Ma ismét a Depeche Mode legkorábbi napjaira fókuszálunk, ami a mai napon kissé egy "más zenei blokkot is jelent. Folytassuk tehát a Composition Of Sound történetét 1980-ból, egy emlékezetes fellépéssel, bár nem mindenki őriz róla jó emlékeket...
1980 augusztus 30.-án a Composition Of Sound a Soft Cell előzenekaraként lépett fel az Rayleigh-ben található Croc's-ban.
Robert Marlow: „Nagyon gyakran játszottak a rayleigh-i Croc’sban. Nagyon menő hely volt, még élő krokodilt is tartottak. Jó öreg, diszkóra szabott hetvenes évekbeli helyszín volt.”
Vince Clarke emlékszik, hogy a Croc’sban szervezett úgynevezett Futurist Night fellépőjeként sokszor játszottak a klubban: „Az épület még mindig ott van, most The Pink Toothbrush-nak hívják. Egy lebuj, de akkoriban elég jó hely volt. Volt egy krokodiljuk egy ráccsal fedett tartályban. Azt hiszem, az RSPCA kapta el őket, de előtte viszonylag rendszeresen játszottunk ott szombat esténként. Egyszer a Soft Cell-lel is felléptünk.”
Steve Brown részt vett a Futurist Night-ok szervezésében, és valószínű, hogy Dave Gahan-hez fűződő kapcsolata hozzájárult, hogy a Composition Of Sound 1980. augusztus 16-án először fellépett a Croc’sban. „Akkoriban a The Glamour Clubnak hívták, és Dave gyakran járt le, én pedig a beengedő voltam. A Culture Club és a Soft Cell is ott adta első koncertjét. De Marc Almondnak nem volt túl nagy sikere. Az önéletrajzában valami ilyesmit írt: »The Glamour Clubnak hívták, de több báj van egy sült tojásban.« Mindnyájunkat megszégyenített!"
De mit is írt pontosan Marc Almond? A klub teljes neve Croc’s Glamour Club volt. Erre reflektált Marc: "Glamúr? Több glamúr van egy sült tojásban! Azt hiszem, itt adtuk életünk legrosszabb koncertjét. A backing tape-jeink szörnyen hangzottak, annyira hideg volt, hogy látszódott a leheleted, és a pasas a keverőpulton nagyon hangosra kevert minket. Sajnos, a Spandau Ballet és a Visage tagjai pont ott voltak megnézni minket, és a koncert után azonnal odarohantak hozzánk baszogatni minket. Azt mondták, hogy mi vagyunk a "Ferde Északi Indusztriális Banda" És igazuk volt - szörnyűek voltunk. Ez ám a karrier-kezdet: fájós lábakkal sántikálok a színpadon..."
Marc Almond a saját könyvében, a Tainted Life-ban kicsit jobban részletezte az estét: "Hát, innen már csak jobb lehet! Ezt gondoltam, amikor eljátszottuk a a valaha volt legrosszabb koncertünket a kamu-glamúr Croc's Éjszakai klubban, Rayleight-ben, Essexben. A Depeche Mode volt az előzenekarunk - akkor még Composition Of Sound néven futottak - és abszolút hazai pályán voltak. Ez olyan volt, mintha mi lettünk volna előzenekarai a Depeche Mode-nak, Leeds-ben. A tömeg látta, hogy a DM új felszereléssel, továbbfejlesztett szalagokkal és szekvenciákkal játszotta, makulátlanul csillogó újromantikus ruhákba öltözve, kipirosított arccal és kócós hajjal - Daniel Miller elképzelése megvalósult: a tökéletes, érintetlen, professzionális popzenekar. Nemcsak jól játszottak, hanem minden egyes szó jól érthető volt, amit Dave Gahan énekelt. Kirobbanó sikert arattak, a közönség üvöltött és vonyított ráadásért. Ehelyett jöttünk mi. Felcsoszogtam a színpadra, feketében, ziláltan, részegen és összevissza tántorogtam a túl sok olcsó speedtől. A koncert még elég jól indult, de aztán katasztrófába torkollott. Hirtelen nem hallottam magamat, és a backing tape-ek torzzá váltak - mintha kapák és mosógépek versenyeztek volna hidraulikus fúrókkal. Nem hallottam a monitorládákat és a mikrofon hangja is folyamatosan el-elment. Még mindig csak vánszorogtam, aztán a szárazjégen át megláttam őket - a "Ki Kicsoda a Brit Elektronikus Életben" összes tagját. Az Ultravox, a Spandau Ballet és a Visage tagjai ott álltak és figyeltek minket. Nem tudtam koncentrálni. Csak az arcukat láttam, figyelmetlenül csevegtek, gúnyolódtak, majd nevetni kezdtek. Hangosabban és hangosabban. És akkor a közönség elkezdett minket pénzérmékkel dobálni. Hogy még jobban fájjon, kizárólag csak pennyket dobáltak. Az egyik eltalált, és teljesen szétestem. A hangom megbicsaklott és megadta magát, bár ennek amúgy se volt jelentősége, mert minden szót elfelejtettem. Minden gyötrelmesen lassan ment. Úgy tűnt, hogy egyre lassabban és lassabban megy a zene - mint amikor egy öreg gramofon leáll. Elhagytam a színpadot, és Dave újra feljött oda utánunk, teljesen lesújtva és legyőzve minket, mintha szegény északi unokatesók lennénk. Utána Tony Mayo a Naked Lunch-ból odajött hozzám és az arcomba nevetett. "Akkor se tudnál egy normális tánclemezt készíteni, ha akarnál" - mondta. Reméltem, hogy a keserűségének egy része abból fakad, hogy Stevo (Stevo Pearce, a Some Bizzare kiadó megalapítója és vezetője) visszautasította őket. Utána megtudtam, hogy Rusty Egan, a Croc's promótere és a Visage dobosa azt tanácsolta Stevo-nak, hogy dobjon minket. Ironikus módon kevesebb, mint hat hónappal később Rusty lett a legnagyobb rajongónk, aki DJ klubbestjein félórás remixeket játszik a Memorabilia-ból (a Soft Cell egyik korai slágere). Mindenesetre, tényleg szarok voltunk azon az estén, és én is dobtam volna magunkat, Stevo helyében".
Természetesen aztán nem így lett, sőt, a Soft Cell lett a Some Bizzare kiadó legnagyobb dobása. De erről a kiadóról még szót fogunk ejteni máskor is :) Addig most jöjjön az említett Memorabilia a Soft Cell-től :)
