Amikor márciusban a Violator-hónap cikkeit fordítottam Dave McElroy szenzációs blogjáról, az Almost Predictable Almost-ról, akkor kihagytam a World Violation Tour-ról szóló cikkeket. Mondhatom úgy is, hogy későbbre tartogattam. Itt van mindjárt az első cikk a témában, Dave remek írása tehát a Depeche Mode 1990-es világturnéjáról:
"Amikor a Music For The Masses Tour véget ért a Rose Bowl-ban, a Depeche Mode - szinte váratlanul - stadionsztár zenekar lett. A banda a Black Celebration óta rendszeresen töltött sportcsarnokokat és kisebb arénákat Európában és Amerikában, de az 1988 június 18.-ai koncert teljesen más szintre vitte őket. A stadionsztárok unalmas rockzenekarok voltak, és nem a Depeche Mode kortársai - az egyetlen U2 kivételével. A Rose Bowl-koncert megváltoztatta a Depeche Mode megítélését, mint koncertprodukció - ráadásul kinyitotta az ajtót, hogy az együttes több kortársa is beléphessen a stadionsztár zenekarok közé (lásd például a The Cure Giants Stadion-beli koncertjét az 1989-es Prayer Touron.)
A World Violation Tour nagy kérdése az volt, hogy sikerült-e szintet ugraniuk, vagy a Rose Bowl egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt. A World Violation Tour 88 állomása aztán bebizonyította, hogy a Rose Bowl szédületes koncertje nemhogy nem egyedülálló volt, hanem egyértelműen a stadiontöltő zenekarok közé repítette a zenekart.
A World Violation Tour nem állt annyi koncertből, mint a Music For The Masses Tour, de a turnénak már csak a puszta mérete is teljesen más volt, mint korábban. Karrierjük során először a World Violation Tour műsorában csak és kizárólag hatalmas stadionok és sportarénák szerepeltek. A banda - első ízben - rendkívül nagy figyelmet fordított a látványelemekre, és hatalmas kivetítők előtt zenéltek, amelyeken néhány szám erejéig Anton Corbijn lenyűgöző filmjei voltak láthatóak. A hatalmas kivetítők nem feltétlenül számítottak újnak ekkortájt a showbusiness-ben, de az Amerikában még mindig alternatívnak, és a Nagy-Britanniában pedig mellőzöttnek számító zenekartól ekkora húzás elég váratlan és nagyszabású volt. Könnyen lehet, hogy Corbijn másik ügyfele, a U2 is alaposan megfigyelte a World Violation Tour ötleteit, mert világosan látható, hogy elég sok inspirációt merítettek a későbbi ZOO TV címet viselő 1992-1993-as koncertkörútjukhoz.
A turné próbái Londonban, a Nomis Stúdióban kezdődtek 1990 májusában. Azt hiszem, nem vagyok egyedül, hogy szívesen lettem volna ott a stúdióban légy a falon (vagy a szélvédőn?). A zenekar 100 fős legénysége és 11 teherautó ezután a floridai Pensacolába indultak, ahol a végső hangpróba már a helyszínen, a Civic Centerben volt, május 28.-án. Ahogy látható a képen, Dave teljesen magáévá tette a "csakis 100%-os bőrben lehet fellépni" szabályzatot.
A setlist minden egyes koncerten ugyanaz volt, egy akusztikus Martin-blokkal a koncert közepén. A szokásos setlist ezt volt:
Crucified/Kaleid
World In My Eyes
Halo
Shake The Disease
Everything Counts
Master And Servant
Never Let Me Down Again
Waiting For The Night
I Want You Now/Here Is The House/Little 15 (Martin akusztikus szóló)
World Full Of Nothing/Blue Dress/Sweetest Perfection (Martin akusztikus szóló)
Clean
Stripped
Policy Of Truth
Enjoy The Silence
Strangelove
Personal Jesus
Black Celebration
A Question Of Time
Behind The Wheel
Route 66
Nagyszerű setlist, Martin akusztikus szettje újszerű, de üdvözlendő adalék volt a turnén. A legtöbb dal verziója jól sikerült, csak az Everything Counts vérzett el a modernizációs kísérlet miatt, amit a számon végeztek. Ahogy az látható, a zenekar egy feldolgozással zárta a koncerteket, ami szokatlan választásnak tűnik. Ugyanakkor a Route 66 jól működött a koncertek végén, akárcsak a Behind The Wheel kislemezen. A szokásos "miért nem variálják jobban a setlistet" bosszankodás, ami mostanában minden új turnét végigkísér, elég vicces a World Violation Tour fényében, ahol minden áldott este ugyanazt a setlistet játszották (a Martin blokkban volt csak némi variálás). El lehet képzelni, hogy most mekkora felháborodás lenne egy ennyire szigorú setlisttel: 88 alkalommal ugyanaz a dalcsokor minden koncerten? A rajongók felrobbannának a dühtől.
A 3 hónapos észak-amerikai turné 44 állomásból állt és mindegyik jegy elfogyott a jegyárusítás elsőnapjaiban. Hírhedt tény, hogy az együttes három hatalmas stadionban is játszott: egyet a Giants Stadionban június 16.-án, és kettő teltházas koncertet adtak a Dodger Stadionban augusztus negyedikén és ötödikén. Ez utóbbiról Sean Salo fog írni egy hosszabb esszét a napokban, úgyhogy ezekre a koncertekre még később visszatérünk.
Ez a videó a The Word című műsorból származik, a brit televízióból. Ahogy az látható, a brit emberek kísérteties módon nem tudják igazán elhinni, hogy a Depeche Mode máshol a világban mennyire népszerű. A Dodger-koncertek adatai viszont önmagukért beszélnek. Az első koncert június 2.-i bejelentését követően a jegyek egy órán belül elfogytak. Ezért június 5.-én bejelentettek egy második koncertet is, amely ismét elfogyott. Összesen 96 350 jegy fogyott el a két koncertre. Mindenképpen figyelemre méltó.
Mindkét Dodger Stadionos koncerten a Nitzer Ebb és az Electronic volt az előzenekar. Micsoda impozáns lista! Az Electonic-hoz mindkét fellépésen a Pet Shop Boys legénysége is csatlakozott, így a PSB, a New Order és a The Smith tagjai is ugyanazon a helyszínen voltak. Ehhez már csak egy Robert Smith szólókoncert kellett volna, és tökéletes koncert lett volna.
A zenekar mindkét este ugyanazt a setlistet játszotta, kivéve Martin akusztikus blokkját. Az első este az I Want You Now-t és a World Full Of Nothing-ot énekelte, a másodikon pedig a Here Is The House-t és a Sweetest Perfection-t. A Depeche Mode hivatalos oldalán megtalálható a fellépésen elhangzó összes dal 90 másodperces videója - erősen ajánlottak részemről!
A második Dodger-koncert volt az észak-amerikai turnészakasz utolsó darabja és az zenekar háromhetes szünetet tartott az első ausztráliai fellépésük előtt. Két koncertet terveztek: augusztus 31.-én Sydney-ben a Hordern Pavilion-ban és szeptember 1.-jén a Melbourne Festival Hall-ban. Sajnálatos módon Dave hangja megsínylette a sydney-i fellépést, így orvosi tanács alapján a melbourne-i fellépést törölték. Igazán szomorú az ausztrál rajongókra nézve.
Némi pihenés után 6 koncert következett Japánban, szeptember 4 és 12 között, majd szeptember 28.-án indult az utolsó, európai szakasz, Brüsszelben. Az európai turnészakasz 38 koncertből állt, amely magába foglalt 6 angliai fellépést, ami valamiért 2 városra, London-ra és Birmingham-re koncentrálódott, 3-3 fellépéssel. Három fellépés volt ezenkívül Párizsban, kettő Dortmundban és Berlin-ben, és a turné érintette Dániát, Svédországot, Svájcot, Hollandiát, Spanyolországot és Olaszországot. Az előzenekar az európai turnészakaszon az Electribe 101 volt. Beszéltem Billie Ray Martin-nak, az Electribe 101 énekesével, amikor a Halo című könyvemet írtam, és ő megerősítette, hogy az előzenekarukat a zenekar személyesen választotta ki. A zenekar meglehetősen barátságtalannak találta a Depeche Mode közönségét, mivel gyakran megdobálták őket, és szinte minden helyszínen ellenségesen bántak velük. A második párizsi koncerten annyira rossz volt a helyzet, hogy Alan Wilder személyesen felment a színpadra az Electribe 101 fellépése alatt, hogy rendreutasítsa a közönséget, és emlékeztesse őket, hogy az Electribe 101 a Depeche Mode személyes vendége. Amikor megjelenik a Halo című könyv, elolvashatjátok a teljes sztorit.
A zenekar úgy fejezte be november 27.-én, Birmingham-ben a turnét, mint a világ egyik leginkább felkapott koncertzenekara. Az album és a turné óriási sikert hozott, és a Depeche Mode a hatalma csúcspontján volt. Történetük során először ezután úgy döntöttek, hogy kivesznek némi szabadságot a következő megjelenésük előtt. És amikor legközelebb a világ meglátta a Depeche Mode-ot, egy teljesen más együttes lépett a világ szeme elé."
