És máris itt van a RUSH, a ma 30 éves Songs Of Faith And Devotion nyolcadik dala. Különös módon állítólag sose szánták a dalt kislemezre, pedig szerintem eléggé "single-gyanús", ráadásul a Condemnation maxira meglepően sok mixe készült el (régen azt gondoltam, hogy a Rush lett volna a harmadik maxi, és a Condemnation csak egy utólagos ötlet volt, de ezt a gondolatomat semmi sem támasztotta alá a számos Rush mixtől eltekintve). A Rush nem épül fel olyan finoman, mint a lemez többi dala; azonnal agresszívan kezd, az elektronikus alapot gitárszerű hangokat játszó hangminták színesítik. Az első versszak alatt aztán már-már Construction Time Again-korszakra emlékeztető "ipari" effektek hallhatóak. A bridge alatt új gitárszerű hang kúszik be (hagyományos értelemben vett gitár nincs a dalban, ami furcsa lehet az igencsak "rockos" hangszerelést hallva), aztán az első "I rush for you" után még agresszívebbé válik a dob és egy plusz gitárszerű dallamot játszó szintidallam kúszik be. Pihenés nélkül jön a következő versszak, Dave rengeteg szöveget mond el, és máris jön a második "I rush for you" (ami állítólag a dal eredeti címe is volt), és a rockos hatású dobok és a gitárjáték. Majd pedig jön a Depeche Mode történetének leghosszabb "kiállása": hirtelen minden elcsendesül, a dob és a basszus is "lusta" lesz, kisértetiesen ismétlődő, igencsak "Recoilos" fémes effektek hallhatóak, Dave énekén pedig itt rengeteg a visszhang. Hamarosan visszakúszik a kérlelhetetlenül ismétlődő második basszus is, aztán visszajön a gitárszerű effektet játszó szinti is, nem hagyva kétséget affelől, hogy hamarosan visszatér a dal eredeti, agresszív része. Így is lesz: egy "when I come up, when I rush, I rush for you" résszel visszatér a fejleszakító rész Ekkor mintha metronom szólna a ritmusszekcióban, az eddig elszórtan szóló "tollcsattogás-szerű" dobok itt nagyon szabályosan szólnak együtt az agresszív fő dobrésszel. És persze - igazán Alan Wilderes megoldással - még ide a dal végére bejön egy teljesen új dallam. Így ezzel a teljesen gitármentes, de rendkívül rockos hangulatú rész lassú elhalványulásával zárul a korszak egyik legenergikusabb alkotása.
