem levelet, amiben bocsánatot kért, hogy a két nappal előbbi levelemre nem reagált és hogy mennyire örült hogy látott és reméli, hogy találkozunk még. Nagyon kedves!
