Az Ultra kazetta és vinyl B-oldalával folytatjuk az album megjelenésének 25. évfordulóját. Itt az első dal a SISTER OF NIGHT, ami a négy kislemez mellett talán a legismertebb dal a lemezről, lévén jónéhány turnén játszották. Ez is egyike volt a három dalnak (a Useless és az Insight mellett), amelynek a demója már 1995 novemberében, a felvételi időszak legelején megvolt. Pont emiatt igencsak fájdalmas dal ez Dave-nek, noha ez a kedvenc dala az albumról.
Dave: "Az egyetlen vokál az [Ultra]-on, amit az Electric Lady stúdióban vettem fel - az egyetlen vokál, amit betépve énekeltem - a 'Sister Of Night' volt. Hallom, hogy mennyire féltem. Örülök, hogy ott van a lemezen, hogy emlékeztessen. Láttam a fájdalmat, amit mindenkinek okoztam." (...) "'A Sister Of Night a kedvencem az albumon, ami a rajta lévő éneket illeti. Olyan, mintha csak úgy siklana. Néha nagyon nehéz magamat hallgatnom, de azon a bizonyos dalon azt mondanám, hogy ez tényleg olyan "én-dal", már ha van ennek értelme. Ez egy nagyon őszinte ének a részemről. Én különösen beleéltem magam ebbe a dalba"
Martin: " A 'Sister of Night' volt az egyetlen vokál, amit Dave-nek tavaly (1996-ban) tavasszal New Yorkban töltött több hét alatt sikerült befejeznie. Minden reggel bejött a stúdióba, de szörnyen énekelt. Megkérdeztem, hogy jól van-e, és azt mondta, hogy minden rendben van. Így hazudott nekünk, nap nap után."
Andy: ""A zenekar a legközelebb a széteséshez a new york-i felvételek után volt, ahol hat hét alatt egyetlen vokált tudtunk kihozni Dave-ből. Olyan állapotban volt, hogy képtelen volt énekelni. Elment Los Angelesbe, hogy megpróbálja rendbe hozni magát. Két héttel később hallottuk a rádióban, hogy túladagolta magát. Úgy éreztük, hogy ezen a ponton hiába verjük a fejünket a falba, egyáltalán nem jutunk semmire. Sokat töprengtem, hogy eldöntsem, mi legyen a zenekarral, mert egy ponton úgy gondoltam, hogy Davidnek jobb, ha a zenekar nem létezik többé, mert nem tesz jót neki".
Kemény szavak. De milyen a dal? Nyers elektronikus hangokkal kezdődik (kicsit már az egy lemezzel későbbi Shine nyers hangjait idézi), ám aztán egyértelmű, hogy visszatérünk a The Love Thieves és a Home fennkölt nyugalmához. Szépséges Dave-ének, finom szintetizátor-háttér, elegáns effektek - az Ultra egyik csúcspontja a dal! A refrénben - először halkan, aztán hangosan - megérkezik Martin is, és végre egy közös vokált hallhatunk tőlük, mindezt Twin Peakses gitárjátékkal kísérve. Aztán visszajön a nyers "gyomorkorgós" elektronikus effekt a dal elejéről, majd némi meglepetésre "megőrül" a szám, agresszív dobok jelennek meg, amik mintha az It's No Good-ból származnának, ám aztán egy rövid közjáték után visszatérünk a lírai hangulathoz - érdekes koncepció! És jön a harmadik versszak, Dave szépséges énekével, és ismét belesüppedünk a refrénbe, amelynek az első felében megintcsak diszkréten van jelen Martin, aztán a második részében pedig már más dallamot is énekelve emel a dal fényén. És ismét hosszú instrumentális levezetés és elhalkulás, de itt ez valahogy nagyon jól működik, sőt, még hallgatnánk is a szépséges, elegáns elektronikus zenét...
