A 30 éves Bloodline második dala az ELECTRO BLUES FOR BUKKA WHITE. A legendás blues énekes Bukka White 1937-ös, Shake'em Down című dalát Alan a Sonet kiadótól kapott "The Legacy Of The Blues" című CD-sorozatán fedezte fel.
Alan: "Az eredeti Bukka-felvétel gyakorlatilag acapella - valójában egy akusztikus gitárra énekel, de a gitár alig hallható. Ezért nagyon érdekes anyagforrásnak tűnt, hogy megpróbáljunk valami szokatlant csinálni vele. Szerettem a hangját is - különösen, amikor a saját, egyedi nyelvén gügyög. Bizonyos sorokat mintavételeztem, átstrukturáltam, kiszűrtem a legtöbb sziszegést."
A dal tulajdonképpen a Shake'em Down lekísérése visszafogott, enyhén fenyegető, "Ebbheades" hangokkal. A mániákusan ismétlődő szintetizátorfutamokat érdekes effektek színesítik, ám a dal igazi csemegéje a jellegzetes suttogó-csücsörítő effekt. A dal igen ambíciózus hosszát tulajdonképpen - egy szolíd alapritmus mellett - ezek az effektek adják (még a végén mintha megjelennének a Behind The Wheel Beatmasters mixének a "kamionosai" is :D ).
Érdekes kérdés, hogy Moby, aki ezen a lemezen szintén dolgozott Alannel, és aki szintén a Mute Records üdvöskéje volt, mennyi ötletet merített ebből a felvételből: mindenesetre hét évvel később a Play című lemezén azzal, hogy nagyon régi soul-és bluesfelvételeket új elektronikus környezetbe ültetett, óriási sikert aratott. A Play-en természetesen népszerűbb, fülbemászóbb dalok voltak poposabb-szomorkásabb, és jobban szóló környezetbe ültetve.
A dal vége felé feltűnik a később Edge To Life-ban is felhasznált effekt, majd Bukka White motyogását az említett "kamiondudálások" kísérik, majd szépen lassan lehalkul a dal. Ezután jön egy jelöletlen instrumentális felvétel (ezeket régebben tévesen 5-nek és 6-nak nevezték el, utalva a Bloodline szintén tévesen feltételezett 5+6 alcímére). Ez az instrumentális intermezzo némi meglepetésre egy David Bowie dalból származó zongorafutammal kezdődik (Aladdin Sane), majd néhány nyugtalanító hang következik, miközben Jeri McCarthy (Douglas lánya) eltorzított hangon azt énekli, hogy "'Who's afraid of the big bad wolf'. (érdekesség, hogy ugyanő énekel a Nitzer Ebb: Sugar Sweet című dalának elején is). Azért ezeknél az enyhén hátborzongató zenei pillanatoknál érezzük, hogy messze nem annyira popos ez az album, mint ahogy azt esetleg annak idején gondolták :)
