Mai Violator-adagunk Dicken Schrader Violator-emlékeit idézi fel. Dicken-t ismerhetjük a DMK nevű DM tribute bandából, illetve a Spirits In The Forest című filmből (ő az elvált kolumbiai a két gyerekkel). Hosszú, személyes, családközpontú és megható írás következik a Violatorről, jó olvasást! :)
"Violator. A Depeche Mode karrierjének csúcspontja mind kreativitás, mint művészi, mind hangzás, mind innovációs és mind érzelmi szempontból. Az album a leginkább ikonikus borítóval, képekkel és klipekkel. Az album, ami a bandát egyenesen a popzene élvonalába repítette, és mindmáig a legtöbb eladást produkáló, és legszélesebb körben elismert lemezük. Személy szerint még mindig lenyűgöz, hogy 30 évvel később is mindig találok valami újat rajta, valami új értelmet a szövegeikben, valami rejtélyes hangot, valamit, amit soha nem hallottam még korábban. A Violator valóban egy időtlen darab, ami soha nem öregszik és ugyanolyan frissnek hat ma is, mint az elmúlt 30 évben bármikor. Ez tényleg az egyetlen, amit szeretek (idézet a Blue Dress dalszövegéből: "The one I prefer" - a fordító).
46 éves vagyok és nincs olyan túl sok emlékem az életemből, amire nagyon pontosan emlékszem. Nem emlékszem túl jól arra a napra, amikor befejeztem a középsulit, vagy amikor bevonultam a kolumbiai hadseregbe. Hogy őszinte legyen, még az első házasságom napja is kissé ködös. De tutira tökéletes részletességgel emlékszem arra a napra 1990-ben, amikor legelőször hallottam az Enjoy The Silence-et. Ez egy napos szombat délután volt Bogotában, és édesanyámmal, María Eugeniával utaztam, az ő fehér Renault 9-esével, és a Bogotá melletti Suba dimbes-dombos utcáin haladtunk éppen. Mint mindig, amikor vele utaztam, átvettem az irányítást a rádió felett, és csavargattam a gombot előre és hátra, egészen a Superestación 88.9-tól a Radioactiva 102.9-ig, mivel ez volt a két helyi adó, ami játszott amerikai és európai rock és popzenét. Persze zömmel a mainstream pop (Michael Jackson, Madonna) és a mainstream rock (Bon Jobi, Guns N' Roses), de néha-néha játszottak 1-2 dalt úgynevezett "alternatív" előadóktól is, mint például a The Cure, a New Order, vagy éppen a Depeche Mode.
De ezek mellett a jelentéktelen dolgok és személyes élmények mellett (amiket már valószínűleg sok embertől hallottál) az album visszahozott számomra néhány nagyon különleges emlékek. És ez egy olyan történet, amit ma megosztok veled, amit még nem hallottál korábban.
Néhány évvel korábban az említett két rádiócsatorna egyikén hallottam először a Depeche Mode zenéjét, amiből aztán az lett, hogy megvettem az első DM vinylemet (Music For The Masses), az első CD-met (101 dupla koncertalbum), majd aztán összegyűjtöttem a teljes életművüket és a posztereikkel tapétáztam ki a szobámat. 1990-re már teljes értékű, hardcore rajongó (devotee) voltam, bár persze akkor még nem használtuk ezt a kifejezést a rajongásunk meghatározására. Csak egyike voltam azoknak a fura fickóknak, akik szerették a new wave zenét és úgy is öltöztek. Az anyukám nem értette, hogy mi ez a rajongás a fekete ruhák és szomorú dalszövegek iránt. Ő a lágy rockzenét kedvelte, mint a Chicago, vagy az Air Supply, bár persze volt pár DM dal, amit kedvelt, ilyen volt például a Somebody és az A Question Of Lust. "Na, ezek szépek" - mondta. "Miért nem lehet minden daluk ilyen"? De annak ellenére, hogy nem pontosan érezte át a zenei ízlésemet, tisztelte, sőt bátorította is. Anyám mindig támogatott engem. "Egy napon majd veszek neked egy szintetizátort és játszhatsz rajta Depeche Mode-ot rajta, ha ezt szeretnéd" - mondta. "Kövesd az álmaidat, Gatico" - mondta nekem mindig. "Az én álmom egyszerű, mama. Szeretnék találkozni a Depeche Mode-dal egy napon". Neki volt a világon a legragadósabb nevetése, amit mindenkire ráragasztott maga körül. Gyönyörű és kedves volt. María Eugenia egy igazi hölgy volt.
Aznap a kocsiban csordultig tele voltam izgatottsággal, hogy új DM album jelenik meg hamarosan. Néhány nappal korábban hallottam a fenti állomások valamelyikén a Personal Jesus végét, ekkor hallottam először a dalt a maga szigorú gitárriffjeivel - ez akkor még elég szokatlan volt a Depeche Mode hangzásában - és ez a dal csak növelte a sóvárgásomat az új album iránt, amiről úgy hírlett, hogy "Violator" lesz a íme. Már a nevéből tudtam, hogy különleges album lesz. Azokban az időkben csak lemezboltokban vásárolhattál új albumokat Kolumbiában, akik CD-n, lemezen és kazettán importált albumokat értékesítettek, brutálisan drágán (peso-ban átszámítva), és a választékuk nagyon korlátozott volt. Arra esély se volt, hogy egy kislemezt megkaparintsál valahogy. Szóval amíg az album nem jelent meg, az egyetlen esélyem, hogy halljam a Personal Jesus-t a fenti két rádióadó volt. Ezért csavargattam vég nélkül az autóban a rádió gombját, és bíztam Istenben, hogy szerencsém lesz. "Gatico, össze fogod törni a gombomat" - mondta anyukám a maga ellenálhatatlan nevetésével. "Csak el akarom csípni az új dalukat, anyu" - válaszoltam. "Hamarosan le kell játszaniuk, előbb, vagy utóbb".
Ekkor hirtelen a rádió egyik DJ-je szenvtelen hangon bejelentette (még fanfárok se voltak, amik pedig illettek volna): "Most pedig következzék az új Depeche Mode dal az új lemezükről, a Violator-ről." Akkorát ordítottam, mintha megnyertem volna a lottót. "Ez az, anya, ez az! Állj félre, áll félre!" Feltekertem a hangerőt, és vártam a Personal Jesus-t, de valami más következik, valami olyasmi, amit soha nem hallottam még életemben, de már az első pár taktusból hallottam, hogy ez lesz az én örök kedvenc dalom és velem lesz halálom napjáig. A transzbaejtő basszus. A hipnotikus akkordok. Az édes gitárdallam. Dave levert éneke. És a dalszövegek... Ó Istenem, a dalszöveg. Hatalmas libabőrök nőttek rajtam, és az első refrénnél máris sírtam az örömtől. Anyum - egyrészt, hogy tanúja lehetett az egyetlen fia egy ilyen érzelmes pillanatának, másrészről pedig mivel valahogy megértette a pillanat transzcendens voltát - félreállt, hogy olyan tisztán hallgassam végig a dalt, ahogy csak lehet. Aztán, mivel érezte, hogy meg kell vigasztalnia, és megölelt engem úgy, ahogy csak egy anya tud ölelni: "Minden, amit valaha is akartam, minden, amire valaha is szükségem volt, itt van a karjaimban, a szavak teljesen szükségtelenek, azok csak árthatnak...".
Ez volt az első alkalom az életemben, amikor tökéletesen megérintett a dal szövege, az első az oly' sok későbbi alkalomból. A dal végén mindketten sírtunk... Ez a dal összeköttetés volt kettőnk között. Annyira büszke voltam a kedvenceimre Basildonból. Abban a pillanatban tudtam, hogy remekművet alkottak, sőt, bizonyos értelemben egy kis féltékenységet éreztem, hiszen tudtam, hogy innentől már nem lesznek az én együttesem: innentől meg kell osztanom őket a világ maradék részével. Tudtam az Enjoy The Silence után, hogy a Depeche Mode hatalmas zenekar lesz. Amikor a dal véget ért, a DJ bejelentette, hogy a Depeche Mode új lemeze, a Violator március 19.-én jelenik meg, és anyum szólt, hogy ez pont azon a napon lesz, amikor a második esküvője lesz, Floridában. "Talán meg tudod venni Miamiban, amikor a lagzin leszünk" mondta, ami nagyszerű ötlet volt, hiszen tudtam, hogy Kolumbiában a megjelenés után hetekig nem lenne kapható a lemez. Hirtelen az a tény, hogy Miamiba kell utazni és részt kell venni anyám és egy fószer (aki nem az apám) esküvőjén, máris nem volt annyira kényelmetlen számomra.
A szüleim 2 évesen váltak el, és apa nélkül nőttem fel. Anyám nevelt fel, aki minden idejét nekem szentelte, néha félretéve a saját boldogságát az enyém érdekében. Feladta az építész álmait és légiutas-kísérőként dolgozott élete végéig, légitársaságról légitársaságra váltva (először Braniff, aztán Eastern, végül American Airlines). Ez utóbbin találkozott Michael-lel, a Miamiból származó vámügynökkel. Emlékszem, hogy volt pár udvarlója az élvek során, de egyik se volt komoly. Michael volt az első ember, akiről úgy tűnt, hogy lehetséges társa lehet anyumnak élete hátralévő részében.
Anyum és én március utolsó hetében érkeztünk 1990-ben, és egyenesen az új otthonába mentünk, Kendall külvárosába, ahová frissen költözött Michael-hez. Már korábban is voltam abban a házban, amikor anyum elvitt Miamiba, amikor a pasassal randizott. Michael rendben volt, de az egész szituáció kissé kellemetlen volt a 16 éves önmagam számára, és szerintem neki szintén. Megpróbált kapcsolatba lépni velem, de nem volt könnyű, mert semmi közös nem volt bennünk. Soha nem hallott még a Depeche Mode-ról és, az ég szerelmére, a kedvenc zenésze Jimmy Buffet volt. De nyilvánvalóan boldoggá tette anyámat, ami elég ok volt számomra, hogy legalább megpróbáljam kedvelni. Örültem, hogy meglátogattam Miamiban, mert egy kis hajóval elvitt minket az óceánba búvárkodni, ráadásul volt neki MTV-je, ami akkor még nem volt Kolumbiában (1993-ban indult az MTV Latin Amerika). Bekapcsoltam a tévét, amikor hazaértem, és az első klip, amit lejátszottak, az Enjoy The Silence volt, sőt, meglepetésemre, nagyon gyakran játszották, egy vagy két órán belül tuti lement egyszer. Ekkor döbbentem rá a Depeche Mode újszerű népszerűségére az Egyesült Államokban. Az az ironikus poén, hogy az előző lemezüket Music For The Masses-nek neveztékm már nem volt vicc többé. Ők most már hatalmasok voltak. Furcsa volt először látni a kedvenc zenekaromat TV-ben. Nyilvánvalóan láttam már persze néhány klipet tőlük persze, de főleg VHS-ről, amiket még Kolumbiában vásároltam, tehát soha nem olyan szituációban, amikor milliók nézik egy időben velem együtt a klipet. Egészen szürreális élmény volt. Imádtam az Enjoy The Silence Videóját a legelső perctől kezdve, és tudtam, hogy Anton és a zenekar legjobb addigi közös munkáját láthattam. Az MTV ráadásul a Personal Jesus klipjét is játszotta még, amiről abszolút azt gondoltam, hogy zseniális. Most viszont már meg kell szereznem az egész átkozott albumot!
Ezek voltak az utolsó napok anyám esküvője előtt, de anyám a hektikus időbeosztásából is szakított rám időt, hogy elvigyen a Dadeland bevásárlóközpontba. Szinte keresztülrohantam a plázán, anyum próbált lépést tartani a felgyorsult lépteimmel. Amikor bementem a Sam Goody-ba, első alkalommal pillantottam meg a Violator borítóját az ikonikus vörös rózsával, ugyanis a falat hatalmas Violator poszterek borították. Az izgatottságom a tetőfokára hágott. Azonnal a CD-állványokhoz mentem és kerestem a D betűhöz mentem a Rock&Pop szekcióban. Végül, annyi várakozás után ott volt, amire vártam: a Violator! Mikor megfogtam a CD-t a műanyag lopásvédő tokjában, a kezem remegett. Azonnal a maxi CD-k felé vettem az irányt, mivel meggyőztem anyumat, hogy szükségem van az Enjoy The Silence és a Personal Jesus kislemezekre is. Miután mindhármat kifizette, olya gyorsan hagytuk el a boltot, ahogy bementünk. Alig vártam már, hogy meghallgattam a Violator-t. Amikor beültünk a kocsiba, nagyon óvatosan eltávolítottam a védőfóliáját, mintha egy nagyon finom ékszer lenne – (elárulom: az). "Nem akarod megvárni, amíg hazaérünk, hogy nyugodtan meghallgathasd?" - kérdezte anyum. Úgy néztem rá, mintha azt mondtam volna, hogy "ez most komoly, anyu?", és betettem a CD-t a lejátszóba. Ott volt. Megszólalt. Nem volt több várakozás, több álmodozás, több reménykedés, hogy valami DJ valamelyik kolumbiai rádióadón esetleg lejátssza a dalt. Ezúttal én voltam a DJ, és semmi nem akadályozott meg abban, hogy teljes egészében meghallgassam az új Depeche Mode albumot. Feltekertem a hangerőt.
Végre véget ért a várakozás, amikor meghallottam a World In My Eyes első basszushangjait. Szenzációs volt, még azon a szaros sztereórendszeren is, ami a bérautónkban volt. Emlékszem, ahogy kinyitottam a bookletet, beleszippantottam a csodálatos új CD szagba, és ahogy elolvastam egyesével a dalszövegeket. Imádtam minden egyes dalt a lemezen. A World In My Eyes szexuális energiáit. A Halo édes kínait. A Waiting For The Night gyönyörű dallamát. Egyszerűen elvarázsolt, hogy mindegyik dal külön-külön egy értelmes történetet mesélt el, de az is, hogy milyen jól működtek együtt, milyen jól elmondtak egy nagyobb történetet, a Violator sztoriját. Amikor először hallottam az albumot, tökéletesen megerősített a hitemben, hogy rajongásom tárgyául a világ legjobb zenekarát választottam.
Anyum és Michael összeházasodtak pár héttel később, és 1994-ben én is Miamiba költöztem, és főiskolai hallgató lettem. Az iskola és a Pembroke Pines-beli lakhelyem közötti ingázáshoz vásároltam egy használt Toyota Corollát, amit feketére festettem és felpimpeltem egy rendszámmal, ami az lett, hogy VIOL8TOR (csak hét karaktert használhattam, improvizálnom kellett), és egy hatalmas rózsa matricát tettem az autó hátuljára. Az első közös karácsonyunkon, Miamiban anyum végre megvette nekem régóta ígért szintetizátort (egy Yamaha PSR-150-et), és egy Violator-könyvet, ami az album összes dalának tartalmazta a kottáját, hogyha esetleg máris elkezdenék gyakorolni... Természetesen ezt tettem. Megtanultam az Enjoy The Silence, a Personal Jesus, a World In My Eyes és a Policy Of Truth dalokat, és felvettem őket egy kis Tascam négysávos mini-stúdió segítségével. Mindigis imádtam zenét hallgatni, de az anyámtól kapott ajándék segített megérteni, eljátszani és kialakítani a saját zenémet, ami aztán villámgyorsan életem legfőbb szenvedélyévé vált. Mindig hálás leszek neki ezért.
Néhány évvel később édesanyámnál agydaganatot diagnosztizáltak. Dühítő volt, hogy tanúja voltam annak, hogy egy ennyire erős asszony teste úgy összemorzsolódjon, mint az övé. Az életkedve azonban nem változott és a pozitív életszemlélete sem. 2003-ban nagy boldogság és újabb életcél érkezett az életébe, megszületett Milah, az unokája. Az első pillanattól kezdve, ahogy meglátta a kisbabát, minden figyelmét és energiáját neki szentelte. Annyira imádta Milah-t, amennyire csak a rák engedte neki, és egyszer megígérte neki, hogy mindig mellette áll, bármi is következik. Sajnos a rák visszatért, és összetörte ezt az ígéretet.
María Eugenia, édesanyám, 2005 október 25.-én halt meg, a Pembroke Pines-beli otthonában, miközben a Wilma hurrikán tombolt az imádott virágoskertjében. Csak néhány hónappal korábban történt, hogy élete utolsó ajándékot adta, egy újabb szintetizátort, ezúttal a unokája második születésnapjára: világoskék játékszinti volt, segédbillentyűkkel, amik világítottak, hogy melyik billentyűre nyomjál. "Most megtaníthatod a gyerekedet, hogy hogy kell eljátszani az Enjoy The Silence-et" mondta, majd nevetésben tört ki. Mindig vidám volt, még akkor is, amikor a rák ette az életét. Megtanítottam Milahnak, hogy kell játszani a kis szintetizátoron és néhány évvel később megtanítottam kisöccsét, Korben-t is, akinek a nagymamájával már nem volt lehetősége találkozni, pedig a mama biztos teljes szívével szerette volna. Anyum nagy képzelőerővel bírt, de soha nem gondolta volna, hogy az a PSR-150, amit ő adott nekem, és az a világoskék játékszinti, amit Milah-nak vett, egy Depeche Mode tribute-banda hangszerei lesznek, amiben a leszármazottjai játszanak, és amik virális videókon terjednek szét a világon. Annyira imádta volna látni a DMK Enjoy The Silence feldolgozását, és tanúja lett volna, ahogy Martin L. Gore azt mondja a Facebok Takeover utolsó napján, hogy nagyon élvezetesnek találta a feldolgozásunkat. Tudom, hogy nagyon büszke lenne ránk, és nagyon büszke lett volna magára, hogy mit is hozott létre. Feltétel nélküli támogatásával, szeretetével és elkötelezettségével eszközt adott a kezembe, jó tanácsaival és az iránymutatásaival pedig segítette a szenvedélyemet, a zenei fejlődésemet - egy szenvedélyt, amit most már a saját gyerekeimmel osztok meg - és az álmomból valóság lett. Nemcsak, hogy találkoztam a Depeche Mode-dal, de a történetem végül összefonódott az övékkel. Ez túlmutat azon a dolgokon, amelyekről álmodni mertem.
Ha még életben lenne, édesanyám biztosan velünk ünnepelné 30. házassági évfordulóját. De annak ellenére, hogy nincs velünk, legalább ünnepelhetünk és emlékezhetünk az életére a Violator kiadásának 30. évfordulójával, mert ez az album számomra lényegében összefonódott az ő emlékével. És ez a zene igazi ereje, és az ok, amiért imádjuk hallgatni, gyűjtjük, és foglalkozunk vele: nincs semmi a világon, ami ennyire visszaviheti az elménket és a szívünket, hogy újraélhessük a legboldogabb pillanatainkat. És ez, barátaim, igazi varázslat. Boldog születésnapot, Violator. Talán örökké élsz velünk majd, pont, mint az emlékek, amik nem lennének nélküled."
Teljes angol cikk és képek itt:
És természetesen itt a DMK: Enjoy The Silence videója is:
