A Rockinform magazinban "Balage" számol be a 20 évvel ezelőtti budapesti Depeche Mode fellépésről
"Mintha csak egy időutazás részesei lettünk volna: a Dózsa György és a Thököly út kereszteződését fekete egyenruhába öltözött rajongók lepték el, visszaidézve a nyolcvanas évek végi "módos" divatot. Ahogy azonban egyre inkább megközelítettük a koncert helyszínét, úgy színesedett az összkép is; minden korosztály képviseltette magát, s ez azt a tézist bizonyította, hogy a Depeche Mode örök. A bejutás az elkerülhetetlen torlódástól eltekintve zökkenőmentesen zajlott. Odabent természetesen megtalálhatók voltak a hiénák is, akik például a kint még kettőezerötszáz Ft-ba kerülő pólót már hat-hétezerért kínáltak...
Egy Depeche Mode koncert mindig ünnep a hűséges rajongótábornak. Azt ugyanis nem lehet elvitatni a csapattól, hogy noha sokáig vagy sokaknak tűntek divatzenekarnak, ezt a státuszt rég kinőtték. Sőt a nyolcvanas évek brit szinti pop zenekarai közül kevés tudott így felnőni, mint ők. Jórészt megrekedtek a tinédzser szinten és aztán ennek megfelelően múltak ki. Még a Duran Duran tartja magát több-kevesebb sikerrel. Persze a Depeche Mode már indulásakor sem illett tökéletesen a színes ruhás szépfiúk kategóriába, de zenéje mégiscsak ahhoz állt legközelebb. Az a kis sötét hangulat mely mindig ott lebegett zenéjükben, mostanra zeneileg is kiteljesedett és nemcsak szintetizátorok segítségével jelenik meg, ami mélyebbé és gyakran fenyegetően erotikussá teszi számaikat.
Nyolc órára már az előzenekar is befejezte s ekkor már több mint félház volt, így mi is jobbnak láttuk elfoglalni helyünket. Nemsokára eleredt az eső, amely egész este hol elállt, hol rákezdett. Szerencsére a zenekar is úgy érezte, hogy nem szükséges ragaszkodni a kilenc órás kezdéshez, így a meghirdetett időponthoz képest majd tizenöt perccel hamarabb indult a várva várt fellépés, amit a közönség természetesen kitörő lelkesedéssel fogadott. Az első fél óra azonban egy-két számtól eltekintve elég langyosan telt, de ami ezután következett, az már minden igényt kielégített.
Az igazság az, hogy nagyon messze van már a Black Celebration budapesti fekete ruhás őrjöngése, noha pont ezzel a ritkasággal tisztelegtek kitartó magyar rajongótáboruknak. Ez volt a legrégebbi szám, ameddig visszamerészkedtek a múltidézésbe a koncerten. Furcsa is lenne az utóbbi három album dalai közé - melyek a koncert gerincét adták - beilleszteni a régi alapvetően más zeneiségű dalokat. Mégha sokan ezt is várták. De csalódottak azt hiszem a legelvakultabb rajongók sem lettek. Valószínű azért követik oly hűségesen a zenekart és jönnek el négy-öt évente koncertjeikre mert velük együtt felnőttek. Ráadásul sokan jöttek rá az elmúlt években, hogy lekopott a Depeche Mode zenéjéről az a manír, ami miatt "nem volt szabad" szeretni és fedezik fel maguknak ezt a sejtelmes világot. A csapat az úttörő daloktól eljutott a súlyos törzsi himnuszokig. Magával ragadó volt, ahogy a modernkori sámánként viselkedő Gahan vezényletére mozdult a stadion. Annak a Gahan-nek a dirigálására, aki köztudottan többször "odaátról" jött vissza. Ez a tudat persze külön pikantériát kölcsönöz előadásának. Most láthatóan magáért a zenéért élvezi a koncertet, noha be-bevadul a közönség érezhető együttlélegzése miatt. Már-már férfiasnak is nevezhetnénk, bár nem tudja - nem akarja - levetkőzni kamaszos esetlenségét.
Jelentősen változott a zenészek szerepe is. Martin Gore szinte csak gitározni hajlandó és persze énekelni. Előbbi tevékenysége nem veszi különösebben igénybe, de jó, hogy Gahan mellett van még valaki a színpadon. Andrew Fletcher szerepe a minimálisra korlátozódott, gyakran nem is tudott mit kezdeni magával, pláne, hogy volt másik billentyűs is. Ez a zenei változásuk és a technika fejlődésének eredménye. Miután a szám elején elindította a programot, tulajdonképp le is mehetne. Szerencsére dobos most is volt, aki sallangoktól teljesen mentesen, de annál dinamikusabban hozta a törzsi ritmusokat. Sokat tesz hozzá a zene erejéhez. (Ráadásul két lábdobos cuccon játszott! - a szerk.)
Főszerepet kapott a színpad mögötti óriásvászon is, melyre jónéhány dal közben különböző kisfilmeket és animációkat vetítettek. A cápa és a kishalak esetében mindenki azt várta mikor támad a vérengző fenevad, de ez végül elmaradt. A legimpozánsabb azonban talán az a sivatagi táj volt, melynek egy napját láthattuk felgyorsítva és az éppen aktuális dal témájába vágva próbálta érzékeltetni, hogy milyen is lehet a mennyország. A kietlenség leírhatatlan nyugalmat sugárzott és a hatást a gyönyörű színek csak tovább növelték. Mindezen látványelemek remek vizuális élményt nyújtottak és nagyszerűen illeszkedtek a számok hangulatához. A műsor vége felé, illetve a bőséges ráadásban már elhangzottak a régi nagy himnuszok is, mint az Enjoy The Silence, Personal Jesus, vagy a már említett Black Celebration és ezzel még tovább fokozták a már egyébként is tetőpontján lévő hangulatot.
A Depeche Mode mostanra kialakított egy csak rájuk jellemző hangzásvilágot, melybe mások nem is igazán próbálnak betörni. Ez azonban korántsem egy klisék által határolt ösvény, hiszen utóbbi albumaik mind más hangzás és érzelmi világot képviseltek. Már most is ott tartanak, hogy a szinti pop korszak legértékesebb túlélőivé váltak."
