Folytatom a 15 éve megjelent Recoil lemez, a Subhuman felidézését. A lemez negyedik dala, a THE KILLING GROUND olyannyira ízig-végig Joe Richardson-dal, hogy szerepelt is már a 2003-as, Stripped Down című lemezén, Killin’ Ground címmel. Jellegzetes bluesgitárhanggal indít, Joe panaszos, eltorzított énekével, sőt, itt vannak még az előző dal vészjósló fúvósai is; majd aztán 54 másodpercnél elindul egy finom ütőshang, amelyet egy lehangolt, baljós zongorajáték kísér. A háttérben magas, operaszerű énekhang, és szirénázás teszi még nyomasztóbbá a hangulatot. Aztán 1 perc 40 másodperc körül elindul a már-már Bloodline-t idéző kemény dobjáték, Joe azonban továbbra is csak panaszosan énekel, dúdol, vagy suttog. Aztán 2:49-nél rend lesz a káoszban, bejön egy orgonahang, a „Bloodline-dobok” tovább erősödnek, és néhány másodpercig dalszerűség lesz a káoszból: jön egy versszak majd egy igencsak erőteljes refrén („Two got to heaven from the killing ground”), amelyet kiváló gitárjáték díszít. A refrént egy igazi hardrockos gitárszóló követi, ám az őrületes második versszakra kicsit megszelídülnek az EBM-es dobok, igaz így a dal is veszít a hatásosságából. A második versszak után és a második refrén után aztán váratlan kiállás következik, vonósokkal, ami után már nem erősödik vissza a dal. Kicsit kár, hogy az első refrénre el lett lőve a dal minden ereje, de persze ettől a dal második fele is tartogat még kellemes pillanatokat. Hosszú ideig visszafogottabb Bloodline-dobokat, vonósokat, finom gitárjátékot, elszórt Richardson szövegeket és az említett, kissé ijesztő női operaénekesi kórust halljuk, hogy aztán egy szinttel újra lejjebb jöjjünk: a maratoni hosszúságú, csaknem tízperces dal utolsó két perce poroszkáló ritmusra vált. Szerencsére Richardson véletlenszerűnek tűnő szövegei, a finom gitárjáték és a vonósok velünk maradnak, de itt már nincs új meglepetés. Kiváló dal, de egy picit soknak tűnnek a kihagyott ziccerei. Ez a dal is átmegy a következőbe.
