A katarzis pillanatai - Szilvai Laci beszámolójának második része. Nehéz megindultság nélkül olvasni :)
"Innentől csak arról írok, ami más volt a koncerten.
Jópofa volt, ahogy még a koncert elején Dave megpróbálta megpuszilni Martin nyakát de ő pont ellépet, erre Dave majdnem elvesztette az egyensúlyát. Ezen mind a ketten jót röhögtek, majd ha már akarta, utána ment és megpuszilta a nyakát. (BRAT 63. képe.) Nagyon jól érezte magát a zenekar. És ezt most nem csak úgy mondom. Láttam őket egy párszor és el tudom dönteni milyen az amikor profin lehoznak egy showt és nem veszed észre, hogy nekik jó volt-e. Itt pontosan tudtad, hogy élvezik az egészet. Imádták a helyet, a közeget, a közönséget. Végül is valamennyire hazajöttek. A One Caress hatalmas volt. A Devotional Tour óta senki nem hallhatta így. És ott is csak párszor. A zongora betolása azt az időt idézte. A közönség megőrült. Egy mellettem lévő olasz srác olaszul kiabált valamit, ami egy ötletet adott számomra. Gondoltam egyedivé varázsolom az LHN felvételt és akkor amikor a legnagyobb csend volt két Martin szám között ahogy a torkomon kifért azt üvöltöttem, hogy: KÖSZÖNJÜK MARTIN! Ezt mégegyszer eljátszottam. Én azt gondolom muszáj lesz hallani. A Home vonósokkal egész egyszerűen páratlan volt. A legjobb az egészben, hogy az albumon így van, na, de élőben… Többször mondtam – főleg a zágrábi buszon - hogy milyen kár, hogy a Come Back helyett a Miles Awayt nyomják újabban. De nem ma! Szintén vonósokkal. Simogatták a lelkem. Köszönöm. Policy Of Truth közben a szokásos lufi zuhatag. Minden város próbálja túlszárnyalni a másikat és egyre több lufi van már. Most volt óriás banán, földgömb, óriás citrom. Majd a szám végén mindet kidurrantották. Ez hallatszódni fog majd a felvételen. Az I Feel You közben Peter kiment és bejött egy felfújható óriás banánnal és rátette Andy keyboardjára. Ezen jót mulattak – szám közben! Majd egy idő után Andy eldobta. A főprogram „rendben” ment le. Mielőtt visszajöttek volna elkezdték betolni a zongorát. Én tudtam mi jön, de ami ezután következett arra nem lehetett felkészülni. Láttam, hogy a színpad jobb széle felől közeledik Martin. Őt könnyű felismerni a sötétben is a csillogó ezüst ruhája miatt. Mellette jött egy feketébe öltözött alak. Nem is figyeltem rájuk, úgyis tudtam Peterrel lenyomják a Somebodyt. Lesz nagy ujjongás, hiszen nem is játszották a turnén. Tekintetem balra fordult, vissza a zongorához. Ekkor hatalmas sikítást üvöltést hallok. Nem, nem azt a szokásosat, mint amikor visszajönnek, hanem annál sokkal hangosabbat. Majd a Nikit hallom magam mellől sikítani, hogy: ALAAAN! Odanéztem és azt hittem szétrobban a testem. Alan Wilder és Martin Gore jött egymás mellett, hogy aztán a világ legtermészetesebb dolgaként leüljön a zongorához. Soha életemben nem éreztem ilyen érzelemhullámot ami elhatalmasodott rajtam. Ott helyben elsírtam magam az örömtől – most is belekönnyezek ha csak visszagondolok – majd ordítottam ahogy a torkomon kifért. A Niki zokogott, én is és csak azt mondogattuk, hogy ez nem lehet igaz. Körülöttünk mindenki eufóriában. Ez szavakkal nem kifejezhető érzés volt. 16 éven keresztül titokban mindenki erre vágyott. Soha nem gondoltuk, hogy ez valaha újra megtörténik. Alannek még mindig az ujjaiban volt minden hang, mert nem különösebben figyelte a klaviatúrát. Itt nem érdekelt, hogy nem lehet vakuzni. Rákapcsoltam a vakut, mert megőrültem volna, ha pont ezek a képek nem sikerülnek. Senki nem szólt. Mikor befejezték Martinnal összeölelkeztek. Majd Andyvel szintén. Mikor Dave visszajött azt hiszem egy mondatban összefoglalta a lényeget: Micsoda varázslatos pillanat volt. Amúgy nem is tudtam, hogy Charlie-nak becézi Alant… Stripped. Imádom. Még könnyeztem. Mikor vége Martin nem mozdul. Üvöltök a Nikinek, hogy nem a Behind The Wheel jön. Kérdezi, honnan tudom. Mondom neki, hogy nem jön gitárért a Martin. Valami extra jön. És akkor… Photographic. Konkrétan azt hittem, hogy lerepül a RAH teteje. Őrület volt. Ez leszárította a könnyeinket az ugrálástól. Szintén a Personal Jesusszal zártak. Viszonylag nehezen hagyták el a színpadot. Ez az este nekik is különleges volt.
Hogy mit írjak összegzésként? Ezen sokat gondolkodtam. Napok óta azon agyalok, hogyan fogom ezt a számomra katartikus élményt átadni. Nem lehet. Csak aki ott volt az tudja, érti. Rengetegen, milliók szeretik a világon a Depeche Modeot, de csak 5500 szerencsésnek lehetett ebben része. És, hogy közülük is a Niki és én csodálhattuk ezt a koncertet a legjobb helyről… Nekem ez egy nagy ajándék a sorstól. A 21 éves töretlen fanatikus rajongásom megkoronázása. Pedig volt úgy is, hogy nem megyek! Nem sokkal a koncert előtt elvesztettem valakit és az életkedvem is elment. Külön érdekesség, hogy a jegyemet a Kalenda Niki akarta megvenni, aki végül is lebeszélt arról, hogy eladjam neki. Inkább vett kétszer annyiért! Szóval a fájdalom után nekem ez egy nagy kompenzáció volt. Nem tudom megmagyarázni, hogy tulajdonképpen miért vettem jegyet erre a koncertre. Egyszerűen csak éreztem, hogy kell. Életem legjobb Depeche Modedal kapcsolatos döntése volt ez. 1994 óta a zenekar több száz koncertet adott. Ha ki kellene választani, hogy az eltelt 16 évben melyik egyet kellett volna megnézni, akkor ez lenne az. 2010. Február 17-e életem egyik legboldogabb napja volt. Nem akarom és nem is tudom tovább fokozni.
Azt hiszem történelmi hosszúságú hozzászólást írtam. De maga az esemény is az volt. A topik fennállásának történetében nem volt Depeche Mode koncert Alan Wilderrel.
Nagyon köszönöm annak, aki vette a fáradtságot és végig olvasta.
Mivel nagyon késő van már, fényképek csak holnap.
Az Arnoldnak a koncert után csak annyit írtam és ebben azt hiszem minden benne van:
Most már meghalhatok…"
Egy másik felvétel a történelmi pillanatról:
