Sokat próbált fesztiválozóként gondoltuk, már semmin sem hatódunk meg, a soproni VOLT helyszíneit ismerjük, igaz, minden évben változtatnak valamit, a nagyszínpadok ide-oda vándorolnak. A sörök-lángosok és hamburgerek idén sem lettek olcsóbbak, viszont van visszaváltható praktikus műanyag korsó, így kevesebb a szemét.
Hasznos újítás még, hogy az egyik nagyszínpad felé sátor kerül, az egyik felhőszakadást itt vészeljük át, közben olyan bulit tolnak a fülünkbe, hogy azóta is ismétlésre várunk. Voltoztunk már 26 éve is itt, a Lővérekben, az akkor még rockfesztiválszerű nagy erdei baráti bulin, most visszajött ez az élmény is.
Nagyon más most, a keddi nyitónapon a közeg, mint amit a Volttól az utóbbi években megszoktunk
Jóval kevesebb a tinédzser, annál több a negyvenes. Lubickolok a velemkorú, hasonszőrű fekete nacis DM-pólós hasonmásaim között. Apa és anya jöttek bulizni, volt, aki Kazincbarcikáról bumlizott családilag azért egy napot, hogy visszafiatalodjon. És még egy egész napot mehettek hazafelé.
A nyolcvanas kultzenekaráé volt ez a kedd, és az ő közönségüké. A program is erre épült, a DM-en kívül igazán nagyot szóló cucc nem volt a műsorfüzetben. De azért lettek meglepetések:
Bob Marleyt összeeresztik a Prodigyvel és a gengszter rappel: Skyline
Valami furcsa ötlet alapján a Visegrádi Csoport magyar elnöksége okán a Volton Közép-európai zenekarokat léptetnek fel a Petőfi Rádió színpadon. Amolyan mini Eurovízióra számítanánk. Meg mire is gondoljon a magyar, ha egy nem túl fantáziadúsan elnevezett – Skyline – cseh zenekar beindul, és az első szám refrénje az, hogy „pusinka pusinka pusinka da”? Hát elsöprő energiára, lehengerlő színpadi előadásra és világszínvonalú tánczenére, vagy mire.A hat cseh felrobbantotta a színpadot, igaz, jó alapot adott ehhez az otthonról hozott vagy ötven, piros fehér kék, nemzeti zászlónak öltözött rajongó.Rap, hiphop, reggae, elektro, gitáros zúzás. Két énekes egyéniség, a másfél méteres ugrásokkal lazító hiperaktív lány és a kivarrt kisfiú. A második számnál már nekünk, bizalmatlan magyaroknak is táncolni kellett. A műsor végén – még a Depeche Mode előtt (!) – mondta a társam, hogy minden megvolt, amit ettől a naptól várni lehetett. Mehetünk haza.
A Skyline annyira koncertzenekar, hogy hiába keresünk a Youtube-on illusztrációt, ami igazán be tudja mutatni az energiájukat, az egy fésületlen, pixeles élő:
És van róluk egy amolyan imázsvideó, de ennek az élvezetéhez már szeretni kell őket:
Depeche Mode - bakancslistás élmény, fergetegesen jól szóltak
Harminc éve akartam ezt magamnak, eddig soha nem jutottam el David Gahamék egyetlen koncertjére sem - pedig ezer éve szerepelt a bakancslistámon. A nyolcvanas évek végén-kilencvenes évek elején a kazettás magnóból más se szólt, csak Cure, U2 és persze Depeche Mode. Az első lemezük Ausztriából szereztem be. Igen, zakóban, bakancsban és feketébe jártam, hétvégenként ciki volt a diszkó, helyette Depeche Mode klubba pörögtünk, imádtuk bármit csinálnak David Gahanék. Nem tagadom, nekem ez volt az első nagy szerelem. David aztán a kilencvenes években megjárta a poklot, többször is, öngyilkosság, kábítószer-túladagolás, rák - közben én is felnőttem, de ha kijött egy-egy új lemez, később, ha feldobtak egy új koncertet a youtube-ra, természetes volt, hogy meghallgattam. A Depeche Mode az enyém maradt.
Több ezer parázsló szemű amazon visított velem - akinek nem kattant be anno, húsz-harminc éve a Depeche Mode, az persze csodálkozhatott.A másik ötszáz pedig kívülről énekelte az összes (AZ ÖSSZES! ) sort, amit David Gahan valaha is mikrofonba mondott. (Még hogy a magyarok nem beszélnek nyelveket!) Soknak volt ott a férje/párja is, de ők most feledve voltak a színpadon riszáló ördögi sarmőr miatt. (Többek között az én férjem is - bocs:)
A többre nem emlékszem, őrjöngő tinédzser lettem, imádtam, hogy lehet David Gahanékkel fesztiválozni. Megőrít, még mindig, erővel és fantasztikusan szólnak, respect Martin Gorenak és Andy Fletchernek is, féltem, de nem csalatkoztam, sőt, többet kaptam a showtól, mint reméltem. Öregurak jól van na, én sem lettem fiatalabb, de a tűz, az ott parázslott körülöttünk. Egyedül egy panaszom lehet, a kedvenc számaim közül többet nem játszottak, de ezt is megbocsátom. Idebiggyesztek egyet:
Leírhatatlan élmény volt, amikor ez a sokezer ember az In My Eyes-ra beindult, mindenki az ujjaival szemeket mutatott, együtt mozogtak a kezek, tiszta libabőr:
Akár haza is mehettünk volna, de nem
Végre se nem esett, se nem fújt.
A másnap azért nehéz, van pár órád visszaöregedni húsz évet.
