A holnap 30 éves Bloodline hatodik dala (vinylen az album záródala) a címadó alkotás, a BLOODLINE! Erőteljes kezdés, majd jön Toni Halliday dúdolása, hogy aztán ismét egy igencsak erőteljes, dobok által uralt alkotás kerekedjen ki a dalból. Toni agresszív, erotikus szövegei kicsit elvesznek a vad hangszerelésben, ám ez az egyetlen dal, ami valamennyire dalszerű, sőt, még refrénje is van (a "you just never get what you want" rész). A suttogós-nyöszörgős ének és a kieresztett hangú refrén a gruge időszakot, vagy a későbbi Garbage együttest is eszünkbe juttathatja... A kissé kaotikus szövegű második versszak után jön a második refrén, majd pedig egy hatalmas kiállás következik a dalban (nagyon emlékeztet a dal felépítése az egy évvel későbbi Rush-ra!). A kiállás gyönyörű (jó is egy kis pihenő az erőszakos hangszerelésű kezdés után). Aztán persze egyre több nyugtalanító dolog történik: ismét valaki énekel, felismerhetetlenül (megint a McCarthy kislány, vagy Toni?), aztán jönnek a dobok, majd némi meglepetésre Angelo Badalamenti témája Twin Peaks című filmből (Laura Palmer's Theme) szólal meg, amit egy évvel korábban a szintén Mute Records-istálló színeiben futó, a Bloodline lemezen is szereplő Moby is felhasznált az egyik legnagyobb slágerében (Go). Aztán jönnek vissza a dobok, jön a gitárszerű hang, sejtjük, hogy újra le lesz szedve a fejünk, és jól is sejtjük: ez a kiállás és visszatérés az itéletnapi harsonájával, a kántálással, valamint Toni jól hallható levegővételeivel és dühödt éneklésével Alan zsenialitásának iskolapéldája. Aztán elhalkulás... pont, mint a Rush-ban :)
