Bocs, mindenkitől, de ezt most ki kellett írnom magamból...
DELTA MACHINE TOUR ÖSSZEFOGLALÓ:
7 koncerten voltam (nem nagy cucc, bár 1993-ban láttam volna őket ennyiszer! - szóval nem is dicsekvésből írom, inkább terápiás célzattal), jártam 4 országban, megtettem több mint 3 ezer kilométert, megittam több mint 20 liter sört (+tömény), elköltöttem egy rakás pénzt, de nem bántam meg. Minden koncert jó volt, frankó helyeken jártam (a legtöbb esetben kirándulással egybekötve voltam koncerten)
Ha rangsorolni kéne, biztos a budapesti volt a legjobb (ehhez még utazni sem kellett) és az első prágai (stadionkoncert)
a 2nd leg (indoor) fellépések közül pedig egyértelműen a bécsi volt elsöprő.
Nem volt nehéz megállapítanom, hogy a DM-nek van a legszervezettebb rajongótábora, bár amit LACUS írt a filces FAN MAFFIÁ-ról, az a dark side, ez felülmúlta a képzelőerőmet. Nem vagyok egy lökdösődős típus, nem akarok első sorban lenni soha, de "front of the stage" jegyet vettem mindenhova, kivétel Prágába, mert oda már nem jutott más. De nekem elég, ha jól látok, ha van elég helyem ugrálni, és ha olyan emberek vesznek körül, akik nem csak az ETS-t ismerik. De ez a "stipi-stopi ez az én kordonom!", és átgázolok mindenkin az első sorért, nem az én világom, sose volt, de nem ítélem el. Viszont ülve elvből nem nézek koncertet, az kibírhatatlan, és stadionkoncertre csak kiemelt állót veszek, mert bizonyos távolságból már nem élvezhető a zene, főként, ha nem rajongókból áll a körülöttünk lévő társaság.
A rajongótábor mellett nagyon figyelemre méltó, hogy milyen kialakult koreográfiája van ezeknek a koncerteknek, bár kárhoztatjuk a DM-et a merevsége miatt, azért elég jó kis ceremónia egy-egy koncert, az elképesztően sok közönségénekeltetéssel és a rajongók által generált "vokállal" (lásd. Home és a BNT után)...igazi show, közösségi élmény!
Na, de most nem fényezni akarom a DM-et, mert úgyis mindenki tudja, aki bármikor látta őket, hogy miért érdemes még utazni is értük. Nekem a DM mindig szenvedély volt, de valamiféle gyógyír is. Évtizedekkel ezelőtt kordában tartotta a tinédzserkori depressziómat, megnyugtatott, hogy nem vagyok egyedül a problémáimmal, adott egy semmihez nem hasonlítható életérzést, amelyet leginkább a "strange highs and strange lows" sor jellemez. Mindent imádtam, az imidzsüktől (persze nem az idióta zakós-kockásinges időszakukra gondolok) a hangzásukig, mindig minden telitalálat volt nálam (és igen: Alan értett ehhez nagyon - egy hanggal néha olyan hatással volt rám, mint Martin egy egész dallal). Sosem felejtem, amikor gyerekként vascsöveket püföltünk, hogy reprodukáljuk a Blasphemous Rumours hangzását, vagy amikor kórusban üvöltöttük a Photographic hamburgi verziójának "ooooojeeee"-jét, vagy éppen amikor a The Things You Saiddel próbáltunk csajozni... Most 40-en túl is megvannak ezek az érzések, de sok mindent más is járult hozzájuk.
Későn kezdtem el külföldi koncertekre járni - ennek főként anyagi okai voltak, de nem voltam elég elszánt sem. Ma már nagyobb bennem a bizsergés, hogy többször lássam a DM-et, hiányzik az utazás, amúgy is sok koncertre járok külföldre, (még egy DeVisionért is hajlamos vagyok elmenni Bécsbe). De leginkább a szabadság érzése vonz, a feltöltődés a tömegélménytől, amikor gyűlik a közönség az arénában, és egyre hangosabban, egyre több torokból hangzik fel, hogy "Depeche Mode". És érezni akarom Dave energiáját, dinamikáját, ahogy a mikrofonállvánnyal a vállán félistenként áll a színpad szélén, és látni akarom, ahogy emiatt felrobban az aréna. Ez kell! Ne kérdezzétek miért! Nem rajongó vagyok ilyenkor. Nem a tömeg része, hanem ÉN vagyok. Nem érzem kisebbnek magam, mint Dave, nem vagyok alávetett, nem vagyok hívő, hanem partner, egyenlő fél. Ő ad nekem, nem én hódolok neki. És ilyenkor kurvára nem gondolok, arra, hogy szar a setlist, meg, hogy Eigner mindent szétdobol. Nem érdekel. Ez az én zeném! Lecsupaszított, tré rock verzióban is, a kívülálló, hozzá nem értő Gordenoval is! Persze régen jobb volt, és "vissza Alant a bandába", de a DM sosem lehet annyira rossz, hogy ne érdekeljen.
Már túl sok mindenen mentem keresztül én is ("I'm not looking for a clearer conscience/Peace of mind after what I've been through"), talán ezért hatott rám mind a 7 koncerten elemi erővel a WIMS. Amikor Dave a végletekig húzza, hogy "try walking in myyyyyyyyyyy shoes", az semmihez nem hasonlítható érzés. Több, mint lúdbőrözés, de nem önkívület. Az életem megértése. Talán ezért érzem át, hogy "Whatever I've done/ I've been staring down the barrel of a gun". És talán ezért értem meg az egyre szentimentálisabb Martint, aki a leggagyibb DM-számot, a BNT-ot énekli, és mosolyog, amikor a több ezer ember "óóóóóó"-zik percekig. De ne higgyétek, hogy nekem ez a dalmenet egy kicsit is egybevág az mp3-válogatásommal! Ugyan. Csak kb. 20 számot tudnék cserélni! (A Stripped nélkül amúgy is mindig hiányérzetem volt minden koncerten.) De még mindig meg tudtak lepni egy olyan dallal is, mint a Blue Dress, amelyet pedig mindig is utáltam. (Ha úgy általában többet variálnak a setlisten, már Drezdában lennék.) Ők a csúcs, így is.
Sok év telt el, azóta, hogy először láttam őket. 15 éves voltam, kölcsön bőrkabátban mentem a BS-be 1988-ban, és a mikor a Pimpf után elkezdődött a BTW, totál kész voltam. Öt évvel később az MTK-stadionbeli koncert a legnagyobb élmények egyike. Extázis...Azóta felnőttem. A DM is. Sok minden történt, főleg Dave-vel. (Csoda, hogy él.) Talán meg is öregedtek, és én is idősödtem. Sok rossz dolgot láttam. Sok mindent veszítettem. Ők is. Amikor kijöttek a Delta Machine-nal, életem legnehezebb korszakát éltem, és erre ők megénekeltek nekem mindent. Segített. Ez az album nagyon elégikus, és nem kicsit a haláltól való félelemről, de leginkább a halálról szól. Keserű lemez. Összemosódott az életemmel. Minden hangja a legrosszabb időket hozza vissza. Rárakódott minden szomorúság, félelem. Néha szenvedve hallgatom. Talán épp ezért valahogy ki kellett égetnem magamból mindezt. Jó volt az a 7 koncert. Kellett.
lehet, hogy nem kéne ezt kiposztolnom, mert nem biztos, hogy mindenki érti, és amúgy is könnyebb cikizni őket, és tudom, hogy ez részben jogos is, de majd megírom a negatívumokat később, úgyhogy folyt. köv.
